Két napja azon morfondíroztam egy antikváriumban, megvásároljam-e egy elbeszéléskötetét, amelynek a szövegeit ugyan külön-külön már olvastam máshol, de így egyben tetszetősnek tűnt. Aztán bevillant, hogy mintha mostanában betegeskedne, kicsit olyan utolsó tiszteletteljes gesztusnak tűnt feléje az a könyvvásárlás, hagytam a fenébe. Úgysem hal meg egyhamar, nem az a fajta, valahogyan ki kell jönnie a száz év magánynak.
Hát meghalt, ráadásul Nagycsütörtökön, hogy még inkább gondolkodóba ejtse a misztikus lelkeket. (Hezitáltam is egy kicsit, mielőtt leírtam ezt a címet, de végül is a szakrális és a profán szférák keverése tőle sem volt idegen.)
Olvasson még:
Lehetne most arról beszélni, hogy mekkora író volt, milyen jelentős műveket tett le az asztalra, hogy Nobel-díjat kapott, hogy Kuba és az Egyesült Államok egykori elnökét egyaránt a rajongói között tudhatta, vagy Shakira is azért remegett, hogy véle fényképezkedhessen. Meg sok hasonló mondén dolgot, róla, aki utálta a nyilvánosságot. Van egy kiváló költőismerősöm, aki szerint a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején minden idők két legjobb regénye; egy másik nagy magyar író viszont mindközönségesen „színvonalas középregények”-nek titulálta a műveit, azóta sem győzök ámulni ezen.
Mindez most már nem lényeges. Az viszont igen, hogy Macondó mindig is egy kicsit Erdélyt idézte számomra, mindkettő eléggé kertszerű, és tündérek is laknak benne bizonyára, még ha néha nehezen is ismerni rájuk. Újra kéne gondolnom ezt a misztikus dolgot, ha már.
És akkor írjuk le szabatos, tárgyilagos sajtónyelven: „87 éves korában, súlyos betegeskedés után meghalt Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író, április 17-én, Mexikóvárosban.”
Aztán lapozzunk, és készüljünk a Húsvétra tovább.