Tizenegyedik fejezet: Nichita

Tudtam: rögtön a következő napon korai lett volna a látogatás, hiszen indulatai túlságosan elragadták volna még az amúgy mindig fegyelmezett ezredest, a harmadik napon viszont talán már túl késő, nem kizárt, hogy azt a napot meg se érem, ha nem tisztázom időben a dolgot. A Comandante után Nichita Ulrache ezredes volt a legbefolyásosabb katona a környéken, akivel eddig mindig udvariaskodó társasági viszonyt ápoltunk – szerettem volna ezentúl is megmaradni e semleges pozícióban vele szemben. A megadás jeleként mindenesetre hófehérbe öltöztem, úgy mentem végig a hófödte utcán Theodorral és a koromfekete kutyuskámmal.

Nichita Ulrache ezredes a a laktanyák után, egy félreeső kis sikátorban – a Sírásók sikátorában – lakott egy felújított és kibővített parasztházban a nővérével, a veszedelmes szépségű Venus Ulrachéval.

Amikor az apjuk, Ulrache tábornok még élt, betegesen féltette gyönyörűséges lányát minden férfitól és minden nőtől. Legtöbbször el se engedte sehová, de ha mégis halaszthatatlan dolguk volt valamerre, a tábornok pórázon vezette maga mögött a lányt, az arcát pedig fekete csipkekendővel takarta el, mintha mindig gyászolna szegény. Akkoriban, ha Ion Ulrache tábornok végigbaktatott a főutcán könnyű ezüstláncon vezetve az elillanó fiatalságát gyászoló Venus Ulrachét, a falubeliek biztosra vehették, hogy hamarosan esni fog, mert az égiek megsiratják az eltitkolt szépséget.

Amikor Ion Ulrache meghalt, Venus Ulrache elégette a fekete csipkekendőt, hiszen véget ért a hosszú gyásza. Az ezüstláncot, amelyen apja oly sokszor vezette végig a falun, apró darabokra törte, majd a darabkákat elvitte Ferenczi Rodrigóhoz, a Comandante fegyverkovácsához, és megkérte, készítsen neki egy kiskanalat a széttépett láncszemekből. Apja temetésén Venus könnyű fehér nyári ruhában jelent meg, szalmakalapját rózsaszín szalaggal kötötte körbe, és mosolyogva mézet majszolgatott azzal az ezüst kiskanállal.

Amikor hófehérbe öltözve megjelentem az Ulrache-ház előtt, rabszolgámat, Theodort és kutyámat, Kelta Senecát megkértem, várjanak rám az udvaron, bár nem voltam egészen biztos benne, hogy viszontlátom még őket valaha.

Bekopogtam, és vártam.

Venus Ulrache nyitott ajtót. Barackvirágszín selyemköntöst viselt, jóllehet, semmi egyebet, és mosolyogva csak annyit mondott: már vártuk. Bevezetett a nappaliként használt legnagyobb szobába, leültetett egy hatalmas tölgyfa asztalhoz, szőlőt és datolyát tett elém, majd szó nélkül elment. A szoba közepén, egy próbababán Ion Ulrache tábornok kitüntetésekkel ékesített egyenruhája volt kiállítva, mintha valami emlékmúzeumban járnék. A próbababa derekára még a tábornok díszes kardját is felkötötték, a tábornoki sapkát pedig egy vékony drótszál tartotta a nem létező fej búbján, mintha egy kísértet állt volna ott a szoba közepén.

Amikor Nichita Ulrache, ez a harmincas évei közepén járó szigorú, szálkás, fiatal kora ellenére szinte teljesen ősz férfi gondterhelten belépett az ajtón, még mindig az apja egyenruháját néztem. Naponta többször is leporolhatja valaki azt az egyenruhát, gondoltam, hiszen egyetlen porszemet, az idő múlásának egyetlen apró jelét sem vettem észre rajta hosszas vizsgálódásom közben.

Nichita Ulrache leült velem szemben, de nem nézett rám, nem is szólalt meg. Én sem tudtam sokáig megszólalni, valami jelet vártam a gondolataiba merült férfitól, hogy igen, kezdhetem a mondókámat. Mivel azonban erre a feloldozást jelentő jelre hiába vártam éveknek tűnő hosszú perceken át, elővontam Natália Lux tőrét, azt a tőrt, amelyet a kért szívességért cserébe nekem ajándékozott, és letettem elé az asztalra.

Nichita Ulrache megismerte a tőrt, bizonytalan, kérlelő pillantást vetett rám, én pedig a szememmel intettem, hogy igen, természetesen megérintheti. Ekkor aztán fölemelte, és hosszasan forgatta a remekbe szabott pengét, valami elérzékenyülésfélét is felfedeztem az arcán, mint az olyan emberén, aki éppen megkaparintott valamit, amire régóta fájt már a foga.

Venus Ulrache ekkor bejött, maga is leült mellénk, és a testvérére nézett olyan pillantással, amitől hirtelen minden megvilágosodott előttem. Azt már régóta pletykálták a faluban – magam is jól tudtam – hogy Nichita Ulrache ezredes szerelmes a veszedelmes Natália Luxba. Azt is tudni véltem, hogy Natália Lux Venus Ulrachéba szerelmes. Azt viszont csak most, ebben a pillanatban értettem meg, hogy Venus Ulrache a testvérébe, Nichita Ulrachéba habarodott bele.

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, gondoltam, miközben a szemem sarkából úgy láttam – vagy legalábbis az a kellemetlen érzés fogott el –, hogy a tábornok makulátlan egyenruhája egyre közelebb és közelebb jön hozzám.

Már alkonyodott, amikor hazaértünk, a kis Négylábú Róza fel is tálalta a vacsorát: nekünk rozmaringos krumplit és töltött csirkét készített, magának pedig – szokása szerint – mókuspörköltet. A bérgyilkos tőrét nem mertem ugyan visszakérni Nichita Ulrachétól, de azért elégedett voltam, rég nem ízlett már annyira az étel.

Amikor másnap felébredtem, Natália Lux tőre a párnán hevert a fejem mellett.

Fogalmam sem volt róla, hogy juthatott be Nichita a szobámba úgy, hogy sem Theodor, sem pedig a mindig oly éber Kelta Seneca nem neszelte meg, de nagyon boldog voltam, elmondhatatlanul boldog, hogy egy súlyos félreértést még éppen időben sikerült tisztáznom az ezredessel.