Az európai polgári kezdeményezésnek az a sikere, hogy egy megújított keretbe helyezte a székelyföldi autonómia kérdését. De ezek után mit várhatunk el az erős politikai aktoroktól?
Most, hogy lezárult az SZNT által elindított európai polgári kezdeményezés első aláírásgyűjtő szakasza, és hogy folytathatósága az Európai Bizottság, az Európai Tanács és az EP döntési jogkörébe került, egy ideális „félig üres–félig tele pohár”-helyzet jött létre a politikai viták számára. És a „politika” jól él az ilyen helyzetekből: azokon a sokszínű–sokfonákú kérdéseken hízik, amelyek sokakat megmozgatnak, illetve sokakban képesek felkelteni az érintettség érzetét és az illetékesség élményét. A mostani kezdeményezésnek az tehát sikere, hogy egy megújított keretbe helyezte a székelyföldi autonómia kérdését.
Nincs itt most tere azoknak történelmi érveknek, hogy a székelység autonómiája miért ilyen perzisztens kérdés, honnan meríti – hosszabb korszakokon átívelő – állhatatos továbbélő képességét. De azt fontos szem előtt tartani, hogy minden tartós politikai terv továbbélésének a feltétele, hogy a horizont, amelyre támogatói rávetítik, az maga is karbantartható maradjon.
A székely autonómia értelmét és horizontját vitató érveket az elmúlt hetek publicisztikáiban is bőven megtaláljuk, s az írások által verbuvált kommentseregek önmagukban is jelzik, hogy a székely autonómia – épp az antagonizáló viták nyomán – továbbra is a politikai képzelőerő centrumában maradt.
A most olvasható vitákból két olyan dolog emelkedik ki, amely túlmutat a kérdés konkrét tárgyán, és a politikáról alkotott alapvető felfogásunk eredetére és belső ellentéteire utal.
Az egyik a politikai cselekvés természetével kapcsolatos. Azt veti fel, hogy kik által és hogyan születnek a jó, racionálisan kivitelezhető és a konfliktusokat feloldó (akár megszüntető) tervek. Jónéhány, a polgári kezdeményezéssel kapcsolatos cikk az ügy túlracionalizásával tűnik ki. Kulcsár Árpád még februárban arról ír, hogy jó lenne „reálisan felmérni helyzetet, mivel nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy május elejéig összegyűljenek az aláírók”, viszont annak igenis nagy, hogy „az Európai Bizottság simán visszadobja majd, kijelentve, hogy egyáltalán nem tisztje eljárni az ügyben”. És fel kellene tenni a kérdést: érdemes-e olyan ügyre áldozni jelentős anyagi erőforrásokat, amelyiknek alig van matematikai esélye? Számos Facebook-vitában is visszatért ez a megközelítés, például hogy a székelyek elképzelése „szakmaiatlan” stb.
Csak a politika nem racionalizálható abban az értelemben, ahogy a kritikai értelmiségi elképzeli. A politika nem okos íróasztaloknál, okos tanulmányok alapján elkészített tervek „rajt-cél” logikával elképzelt végrehajtása. Mindazok, akik így gondolkodnak, vagy a kritikai értelmiségivel szembeni berzenkedéssel találkoznak („ők mindig megmondják, hogyan ne, de azt soha, hogy hogyan”), vagy átélik azt a frusztrációt (amennyiben mégis megmondják „a hogyant”…), hogy a szép és logikus terveke „a sok »maradi« nem képes megvalósítani”. A túlracionalizáló felfogás elemi hibája az, hogy nem látja: a politikai cselekvést nem a logika, hanem a részvétel hitelessége legitimálja. Ahogy Schlett István írja a magyar politikai gondolkodásról írt impozáns művében: elsősorban nem az eszmék és az elméletek jelölik ki a politika témáit, és a politikai cselekvés indítékai sem onnan származnak. A racionalizált politikai tervek legtöbb egy kis szeletét jelenthetik – számos más gondolkodási elem: hagyomány, toposzok, metaforák mellett – a politikai gondolkodásnak. Ezek együttesen alkotják a politikai gondolkodásnak azt a horizontját, amely a politikai cselekvést meghatározza.
A másik, most lezajló vita kapcsán kiemelkedő kérdés a politikai közösség kérdése. Salat Levente egy interjúban kifejti, hogy a székelyföldiek „nem állnak készen az autonómiára”, azaz „nem rendelkeznek azokkal a kollektív kompetenciákkal, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy egy autonómiát működtetni lehessen”. Ez megint azt a túlracionalizáló – elitista – attitűdöt jeleníti meg, amely szerint előbb egy felvilágosításnak, valamiféle pedagogikus előkészítésnek kellene valahogyan „kiviteleződnie”, s csak annak befejeződésével állna előttünk egy kész fegyverzetű autonómia-gyakorló közösség.
A politikai realizmus szemüvegén keresztül azonban folyamatot kell látnunk, amelyben a „próbák és hibák” módszere (a „learning by doing”) a domináns. A „székely autonómiára” irányuló közösségi akarat tekintetében Salat Levente azt a látszik üzenni, hogy az nem létezik, fikció csupán, mert nincs meg a közös, konszenzusos, jól kidolgozott koncepció erre nézve. Csakhogy a székely autonómiára irányuló közakarat is olyan, mint a népakarat általában a képviseleti demokráciákban. Nem egy, már önmagában kész, esetleg felvilágosító pedagógiával előkészíthető dologként létezik – inkább formátlan, szétszórt, és ezért folyamatos formálásra szorul. Ez az előzetes formázás pedig az igényt előhívó és aktualizáló rákérdezés útján valósul meg. Nem felvilágosítás és fogalmi képzés útján, hanem erős politikai cselekvők folyamatos rákérdezésére – kezdeményezéseire – adott válaszként.
Mindezek után mit várhatunk el az erős politikai aktoroktól: nem fogalmilag kimunkált terveket, hanem folyamatos „rákérdezéseket”. Olyan kezdeményezéseket, amelyek fenntartják a székelyföldi autonómiával kapcsolatos képzeletet, várakozásokat, de a cselekvőképességet is, még akkor is, amikor annak lehetőségei szűkösek.
Az ember igyekszik érteni, hogy a természetet óvni kell. És azt is, hogy az állatokat szeretni kell. De azt is meg kellene érteni, hogy jelen pillanatban nem az embernek kell mennie, hanem a medvének. Pont.
„Az MI-nek, legyen bármilyen fejlett, nem minden porcikája tökéletes. Néha véletlenül nyilvánossá tesz szigorúan titkos adatokat a 3-as kormányzati rétegből. Csakhogy ezek az adatbázisok szintén holografikusan védettek, ráadásul a kódolásuk is dinamikus.”
A portugál plébános fellépése a Iuliu Hossu-emlékév nyitányán az év egyik legkülönlegesebb eseménye volt.
A szerzővel Kolozsvár-könyveinek kolozsvári bemutatója előtt ültünk le beszélgetni sirályokról, fényekről, indiánokról és a dobhártya-visszavarrás mindennapos élményéről.
A tünetek átalakítják az ember mindennapjait, kikezdik az életkedvét, főleg, ha nincs válasz a bajaira – mondja a 42 éves interjúalanyunk, aki 13 hónap után kapott végső diagnózist.
Románia lakosságának 58 százaléka nem engedhet meg magának egy egyhetes nyaralást, ami jócskán a legmagasabb arány az Európai Unióban, és messze túlszárnyalja az EU-átlagot.
Meghalt a roncsautóprogram, de túlélte. Justin Timberlake a feleségével, Jessica Biel-lel érkezett az Electric Castle-re.
Egy 15 éves fiú életét vesztette abban a balesetben, melynek során vonat sodort el egy autót a gyimesközéploki Antalokpataka településen, szerdán délelőtt.
Közel félszáz romániai telephelyének bezárása mellett döntött a FrieslandCampina vállalat a Profit.ro gazdasági portál értesülései szerint.
Két ember meghalt egy közlekedési balesetben péntek reggel Vrancea megyében.
Az ember igyekszik érteni, hogy a természetet óvni kell. És azt is, hogy az állatokat szeretni kell. De azt is meg kellene érteni, hogy jelen pillanatban nem az embernek kell mennie, hanem a medvének. Pont.
„Az MI-nek, legyen bármilyen fejlett, nem minden porcikája tökéletes. Néha véletlenül nyilvánossá tesz szigorúan titkos adatokat a 3-as kormányzati rétegből. Csakhogy ezek az adatbázisok szintén holografikusan védettek, ráadásul a kódolásuk is dinamikus.”
A portugál plébános fellépése a Iuliu Hossu-emlékév nyitányán az év egyik legkülönlegesebb eseménye volt.
A szerzővel Kolozsvár-könyveinek kolozsvári bemutatója előtt ültünk le beszélgetni sirályokról, fényekről, indiánokról és a dobhártya-visszavarrás mindennapos élményéről.