Az európai parlamenti választás kampánya arra késztette a bukaresti hatóságokat, hogy tudatosan figyelmen kívül hagyják a budapesti kormányfő legutóbbi kijelentéseit. Ezt azért, mert pillanatnyilag a konjunkturális választási szövetségek és egyes erdélyi – amely román föld – választók szavazatai az elsődlegesek. De Orbán retorikája a múlt századra jellemző, a saját szavazóinak jó, viszont figyelmen kívül hagyja a magyar nyelvű európaiak elől elrejtett tényeket.

Orbán Viktor kormányfő legutóbbi lépése közvetlenül az ukrajnai magyar etnikumúak helyzetére vonatkozott, de a Magyarországgal szomszédos államok megértették, hogy az üzenet közvetve egy részüknek is szólt.

Egy amerikai vagy ausztrál számára egy olyan kijelentés elolvasása, mint amilyen alább következni fog, nem vet fel kérdéseket, sőt éppenséggel unalmat kelt a bizonyos egyáltalán nem sokkoló kifejezések, óhajok és illúziók megismétlésével.

Pénteken, május 16-án, este, a budapesti közszolgálati televízióban a nagyhangú Orbán kijelentette:

„Ukrajna nem lehet sem stabil, sem demokratikus, ha nem adja meg a kisebbségeinek, a magyarokat is beleértve azt, ami megilleti őket. Ez kettős (ukrán és magyar) állampolgárságot, kollektív jogokat és autonómiát jelent”.

A még európai állam Ukrajnának kb. 200.000 állampolgára magyar nemzetiségű.

És az igazság az, hogy nemcsak őket, hanem a román, orosz kisebbségieket is – hogy csak két példát mondjak – hátrányosan érintette az új kijevi kormányzók kezdeti aberrációja, mely szerint kizárólag az ukrán nyelv használható az iskolákban, az ukrajnai helyi hatóságokkal fenntartott kapcsolatokban.

Erre hivatkozott azonnal nyilvánosan Oroszország ahhoz, hogy elindítsa azt, amit ma is látunk, vagyis azt az atipikus offenzívát, amivel Moszkva vissza akarja állítani az ellenőrzését a volt ukrán szovjet szocialista köztársaság területe felett.

Persze, az újraválasztott Orbán Viktor kormányfő nem mondott volna ilyesmiket, ha Kijevben működött volna egy erős elnök, kormányfő és kormány és főleg akkor, ha Oroszország nem hozta volna fel korábban ugyanezeket a célokat, melyekhez hozzátette még az Ukrajna föderalizálására és az önrendelkezési jogra vonatkozó javaslatot is, ez utóbbi akár a kiválásig terjedhetne, amit egy szomszédos, Moszkva fővárosú regionális hatalom részévé válása követne.

Az orosz kalapács és az Európai Unió üllője között lévő kijevi hatóságok Orbán első, a közszolgálati tévében elhangzottat megelőző ilyen jellegű kijelentése után úgy döntöttek, hogy berendelik a külügyminisztériumba a magyar nagykövetet, ami sokkal inkább szimbolikus, a médianyilvánosságon kívül különösebb más hatásokkal nem járó gesztus.

Aztán Lengyelország reagált elítélő módon, tekintettel arra, hogy ő alkotja a Csehországot, Szlovákiát és Magyarországot is magába foglaló Visegrádi Csoport fő pillérét.

Az utolsóelőttiként említett ország, különben, példája annak, miként kell folyamatosan helyre tenni egyes magyar hivatalosságok szenzációhajhász kijelentések iránti vágyát.

A magyar külügyminiszter, Martonyi János május 13-án, hogy mentse, ami még menthető, kijelentette, hogy az EU- és NATO-tag Magyarország nem kér területi autonómiát Ukrajna magyar etnikai kisebbsége számára.

Szabad fordításban, a magyar diplomácia vezetője az AEÁ Külügyminisztériumából érkezett telefonhívás nyomán – akárcsak más hasonló alkalmakkor – gyorsan a nyilvánosság elé állt annak cáfolatával, ami nyilvánosan kimondott szándékként hangzott el a szónok Orbántól.

A budapestitől.

Persze, a múlt század történelmének eltérő értelmezése iránt türelmet és megértést tanúsító euro-atlanti közösségben a szólásszabadság gyakorolása számos magyarul beszélőben azt a meggyőződést tartotta fenn, hogy az 1920-as Trianoni Szerződés nemzeti drámát okozott, véleményük szerint ugyanis Magyarországot megfosztották történelmi területe 2/3-ától és több millió magyar most Szerbia, Szlovákia, Ukrajna és Románia polgára.

Az Orbán Viktor által vezetett kormány megadta Magyarország állampolgárságát a szomszédos országokban élő – és azt kérő – magyar nemzettársaknak, amivel azt a hitüket kívánta megerősíteni, hogy nem feledkeztek meg egy történelmi célkitűzésről, hogy a Budapestről vezetett állam megpróbálja megvédeni identitásukat, nyelvüket és még egy sokat hangoztatott önigazgatást is azokban a térségekben, ahol egyáltalán nem elhanyagolható helyi többségekkel rendelkeznek. (A dagályos fogalmazás a teljes anyagban az eredeti szövegnek megfelelő!)

Végső soron ez a kettős állampolgárság nemcsak újabb Orbán-szavazók szimpátiáját váltotta ki, hanem a szomszédos kormányok – mint például Szlovákiáé – odafigyelését is Budapest valódi szándékaira.

De Orbán szónoklásától, amely megfelelő anyag egy olyan tanfolyamhoz, amit azok számára tartanak, akiket érdekel

a naiv tömegek manipulálása a 21. században,

Magyarország azon erejének túlbecsüléséig, hogy a NATO területén befolyásolni tudná az eseményeket, olyan nagy a távolság, amit csak azok tudnak bejárni, akik a mai Európát a múlt század mintái alapján ítélik meg.

Persze, Tom Lantos – egy olyan földi, akit éppen Washington D. C.-ben volt alkalmam meghallgatni és aki közismert volt azokról az érvekről, melyekkel egy másfajta, nagyjából az Orbán Viktor által most követelthez hasonló státuszért szállt síkra a magyar kisebbségiek számára – 2008. február 11-én emlékké vált.

Amit – névként és képmásként – megőriztek az AEÁ Kongresszusa emberi jogoknak szentelt bizottsága számára, melyet ma a demokrata James P. McGorvern és a republikánus Frank M. Wolf vezetnek társelnökökként.

És amelynek legutóbbi állásfoglalásai az oroszországi tömeges bebörtönzésekre, a nigériai emberrablásokra és egyes kínai vezető disszidensek letartóztatására vonatkoznak.

Egy szó sincs Szlovákia kormányának azon határozottságáról, amivel lecsillapította a budapesti kormánynak a magyar etnikumú szlovák állampolgárok autonómiájának bátorítására irányuló tendenciáit.

Egy szó sincs az ukrajnai magyar nyelvet beszélőkre vonatkozó veszélyekről.

Egy szó sincs azokról, akik a román nemzeti zászló mellé ki akarják tűzni a székely zászlót, az erdélyi magyarok autonómiája számára kinézett terület, látszólag fű alatti, tisztán imagológiai kijelölését szolgáló első lépésként, ami kevésbé hangos lett azóta, hogy a bukaresti kormányba újra bekerültek a szomszédos állam nyelvét, a magyart is beszélők józan, de ismert céljaikban kitartó képviselői.

A dolgok ilyetén állására való tekintettel, elhamarkodottan beszélni egy olyan Magyarország visszaállításának veszélyének feltámadásáról, melyről egy pragmatikus jövővel nem rendelkező múlt hirdetői álmodoznak, a felhozott érvektől függően kísérlet olyan nagyító alatt megítélni a jelent, amely a történelmi archívumok számára jó, nem a jövő könyvtára számára.

Persze, a mai Magyarország gazdasági aspektus tekintetében elegendő érvet szolgáltat azoknak, akik az Orbán Viktor által vezetett kormány ügyességét dicsérik, amivel az elsődlegesen gazdasági eszközöket a történelmi érdekek érvényesítésére használja fel.

De innen annak elképzeléséig, hogy Erdély szívében megismétlődhet a békés orosz offenzíva – de egy másik európai nyelv beszélőivel –, a Krímből ismert álcákkal, nagy a távolság, mely – valószínűleg tudatlanságból – olyan tényeket hagy figyelmen kívül, melyek olyan Romániával kapcsolatosak, mely egyáltalán nem gazdátlan, még akkor sem, hogy az elit őrzői nem szoktak a nyilvánosság előtt megszólalni.

A Jereváni Rádiónál elmenne az a viccecske, hogy létezne egy „hepehupás terepen, vagy városokban tevékenykedő gerillaerő, melynek bizonyosfajta hatékonysága van a reguláris fegyveres erőkkel szembeni harcban”.

A közszolgálati rádióban, Romániában azonban van egy műsor, az Euroatlantica, melyet rendszeresen hallgatnak a Bukarestre akkreditált külföldi katonai diplomaták is, mely hetente jelzi a Román Fegyveres Erők pulzusát és katonai és civil szakértőket szokott mikrofonhoz állítani, akik nemcsak hazánk helyét ismerik pontosan az euro-atlanti közösségen belül, hanem az olyan szomszédos államokét is, mint amilyen Magyarország.

Itt hozzáértő vélemények hangzanak el bizonyos jelenkori geopolitikai fejleményekről, ahol egy olyan kérdés, amely Magyarország kormányfőjének a szomszédos államokban megnyilvánulható destabilizáló erejére vonatkozik, kiegyensúlyozott, de határozott kijelentéseket váltana ki.

Az, hogy milyen másnap nyilvánosan is kimondott éjszakai álmai vannak a budapesti politikusoknak, olyan ügy, mely a szavazatokat hozó történelmi terveknél való leragadást mutatja.

Ennyi.

Varsó jól tudja, hogy a NATO keleti határánál lévő szövetségesek képletében Románia az egyetlen ország, amelyik számít, melynek katonai potenciálja nem a politikai bohócok parádéján szerzett tapasztalatot, hanem az iraki és az afganisztáni harcmezőkön.

A román Erdélyben pedig elit katonai egységek vannak, olyan hivatásosokkal, akiknek a vállapján még mindig ott vannak a homokszemek azokból a térségekből, ahol nagyra értékelték őket azért a művészetükért, ahogyan a fanatikus lázadók által kitervelt fenyegetések ellen biztosították a szükséges védelmet a helyi lakosság számára.

Ez teljesen más valóság, mint amilyen a NATO keleti határánál ideiglenesen létezik.

A szövetségesek asztalánál pedig Romániának, melynek több tízezer olyan katonája van, akik az évek során olyan helyeken fordultak meg, ahol meg szoktak halni a szabadságért és a demokráciáért, a pentagoniak szemében teljesen más profilja van, mint a hiteles expedíciós erő felállításával szemben rendkívül visszafogott Magyarországnak.

A múlt századra érvényes szemüveget viselő magyar kormányfő nyilatkozatainak megítélése az egyetemi szépírás mulatságos, de elavult gyakorlata lehet.

Nem ártana, ha a katonai résszel kapcsolatos részben, a mindenféle érthető naivitásokat lángra lobbantó forgatókönyvek esetében jó ízlésen, szerénységen és józanságon alapuló visszafogottságot mutatnának, különben a hozzá nem értők sokkolása céljából felhozott határidők, vázolt akciók, hipotézisek a gépiesen ismételgetett szavak foglyaivá vált papagájokat felvonultató cirkuszhoz méltó nevetségességet keltenek.

A NATO egy stagnálásra ítélt szövetségnek tűnt, de most erőteljesen újraaktiválják.

És ez a politikai–katonai szövetség, Anders Fogh Rasmussen főtitkáron keresztül elismeri, hogy Romániának vezérszerepe van – Romania: Leading by Example, hogy pontosan idézzem az említett hivatalosságot – az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetében, amiatt az eltökéltsége miatt, amivel korábban olyan katonai műveletekben vett részt, melyek esetében mások otthon tartották a katonáikat.

Megjegyezték? Romániának van vezérszerepe a NATO-ban. Nem Magyarországnak.

Frissítés 2014. május 18., 10:35

Frissítették „NATO a vártán” interaktív térképet.

Új adatok kerültek be a Szövetség parancsnoki és ellenőrzési (C2) struktúráiról, valamint releváns videoanyagokhoz és témába tartozó információkhoz vezető hivatkozások is.