Hagyjuk az RMGC-t lopni, tönkre tenni Verespatakot és nem lesz több konfliktus?

Cristian Preda európai képviselő visszaeső a verespataki bányaterv támogatásában. A diskurzus terén ezt már többször is megtette, de 2010 májusában tettekben is, amikor az Európai Parlamentben ahhoz a kisebbséghez csatlakozott, mely ellenezte a cianidos eljárás EU-n belüli betiltását a bányaiparban (mely határozatot azért az EP csaknem 80 százalékos szavazataránnyal elfogadott) – állapítja meg Mihai Goţiu.
Hirdetés
   A különféle ipari fejlesztések szóba kerülésekor elkövetett egyik legnagyobb ostobaság az, amikor a környezetvédelmet szembeállítják azzal a jóléttel, amit az ilyenfajta tervek egy helyi közösségnek állítólag hoznak. Azon senki sem csodálkozik, hogy egy ilyenfajta megközelítés része az érdekelt cégek propagandisztikus arzenáljának. És nincs is túl nagy veszélye annak, hogy bárkit is félrevezethetne. De súlyosabb az, ha egy ilyenfajta „érvvel” bizonyos (nagyobb, vagy kisebb) szintű hitelességgel rendelkező személyek szolgálnak a közvéleménynek.
   Cristian Preda európai képviselő visszaeső a verespataki bányaterv támogatásában. A diskurzus terén ezt már többször is megtette, de 2010 májusában tettekben is, amikor az Európai Parlamentben ahhoz a kisebbséghez csatlakozott, mely ellenezte a cianidos eljárás EU-n belüli betiltását a bányaiparban (mely határozatot azért az EP csaknem 80 százalékos szavazataránnyal elfogadott). Nem az a következetesség a legzavaróbb, amivel Cristian Preda kitart az aranykitermelések támogatása mellett, hanem főleg az a lekezelő és önhitt hang, amivel a korporációk arzenáljára jellemző meséket ismételget és terjeszt (az a tény, hogy az Adevărul-ban történt legutóbbi megszólalása az esettel kapcsolatos hiányos dokumentálódást és egyoldalú szemléletet használ fel, az a bukaresti és/vagy brüsszeli aranylobbisták által nyújtott érvek közvetlen befolyását, vagy csak öntudatlan rögzülését mutatja).
   Mi Cristian Preda tézise a „Aranyláz a környezetvédelemmel szemben” (megjelent az Adevărul blogos oldalán, 2014. január 15-én)? Nagyon röviden: akkor, amikor olyan tervek vannak, melyekkel az űrben (a meteoritokból) akarnak aranyat (és más forrásokat) kibányászni, a környezetvédők a Földön megosztják a helyi közösségeket és – figyelem! – „új terheket kényszerítenek a szegényekre”(!). Milyen alapvető hibákat követ el Cristian Preda az érvelésében és hány közhelyet használ fel azt állítva, hogy egy nagy igazságot fed fel?
   Először is Cristian Preda (és nem ő az egyetlen) egyetlen pillanatig sem kérdőjelezi meg magának az aranykitermelésnek a szükségességét. A szükségesség egyfajta axiómaként magától értetődő. Annak ellenére, hogy a történelem (az ókori, középkori, modern és jelenkori) púpozottan bizonyítja, hogy az arany mindig is konfliktusok, háborúk, feszültségek forrása volt, melyek többek között egyes civilizációk, vagy újabban nagy gazdasági egyensúlyhiányokkal jártak, melyek több millió és tízmillió embert érintettek és érintenek hátrányosan. Különösen a szegényeket, akiknek sorsáért oly nagy érdeklődést mutat Cristian Preda. Mindezt aközben, hogy az arany valós hasznossága (az ókori fémfeldolgozástól kezdve egészen a mai fejlett technológiáig) mindig is másodlagos maradt. Különféle statisztikák szerint, különben, világszinten jelenleg a kitermelt arany 50 százaléka bankokban tárolt (tisztán spekulatív szerepe lévén), 40 százalékát ékszerek készítésére használják (Kína és India a legnagyobb fogyasztók) és csak kb. 10 százalékát használják az iparban. Ehhez a 10 százalékhoz már nincs szükség az arany kitermelésére, elég lévén a már kitermelt újbóli felhasználása (mely művelet sokkal olcsóbb/nyereségesebb és végtelenül kevesebb kárt okoz a környezetnek).
 
Aztán, ugyanabban a cikkben, Cristian Preda arra panaszkodik, hogy a hazai lakosság tüntetései miatt Peruban elakadt egy óriási bányaterv. „(…) Ez az ország az értékes fém egyik legfontosabb exportőre. Az utóbbi években nagy médianyilvánosságot kapott a Minera Yanacocha Conga-terve, melynek keretében az ország északi részének egyik régiójában 200 tonna aranyat és 180 ezer tonna rezet bányásztak volna ki onnan, amiből 2017-re a világ legnagyobb bányája lett volna. De a terv elakadt, miután a helyi közösségek hetekig sztrájkoltak és megszerveztek egy 850 kilométer hosszú menetelést az ’Agua – si, oro – no!’ jelszóval. Az ok? Egy olyan témáról, félelemről (az eredeti szövegben az előbbi értelmű „te(a)mă” szójáték szerepel – E-RS) van szó, ami nálunk is felbukkant a Verespatakról szóló vitákban: a víz cianidos szennyeződésének félelme. Nem mondok többet, mert a környezetvédők Peruban is úgy beszélnek, mint nálunk”. Mint mondtam, Preda úrnak nagy hiányosságai vannak a dokumentálódás terén. A perui bányatervekkel szembeni ellenállás nem a víz cianidos szennyeződésétől való félelemből indult (vagyis a terv beindulása előtt), hanem a víz beszennyeződése UTÁN (elsősorban nehézfémekkel, mely részlet szintén kevéssé ismert Preda úr előtt), ami a világ egyik legnagyobb bányakitermelése miatt következett be. A Conga-terv nem új, hanem csak a Yanacochaban már eddig is létező kibővítése. A peruiak nem a kisgömböctől való félelmükben vonultak utcára, hanem mert a kést tövig döfték a bordáik közé. A Yanacochanál lévő mocsokság közelében élő több ezer család maradt víz nélkül (szó szerint), ami pedig megmaradt, azt még a tehenek sem isszák meg. A bánya körül több tíz kilométeres körben nem lehet más gazdasági tevékenységet folytatni. A helyi közösségek jóléte pedig (legalább rövid távon) nesze semmi, fogd meg jól.
   A helyieknek nem jutott egyéb csak a mezőgazdasági tevékenységből (állattartásból) származó jövedelmek drasztikus csökkenése és az életüket megrövidítő betegségek, míg az ezek miatti felelősséget illetően a cég képviselői mossák a kezeiket. Mert senki sem hajlandó megfizetni azokat a kutatásokat, melyek bebizonyítanák, hogy a bánya (és a térségben okozott szennyezés, ami messze nem korlátozódik csak a cianidra) felelős a helyzetért.
   Verespataknak és a tervezett hasonló romániai bányatervek térségében lévő más településeknek (Dévától Brádig, vagy Nagybányáig) van esélyük elkerülni a perui történet megismétlődését. Sőt, esélyük van tanulni az itteni korábbi állami kitermelések idején elkövetett hibákból. Mert az új tervek engedélyezése előtt fel kellene mérni a lakosság egészségügyi helyzetét és a környezet állapotát a hajdani szigethegységi kitermelések térségében (melyek sokkal kisebbek, mint a most csőre töltöttek). Abrudbányán, Aranyosbányán, Zlatnán és így tovább. Hogy, legalább részben, felmérjék e tervek gazdasági árát is (hogy az etikaiakról már ne is beszéljünk). Mely számlákat ma is fizetünk, vagy az egészségügyi költségvetésből, vagy bizonyos források (vizek, erdők, legelők) elvesztésével, melyek hasznot hoztak (vagy hozhattak volna) a helyieknek (és implicit módon az állami költségvetésnek). Aki pedig azt hiszi, hogy ezek a környezeti károk cianidozással, dinamittal és buldózerekkel elmúlnak, annak nagy gondja van a tényekhez igazodásban.
   Cristian Preda tudatosan, vagy elítélendő önhitségből figyelmen kívül hagyja mindazokat a „részleteket” és érveket, melyek azt mutatják, a környezetvédelem nem egy szeszély, hanem (többek között) a különféle ipari fejlesztések racionális, gazdasági és a lehető legkorszerűbb megközelítése. A környezetvédelem nem akadályozza a fejlesztést, hanem csak felszínre hozza az ilyenfajta tervek óriási költségeit, mely költségek évszázadokig ismeretlenek, az utóbbi évtizedekben pedig (amióta megismerték őket) elrejtettek, legtagadottak, vagy a közösségekre és az állami költségvetésekre átterheltek voltak. Tehát nem a környezetvédelem akadályozza a romboló hatású bányaterveket, hanem a tervek saját gondjai (melyeket a környezetvédelem csak bemutat).
   Végül azon a csalódottságon túl, amit az okoz, ahogy egy bizonyos akadémiai igényességhez (mégiscsak) hozzászokott személy (mely igényességnek arra kellett volna őt késztetnie, hogy jobban dokumentálódjon bizonyos kérdésekről, mielőtt azokat érvként felhasználja) e kérdés kezeli, a cikk következtetése jelentős idegességet okoz: „Amióta az arany környezetvédelmi kérdéssé vált, a közösségek mélységesen megosztottak lettek. A perui eset bizonyítja ezt a legjobban, de nem ez az egyetlen. Latin-Amerikában, de Afrikában is, több száz konfliktus van az aranybányákkal kapcsolatosan, a környezetvédelmi nyomás pedig úgy tűnik, új terhet ró a szegényekre”, mondja Cristian Preda. A kiemelések tőlem származnak és a szöveg legkártékonyabb értelmezését (következtetését) hangsúlyozzák ki. Azt, mely szerint a környezetvédők a hibásak a közösségek megosztottságáért és a konfliktusok megjelenéséért, szemben a nagy korporációkkal, melyek nem egyebek, mint meg nem értett jótevők. Másképp mondva, nem egy forrásokat kirabló és tönkretevő nagy korporáció (kéz a kézben egy felelőtlen politikai kaszttal) oszt meg egy közösséget, hanem a lopásokra és rombolásokra figyelmeztető személyek. Hagyjuk őket lopni és rombolni és óriási konszenzusunk lesz! Nem a tolvaj, adja értésünkre Cristian Preda, az, aki új terheket ró a szegényekre, hanem a lopást ellenző személyek! Több száz (szociológiai, gazdasági) tanulmány emeli ki, hogy a latin-amerikai és afrikai, európai bányakitermelések (különösen a felszíniek, akár használnak cianidot, akár nem) NEM hoznak jólétet a helyi közösségeknek. Hogy egy bányafolyamat végén a helyi közösség szegényebb, mint volt a megkezdése előtt (nemcsak a kibányászható forrás nélkül maradva, hanem más alternatív források – vizek, erdők, legelők, mezőgazdasági területek, kulturális örökség – nélkül, melyeket végleg tönkretett a kitermelés. Cristian Preda mindezeket figyelmen kívül hagyja/lekezelően félresöpri (azzal például, hogy nem mondok többet, a környezetvédők mindenfelé egyformán beszélnek).
   A következtetés nemcsak azért káros, mert elvonja a figyelmet a valódi konfliktustól (egy bányaipari cég érdekei és a helyi közösségi érdekei közötti), hanem egy mesterséges konfliktust is létrehoz és fenntart: ami az ilyenfajta tervek kevés helyi haszonélvezője és a vesztesek nagy tömege között fennáll. Még azon helyiek számára is, akik azt hiszik, hogy a terv hasznos lenne és némi morzsákhoz jutnának annak nyomán, az ellenséget nem a környezetvédők, vagy az ellenkező helyiek jelentik. Az RMGC helyi alkalmazottai legnagyobb részének (a főnökök és főnököcskék kivételével) nem az ellenkezés miatt alacsony a bérük és szól három, vagy legfeljebb hat hónapra a szerződésük! Nem bérüket biztosító költségvetés nem az ellenzők miatt tizede annak a költségvetésnek, amit a cég a reklámokra fordít, vagy tizede a torontói CEO éves jövedelmének! Ők nem az ellenzék miatt nem kapnak majd semmilyen bérkiegészítést, ha holnap bezárják a boltot, miközben az öltönyt és a szavakat a tévékben körbehordozó Dragoş Tănase (akinek semmi köze nincs sem a helyi közösséghez, sem a bányászathoz, sem az üzlethez – tekintettel a korábbi katasztrofális UPC-s előéletére) ugyanabban az esetben több százezer dollárhoz fog jutni. És folytatni lehetne a példákat. Valójában az ellenzők nyomása hozott itt-ott némi hasznot egyes helyieknek (RMGC-s alkalmazásokat, hogy legyen mit bemutatni a tévékben; némi pénzt az örökségvédelemnek, valamivel magasabb – de a valós értéktől továbbra is messze álló – árakat a tulajdonokért stb.).
   Cristian Preda úr, máshol kell keresni azokat, akik tényleg új terheket rónak a szegényekre, nem a környezetvédők között. Egy kis erőfeszítéssel a 2009-es európai parlamenti kampányának támogatói között találhatná meg őket. Vagy az éppen küszöbön álló kampány támogatói között…
 
Hirdetés