Örömmel olvasom, hogy a Financial Times kihirdette: Románia Európa új tigrise, tekintettel arra, hogy az összes hisztérikus elemző által jósolt katasztrófa helyett némileg rendeződött az európai pénzek kérdése, továbbá némileg jobban alakult a kivitel és felgyorsult a gazdaság. Persze még sok tennivaló van, de egy ilyen cikk a FT-ban az első és döntő lépés a felpörgést tovább segítő külföldi befektetések felé.
Az EBRD által az átmenetről szóló – a sokatmondó, Átmenetben elakadtak címet viselő – utolsó jelentésében bemutatott modell szerint hosszú távon a külföldi befektetések eredményezik a termelékenység növekedését, az emberi tényező és a politikai intézmények minősége mellett. Ez pedig előrejelzi, közeledünk-e vagy épp távolodunk az EU-15-ön belüli jövedelmek átlagához, más szóval, hogy fejlődünk-e vagy sem. Tekintettel arra, hogy rosszul állunk az emberi tényezővel (masszív agyelszívás, amihez krónikus meritokráciahiány társul), továbbá rosszul állunk az intézmények minőségével (egymást láncszerűen követő politikai megrekedések, elnök-felfüggesztések, bűnözőket segítő szavazatok a Parlamentben, az államfő elakasztja az IMF-megállapodást, de saját pártot indít útjára stb.), a ránk vonatkozó EBRD-prognózis visszafogott. Közép-Európában és a Baltikumban csak maroknyi országnak van esélye egy nemzedék (20 év) alatt megközelíteni az EU-15-ök átlagos jövedelmét. A többi ország elakadt az átmenetben, így az ő esetükben csak a bizonytalanság biztos.
A jelentés egyértelműen kimondja, hogy Románia már korán, 2000 előtt elvesztette a csatát. A pozitív példának számító Grúziának és Szlovákiának sikerült, bár ezek is úgy kezdték az átmeneti időszakot, hogy a kommunisták voltak hatalmon, viszont képesek voltak megfordítani a helyzetet és döntő lépéseket tenni, igaz, valamivel később. Nekünk nem. Az EBRD ezért a PSD-nek a CDR–PD–RMDSZ rezsimmel szembeni erős ellenállását, a reformpárti tábor megosztottságát (a Ciorbea-t szabotáló Băsescu, ha valaki már nem emlékszik) és a reformokkal szembeni ellenállást felszító polarizálódási légkört okolja.
Én átéltem ezt a húsz évet, és számomra furcsa külföldi közgazdászoktól olvasni a diagnózist, amiben nagyjából azt mondják, amit én is gondoltam, amikor 1998-ban a Román Televíziótól távoztam. Nevezetesen, hogy nem egy jövendőbeli reformévtizedet hagyunk magunk mögött, hanem egy pártok feletti és győztes szekusszövetséget, voiculescui sajtót és rejtett PSD-s érdekeket, mely túlságosan hatalmasnak bizonyult alkalmatlanság, önzés és korrupció által megtizedelt táborunk számára. Elszomorít a gondolat, hogy húsz év múlva sem láthatom majd a szálakat helyesen összebogozva, holott akkor már nyugdíjas leszek. Ez a negyven év más, akkor fiatal emberek számára is felnőtt életük virága, lett légyen szó Crin Antonescuról, Victor Ponta-ról, Emil Bocról, vagy Mihai Răzvan Ungureanuról.
A jelenlegi prognózis szerint eléggé feleslegesen éltünk eddig – mármint az ország szempontjából. Én az EU-csatlakozással és a személyes sikerekkel vigasztalódon, de a kudarc érzése továbbra is megmarad. Ismerem Dzurinda úr szlovákjait és emlékszem arra, hogy 1996 őszén mögöttünk voltak. Irigységgel tölt el a gondolat, hogy ők húsz év alatt odaérnek majd, hogy szülők nemzedékei nem azért nevelik majd gyermekeiket, hogy Nyugatra küldjék őket. (Ennek alternatívája, hogy egy jellemtelen társadalomban való boldogulásra neveljék őket – ezért választottam én inkább egyszerűen azt, hogy ne legyenek).
Románia valójában nem băsiştákra és antibăsiştákra oszlik. Sem korruptakra és antikorruptakra – a csúcson mindenki, akinek volt valamilyen gazdasági tevékenysége, vagy visszaszerzendő tulajdona, olyan epizódokon ment át, amiket nehezen lehet másképp minősíteni. És Ponta-pártiakra és Antonescu-pártiakra sem. Romániában a törésvonal egyszerűen azok között van, akik modernizálni akarják Romániát, akik azt akarják, hogy mostantól – a múltat tegyük félre – az átláthatóság, a törvény és a szabad verseny uralkodjon, ne a kapcsolatok és a cinkosságok. Bárkit amnesztiában részesítünk, de nem azokat, akik ellenállnak a modernizálásnak. Nem folytatunk ostoba vitákat arról, hogy ki alá helyezzük a 3., 4., 5., vagy 6. titkosszolgálatot. Megszüntetjük őket, hogy ne röhögjön többé rajtunk a Washington Post, hogy bár a világ legtöbb titkosszolgálatával rendelkezünk, nem vagyunk képesek megtalálni egy repülőgépet. A költségvetésünkben láthatjuk, miféle ország vagyunk, ahol egy látható SRI-s alkalmazottnak sok százszor több jövedelme van, mint egy átlagos oktatásügyi alkalmazottnak (persze, biztosan több rejtett SRI-s van, mint látható tanító, de azért mégis). Így semmire sem fogunk jutni.
Ebben a csatában mi mindig csak egy maroknyi ember voltunk, de a történelem menete a szövetségesünk volt. Múlt ősszel már valamivel többen voltunk, amikor megerősítést nyert, hogy a középosztály fejlődése az átláthatóság és politikai reform iránti igény növekedéséhez vezet. Minden új szövetséges üdvözlendő: a Parlamentben, olyan szavazatok esetében, mint a Verespatakról, a Vlad Cosma mentelmi jogának felfüggesztéséről, vagy az amnesztiáról szóló, máris látható egy új többség, melyben a PNL és a PDL ugyanazon az oldalon áll. Sem az egyiket, sem a másikat nem idealizálom, de itt az ideje, hogy az ocsú, legalábbis a Parlamentbe bundázva bejutott része, vagyis a PC és az UNPR végre lesüllyedjen.
Ebben a csatában nincsenek állandó táborok: ezek minden egyes döntés, minden egyes nap újraalakulnak. Attól függetlenül, hogy politikailag a szélen elhelyezkedőkről van szó, mint Sorin Ilieşiu, vagy központi szerepben, mint Victor Ponta, jó lenne tudni, hogy melyik táborban vannak. Nem a PSD-ben, a PDL-ben, vagy a PNL-ben. Hanem ezek mindegyikében meglévő azon aktív kisebbségben-e, amely eléri majd, hogy 20 év múlva másfajta pártunk és másfajta országunk legyen. Nem számít, mit tettél tegnap. Legalább ma tedd azt, amit kell! Ti viszont egyáltalán nem azt teszitek, amit kell! A Vlad Cosma körül védőfalat alkotó PSD-s, UNPR-s és PC-s többség megmutatja, hogy is állunk valójában, ha Ponta úr úgy dönt, hogy teljesen és ezúttal visszafordíthatatlanul a sötét oldalra áll.
Nem apellálok a mindenféle színű helyi kiskirályok, egy DNA által éppen felszámolandó informális párt vagy egy olyan kormányfő erkölcsére és jóérzésére, aki azzal, hogy a voiculescui pártot nagyobbá akarja tenni, mint volt, éppen a saját politikai jövőjét süllyeszti el. Holmi hivatásos opportunisták jóérzésére sem apellálok, akik ide-oda rohangálnak aszerint, hogy ki ad többet. A rációra apellálok, hogy felismerjük a lehetőséget, ami a következő húsz évben ránk vár, és amit elsősorban a már megtépázott idegekkel rendelkező választók várnak. Nektek, nagyoknak és erőseknek, úgy tűnhet, kockázat nélkül lovagolhatjátok meg a választókat az érdekek ezen burjánzásában. Jaj nektek, hiszen olyanok vagytok, mint az a nigeri hölgy, aki mosolyogva ment el sétálni a dzsungelbe, egy tigrisen lovagolva. De onnan csak a tigrist tért vissza, vigyorogva.