Victor Ponta kiírt a Facebook-ra egy mondatot, amiben meglebegtette visszavonulását azután, hogy Traian Băsescu távozott Cotroceniből, vagyis miután véget ér a Băsescu-„rezsim”: „Novemberben, miután megnyerjük ezt az utolsó és létfontosságú csatát, elégedettnek mondhatom majd magamat azzal, amit elértem! És akkor át akarom adni a helyemet a politikában másoknak, fiatalabbaknak és az utóbbi évek iszonyatos rezsimje által kevésbé megviselteknek. Én pedig be akarom pótolni, amennyire lehet, mindazt az időt, amit az utóbbi 13 évben NEM a családomnak és életem többi jó és szép részének szenteltem”.

A mondat sok vitát és elemzést váltott ki. A legegyszerűbb és valószínűleg igaz magyarázat az, hogy Ponta, akárcsak sokan közülünk, dühből vagy csak hangosan gondolkodva kiírt valamit a Facebook-ra. Tehát nem áll szándékomban a mondat mögötti motivációkat elemezni, Victor Ponta nem annyira fontos politikai gondolkodó, hogy érdemes lenne kiveséznünk és megfejtenünk a mondatait – ha van valami mondanivalója, akkor azt maga is elmondja majd, ha meg nincs, akkor ne vesztegessük az időnket.

De az az izgalom, amit Ponta visszavonulásának gondolata keltett, megmutatja, mekkora vezetőhiányban vagyunk. Ha Ponta távozna, ki venné át a legnagyobb romániai pártot? Erre a kérdésre a tekintetek Liviu Dragnea felé irányulnak. Pontosan a szavazási csalás gépezetének megszervezője felé, akit most teherautónyi bizonyíték birtokában a DNA akar bíróság elé állítani. Dragnea valójában pártelnökségét nemcsak arra az esetre valószínűsíti, ha Ponta visszavonulna, hanem arra is, ha Pontát megválasztják Románia elnökének.

Eddig a legnagyobb román pártot (kihangsúlyozásképpen ismételgetem) állandóan a bukaresti csoportokból származó emberek, exportképes termékek vezették. Adrian Năstase, Mircea Geoană és Victor Ponta nyugodtan állíthatják magukról, hogy személy szerint ők felette állnak az átlagos pártaktivistának, hogy van némi kiállásuk. Egy Liviu Dragnea a PSD élén ennek a politikának a végét jelentené, melynek keretében a kimosakodottabbakat előtérbe tolják, akik mögött aztán nyugodtan lehet ügyködni. Ion Iliescu hozta létre ezt a pártot a „főnök szemet huny és hasznot húz a gazemberségekből” technikával. De adott esetben a főnök nyugodtan tagadhat: nem tudtam, nem ellenőrizhettem mindent, ez van. Létezett egy implicit tagadási lepel. Dragneával ennek a látszatnak vége: senki sem kétli, hogy maga Dragnea a gazemberségek mestere. Valójában ezért is támogatják, mert ért az ügyködésekhez.

A PSD csúcsvezetésének történelmét eddig vezetők egy szűk csoportjának tagjai közötti testvérháborúként lehetett értelmezni, akik rendelkeztek a tagadás lehetőségével (figyelem, nem azt mondom, hogy a tagadás hihető volt, csak azt, hogy volt rá lehetőség). Ion Iliescu kente fel Năstasét, aki felkente Pontát. Mircea Geoană egy szokatlan lázadás volt Iliescu ellen és az ő esetében a tagadásnak volt is némi hitelességi illata. Úgy tűnt, hogy mindezek a vezetők a politrukok helyi hálózata felett kormányoznak, akik a bukaresti nagyszínpadnál primitívebb és gondosabban ellenőrzött helyi politikát végezték. Dragneával véget ér ez a központi-dinasztikus vonal – a PSD összeomlik és formálisan kiskirályságokra oszlik. A legügyesebb kiskirályból nagykirályt csinálnak, de ez nem fogja szavatolni a nyugalmat: a többi kiskirály nem fogja Dragneát felettesének elismerni. És meglehet, hogy a DNA-tényező politikán kívüli megoldást nyújt a gondra. A Dragnea-aktát a mára már híressé vált Lucian Papici ügyész állította össze, aki ezzel a módszerrel már ért el sikereket: feltár egy cinkossági hálózatot és a hálózat csúcsát célozza meg, nem elégszik meg a kishalakkal. Egy kevésbé bátor ügyész vette volna a több tíz bűnvádi feljelentést és olyan embereket vádolt volna meg, akik a szavazókörökben dolgoztak a szavazatszámlálások elcsalásán. A snecikre ijesztett volna rá. De Papici végigment a hálózaton egészen Dragneáig – abból a megfontolásból, hogy a Dragneához kötődő több száz ember nem fog a saját feje után szavazatokat elcsalni, itt utasításnak kell lennie. Tehát Dragnea az, aki a mocskos ügyeket szervezi. Dragnea nem rendelkezik a tagadás vélelmével. Ion Iliescu pártja tudta volna, hogy ez a vélelmezés fontos dolog, hogy része a mocskos, de bonyolult politikai játéknak. Dragneával a bonyolultság eltűnik, csak a mocsok marad. Ahogy most a tévés politikai beszélgetős műsorokban beszélnek: nyíltan.

Gondolják csak végig, mennyire súlyos a helyzet: Victor Ponta – visszavonulással, vagy előrelépéssel – kikerül a PSD-elnöki tisztségből és mindenki arra számít, Dragnea veszi át a helyét. Ez már nem egy személyesen Pontával és Dragneával kapcsolatos gond, hanem a PSD központi szintű kádertartalékának kimerüléséről van szó. Ez volt az a párt, mely hajdanán egész csapatot fel tudott sorakoztatni a PCR (Román Kommunista Párt) vezetőképzőjében és az Akadémia (Ştefan Gheorghiu Akadémia, a PCR főiskolája volt) intézményeiben felkészített káderekből, bizalmas kapcsolatokkal a Securitatéval és Ştefan Gheorghiu-n szerzett ideológiai alappal. Ezek az emberek erkölcsileg korruptak, de intelligensek, rugalmasak voltak és beszéltek idegen nyelveket. Ők képviselték a régi rezsim hivatásos szárnyát – a hatalom technokratái, akiket Nicolae Ceauşescu gazdasági irracionalitása, Elena Ceauşescu alpári ostobasága és a propagandarészleg aktivistáinak szocialista-nacionalista ideológiája tartott a partvonalon kívül. A kormányos agyonlövése után Iliescu behozta őket a hatalomba. A Forradalom utáni időszak legnagyobb részében ők vezették Romániát. A kulcsfontosságú pillanatokban, mint amilyen 1996 volt, a régi polgári elit adhatott egy-egy lökést, de valójában mindig is tőlük függtek a dolgok. Akkoriban szerencsére a nyugat erős, Oroszország gyenge volt, így a hatalom technokratái automatapilóta-üzemmódban vitték az országot nyugat felé. Bevitték volna-e még az országot az EU-ba és a NATO-ba, ha Putyin Oroszországa lett volna a térképen? Végső soron nincs túl nagy különbség a Văcăroiu-rezsim és a Janukovics-rezsim között: ugyanaz az ellenőrzési mánia, ugyanaz a taktika, hogy elutasítják a gazdasági nyitást és a tisztességes privatizációt, hogy az állam aktívumait a „mieink”-nek adhassák el, az oligarcháknak, akik valójában a párt pénzelői, plusz mindehhez egy többirányú vektorok maszkja alá rejtett nyugatellenes retorika. Ez az utólagosan felvázolt történelem. Szerencsénkre, a hatalom technokratái nyugat felé vitték az országot – korruptak voltak, de azért volt bennük nagyszabásúság, képesek voltak felülemelkedni a kis megyei ügyleteken.

Liviu Dragnea e vezetői tartalékok kimerülését jelenti. És ez nem feltétlenül jó dolog. A PSD-n belüli új hatalmi központok rosszabbak az előzőeknél. Victor Ponta azt ígérte, megváltoztatja a PSD-t – ki emlékszik ma már arra, hogy amikor a PSD ifjúsági szervezetének vezetője volt, egy listát tett közzé arról, ahogy szerinte a pártnak ki kellene néznie? Amiben nyitást, az alaptól a csúcsig nyúló belső ellenőrzést és modern gazdaságpolitikákat ígért. Csak a kiskirályok hatalmát sikerült bármilyen pártellenőrzés fölé emelnie. Már nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor Adrian Năstase tartott gyűléseket a kiskirályokkal, Bukarestben. Lehajtott fejjel érkeztek a párt ítélőszéke elé. Akkoriban mi, enkáeszesek, megpróbáltunk a központ orrára koppintani azért, amit a kiskirályok csináltak. Ha Oprişan megkergette Vrancea megyében a kiskirályokat, akkor ezt beleírtuk a jelentésekbe, a központ eljárást indított és Oprişan jobban ügyelt a látszatra. Igaz, hogy a központ csak akkor indított eljárást, ha felháborodtak a nagykövetségek vagy Brüsszel, de mégiscsak történt valami. Ez a „központ” már nem létezik. Nem Oprişan fél Pontától, hanem fordítva. Meglehet, hogy a megyei tanácselnökök közvetlen megválasztása lesz a forradalom utáni legdrágább tévedés (bár nagy a verseny). A hatás nem közigazgatásra nézve katasztrofális (visszaélők voltak korábban, visszaélők most is), a közvetett és perverz hatás a belső pártéletre vonatkozik: a központ helyrehozhatatlanul meggyengült. Úgy tűnik, hogy – akár Cotroceni-ért, akár korai nyugdíjazásért – Victor Ponta kénytelen lesz átadni a kulcsokat Dragneának. Vicces az a gondolat, hogy át akarja adni a helyét „a fiatalabbaknak és kevésbé megviselteknek”, miközben tudod, hogy kik sorakoznak mögötte.

És ez nemcsak a PSD gondja, vezetőhiányt látunk szinte minden román pártban. A vezető szó igazi értelmében: olyan ember, aki egy szervezetet vezet, aki célokat határoz meg és teljesíti is azokat, aki embereket mozgat és szervez meg. Csenésekre vetemedő házmesteri légkört árasztó pártelnökeink vannak. Vasile Blaga élete nagy meglepetését okozhatja Traian Băsescunak és felszínen tarthatja a magát az elnök által elárultnak érző PDL-t. De ő maga is inkább adminisztrátor, mint pártvezető, a szó igazi értelmében. Erről árulkodik, hogy Cătălin Predoiut tolja előre – aki inkább rá hasonlít, mint kiegészíti őt. Mihai Răzvan Ungureanu olyan vezető, akiben lenne valami, de nincs pártja. A PMP-t egy nemvezető irányítja, aki Traian Băsescunak tartja fenn a helyet és akit elhomályosít Elena Udrea (valamilyen átok ülhet Románián, hogy egy újabb „Elena” veszi el egy erős ember eszét, aki a hölgy szeszélyei szerint szűri meg a környezetét és a szövetségeit?). Románia elnöke lázasan készíti elő a Cotroceni utáni karrierjét és már önmagában ez is szomorú: a volt elnöknek már semmit sem kellene bizonyítaniuk.

Traian Băsescu visszatérése egy párt élére azt mutatja, hogy nem nevelt ki maga körül új vezetőket. Nem mintha nem próbálta volna. Lenyűgöző volt a Traian Băsescu által 2004-ben a Parlamentbe hozott fiatalok hulláma, mint ahogy az általa a pártba hozott értelmiségieké is. A gond az, hogy sohasem hagyta fejlődni őket. Ezek között nagyon sokan Băsescu terve, nem Băsescu személye miatt jöttek a pártba. Csakhogy Traian Băsescu sohasem tudott különbséget tenni a saját személye és a terve között. Bármilyen bírálatot árulásnak tekintett és sohasem fogja felfogni, hogy milyen sokat ártott a Băsescu-tervnek az, hogy az ember Băsescu nem húzott falat a magánjellegű szenvedélyei és a politikai cselekedetei közé. Ezért aztán a Traian Băsescu által a politikába hozott tehetségek elképesztő garnitúrájából az idők folyamán kirostálódtak az erős jellemek és a potenciállal rendelkező vezetők. Csakhogy negatív értelemben rostálódtak ki: már nincsenek ott. A PMP Traian Băsescu mozgalma, a 2004-es Băsescu-terv aurájától és tartalmától megfosztva.