A republikánus elnökjelöltségi versenyt vezető Donald Trump szerdán a külpolitikáról mondott beszédet, mellyel kapcsolatosan a világ nem maradhat közömbös. Radikális megújulást ígért, mely helyreállíthatja Amerika tekintélyét a világban, vitathatatlan módon visszaadja katonai vezető szerepét, de ugyanakkor – és talán ez a legérdekesebb és látszólag ellentmondásos rész – a nemzetközi kapcsolatokat nem a legutóbbi amerikai adminisztrációkra jellemző agresszivitással kezeli majd. Az utóbbi évtizedekre vonatkozó jellemzése megsemmisítő és minden bizonnyal jelentős visszhangja lesz:

„A hidegháború vége után a külpolitikánk, sajnos, súlyosan letért az útjáról. Nem sikerült az új időkre új elképzelésekkel előállnunk. Külpolitikánk valójában fokozatosan egyre kevésbé lett koherens.

A logikát az ostobaság és az arrogancia váltotta fel,

ami katasztrófából katasztrófába vezetett bennünket. Hibát hibára halmoztunk, Irakkal kezdve, majd Egyiptommal és Líbiával folytatva és Obama elnök szíriai sivatagban alkalmazott taktikájával befejezve. Ezek mind hozzájárultak a káoszhoz és megteremtették az ISIS számára a növekedéshez és prosperáláshoz szükséges feltételeket. És mindezek a hibák azon a veszélyes gondolaton alapultak, hogy be tudunk vezetni nyugati típusú demokráciákat olyan országokban, melyek sem a szükséges tapasztalattal, sem a megfelelő vággyal nem rendelkeznek ahhoz, hogy nyugati demokráciákká váljanak.”

Természetesen, ez a diskurzus nagyon ismerős számunkra, hiszen sokszor hallottuk az utóbbi évtizedekben az AEÁ-val szembenállóktól, akik az amerikai adminisztrációk agresszív univerzalizmusát bírálták. Az AEÁ bírálói vajon a despotikus és gyilkos rezsimekkel szembeni megengedő relativizmusban vétkesek? Vagy szükséges minimális realizmusról adtak tanúbizonyságot?

Ha a nagy hadjáratok előtt (mint amilyen az iraki volt, mely nagy érzelmi kitöréseket váltott ki a román közéletben is, kibékíthetetlenül szembeállítva egymással embereket és életre szóló barátságokat rombolva le) még lázba jöhettünk (főleg mi, keletiek) egy felszabadító háború gondolatától, a háború után és főleg most, visszatekintve, nem tehetjük, hogy ne bánjuk a befektetett szenvedélyeket. Mindenki számára nyilvánvaló a katasztrófa (még ha nem is hajlandók ezt mind bevallani) és rendkívüli dolog, hogy maguk az amerikaiak is hajlamosak elismerni, hogy hibáztak. Persze, e felismerési folyamat az Obama adminisztrációval kezdődött el, de csak részleges és – elkerülhetetlen módon – zavaros volt. Donald Trump érdeme, hogy végigviszi a tisztázást. A Trumpot most a leginkább elutasítandó lehetőségként bíráló Nyugat-Európának saját egy évtizeddel ezelőtti elképzelései nem várt megerősítésének kellene őt tekintenie, melyek a Nyugat értékei iránti lojalitást egy szükséges szkepticizmussal ötvözték. Nem kényszerítheted rá mindenkire az értékeidet anélkül, hogy az ezzel járó erőszakkal ne áruld el azokat te magad.

De Európa olyan zavaros és széthúzó időszakba került,

melyben úgy tűnik, hogy már magát sem érti.

Ahhoz, hogy jobban felfogjuk az általánosan megfogalmazott pacifizmus valódi súlyát és jelentését, meg kellene említenünk, hogy Donald Trump az a jelölt, aki a leghatározottabb és legkíméletlenebb hadjáratot ígéri az ISIS ellen, véget vetve Obama elnök félmegoldásainak és a leghatározottabb támogatást ígérve Izrael államnak, ugyanakkor maximális óvatosságot Iránnal, a Közel-Keleten nem egyértelmű, de nyugtalanító következményekkel járó erősödést mutató hatalommal szemben.

Végül számunkra, itt, Európa keleti részében különös jelentőségük van Trump Oroszországgal kapcsolatos kijelentéseinek: „Békében és barátságban akarunk élni Oroszországgal és Kínával. Komoly nézetkülönbségeink vannak e két nemzettel és ezeket nem szabad figyelmen kívül hagynunk. De egyáltalán nem kötelező ellenfeleknek lennünk. Meg kellene találnunk a közös dolgokat. Oroszország, például, szintén megismerte az iszlám terrorizmus szörnyűségeit.”

De főleg a következőket jegyezzük meg: „Azt hiszem, csökkenthetjük a feszültségeket és javíthatjuk a helyzetet Oroszországgal – hatalmi pozícióból –, igen, azt hiszem, lehetséges. A jóérzés azt sugallja nekünk, hogy véget kell vetnünk az ellenségességek ciklusának. Egyesek azt állítják, hogy az oroszok nem lesznek belátók. Szándékomban áll kideríteni, hogy tényleg így van-e. De ha nem tudok majd egy jó deal-t elérni Amerika számára, akkor gyorsan távozni fogok a tárgyalóasztaltól.”

Valójában ide akartunk kilyukadni, de szükség volt egy minimális kontextusra. Románia és általában véve a Kelet számára

nincs jobb hír, mint az Oroszországgal meglévő kapcsolat pacifikálására irányuló szándék.

Lehetséges? Donald Trumpban is felmerül a kérdés, de nyilvánvaló, hogy a mostani, egyre nagyobb agresszivitású irányvonal nem vezethet boldog végkifejlethez, és veszélyesen beleillik egy háborús logikába. Innen nézve a dolgokat, nem tehetjük meg, hogy ne csodálkozzunk minden nap a román sajtó és politika egy részének egyre agresszívebb retorikáján, melyet erkölcsileg Washington támogat és melyet újabb és újabb témákkal táplálnak, melyek valódiságát egyáltalán nem bizonyították. Olyan, mint egy vak gép, mely ha elindul, csak gyorsítani képes.

De mielőtt felmérnénk a lehetséges fenyegetéseket, figyeljük meg a román politika súlyos romlását, mely kezd egyre inkább mesterségesen szétszakadni Amerika- és oroszbarátokra. Katasztrofális hatásokkal, hiszen egyetlen témát sem lehet már megvitatni anélkül, hogy ne hozzanak fel vádként állítólagos összekacsintásokat Oroszországgal és Putyinnal, illetve nyugatellenes cinkosságokat és összeesküvéseket. A kulturális konzervativizmus bármilyen formáját, bármilyen vallásszabadságra való hivatkozást igyekeznek az orosz politikával történő önkényes azonosítással hitelteleníteni. Ezen kívül a nyugati értékeket tendenciózusan az à outrance haladással azonosítják, háttérbe szorítva, ha nem éppen egyszerűen megtiltva bármilyen hivatkozást a nyugati konzervativizmus intellektuális viszonyítási pontjaira. A Chişinău-ban okozott hatásokról nem is beszélve, ahol a társadalom veszélyes megosztottsága jött létre, ami bárminek elmondható, csak demokráciáért folytatott harcnak nem.

Ezek a periféria tipikus hatásai, melyeket nagyon nehéz kivédeni a kis kultúrákban, és csak egy washingtoni irányváltás mentheti meg Romániát ettől a káros széthúzástól, mely valójában az igazi készségeit meghamisítva mentális szolgalelkűségi állapotban tartja.

Természetesen, a kép nem teljes. Kelet-Európa és Oroszország, Németország és Európa többi része, Németország és Lengyelország sokkal bonyolultabb témák ahhoz, hogy ennyire könnyen megoldhatók lennének. Mégis, ha az AEÁ továbbra is az Obama–Clinton irányvonalat követi majd, nem látunk semmilyen kiutat az ellenségeskedéseknek arról a pályájáról, mely elkerülhetetlenül egy új háborúhoz vezet. Ennek pedig nem az amerikaiak lesznek a nagy vesztesei, hanem a románok, a lengyelek, a baltiak és általában a kis határmenti országok.

Donald Trumpot túl sokáig nézték a rövidlátó és önző célokat követő haladópárti sajtó szemszögén keresztül. Itt lenne az ideje, hogy a saját, tágra nyílt szemeinken keresztül nézzünk.

Az alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: abcnews.com