Extázis, elvtársak, 7-től áramszünetig! Így diszkóztak a rendszerváltás előtt

Alig tíz éves voltam rendszerváltáskor és a szülői szigor miatt még legalább hat-hét évet kellett várnom arra, hogy az apámtól örökölt zenei rajongásomhoz társasági élmények is kapcsolódjanak. De pontosan emlékszem arra, hogy a szüleim baráti körében micsoda örömünnepnek számított az átkosban, amikor egy ismerős ismerősének az ismerőse által isten tudja milyen módszerekkel beszerzett új bakelitlemez végre a mi lemezjátszónk tányérjára került (mert nekünk volt, magnózni viszont a szomszédba kellett menni).

Olyankor sokan összegyűltek a csipkés terítős asztal körül, pár munkahelyi kolléga is átjött, csorgott az asztali bor, s ha valakinek szerencséje volt épp azon a héten, egy üveg Pepsi is előkerült, amit majd pálinkás poharakba töltöttek szét. Közben hallgatták A Lemezt, s akadt olyan vendég is, aki a tengerparti kirándulás alkalmával ellesett új táncmozdulatokat is bemutatta a társaságnak. Míg az áramszünet véget nem vetett az egésznek. De utána hetekig erről beszéltek.

                      A '80-as évekre jellemző vendégszoba. Lehetne a mienk is. 

Ezek a képek jutottak eszembe, miközben végigjártam a rendszerváltás előtti diszkók világát megidéző kiállítást, amely szombaton nyílt meg Kolozsváron, a Hunyadi (Ştefan cel Mare) tér 18. szám alatt, egy kopott polgári lakásban. A bukaresti Control N Kulturális egyesület által szervezett – november 3-áig látogatható –, Disco BTT nevet viselő multimédiás kiállítás első sorban azok számára izgalmas (de nem csak), akik pontosan tudják, milyen kaliberű eseménynek számított 1989 előtt a „diszkotéka” az egyetemi központokban. Amikor minden bakelitlemez vagy magnószalag kincset ért – beszerzésük eleve komoly kapcsolati tőkét igényelt –, a hanghordozók tulajdonosa pedig legalább akkora sztár volt, mint ma egy futballista.

                                     DJ Sorin. Negyvenkét éve szolgáltat. 

Közülük a legismertebb egy bizonyos Sorin Lupaşcu volt Romániában, egy megszállott bukaresti lemezgyűjtő és DJ – a kolozsvári kiállítás egyik ötlet- és házigazdája –, aki Costineşti-től Nagyváradig nagyjából minden számító ifjúsági klubban pakolta a talpalávalót a diszkózene aranykorában. Vele beszélgettünk hosszasan arról, miért érdemes és fontos ma kiállítást szervezni a komcsi diszkóvilágról. Volt ám bezzegrégenezés a javából.

                    Korabeli dalok, slágerek szövegei és román fordításuk a falon. 

A mai klubberek és lemezlovasoknak nevezett potméter-csavargatók számára talán felfoghatatlan, hogy Lupaşcu „elvtársnak” a kommunista párt ifjúsági szervezetének kulturális bizottságánál kellett jóváhagyásért kilincselnie, hogy lemezeket pakolhasson különböző egyetemista bulikon. De, mint mesélte, ez sem volt elegendő: ha a villamossági szakértő kollégák segítségével sikerült összetákolni a megfelelő hangosítást, a buli előtt a lejátszandó dalok listáját is jóvá kellett hagyatni a megyei tanács művelődési bizottságánál. A külföldi dalok szövegeit persze le kellett fordítani románra, hogy a cenzorbizottság át tudja nézni, s ha minden oké volt, összeállt a diszkódosszié, kezdődhetett a buli.

Lupaşcu szerint gyorsan felejtsük el a késő este kapukat nyitó, hajnalig tartó italozós veretéseket: az 1989 előtti, diszkónak nevezett táncos estek általában 19 órakor kezdődtek, és legkésőbb 22 órakor be is fejeződtek.

                 Tengerparti hangulat: miccs, Pepsi, szóda, háttérben össztánc. 

A tengerparti bulik esetében délben 13 és 15 között is folyhatott az össznépi táncikálás. Olykor egy szűk órányi (de nem több) ráadás is dukált, de ez az arra járó fiatalabb milicisták jóindulatán múlott, „hiszen ők is szerették a jó zenét és a csajokat”.

„Talán emlékeznek az idősebbek, hogy 22 óra körül rendszerint áramszünet volt mindenhol az országban. Mi nem aggódtunk, mert a diszkót stratégiai fontosságú eseményként kezelték, legtöbb esetben egyetlen szekust küldtek a bulikra, ami ritkaságnak számított” – vázolja nevetve alanyunk, miközben rákönyököl a lemezjátszójára.

Mint mondja, a rendszerváltás előtt az igazi lázadás az volt, amikor el tudták érni, hogy úgy szervezzenek meg egy privát szülinapi partit, hogy ne maradjanak áram nélkül. „Én hoztam a lemezt, egy másik vendég a piáért felelt, a harmadik a krumplit hozta, a negyedik a sütit és volt olyan, akinek meg kellett oldania az áramot. Képzeljék el: egy egész városnegyedben egyetlen lakrészben égett a villany, és szólt a muzsika hajnalig! Szólt a One Way Ticket, és úgy éreztük, életünk legszebb pillanatait éljük át!”

A komcsi diszkókban természetesen belépőt is szedtek, de piát nem árusítottak, és a dohányzás is meg volt tiltva. Talán furán hangzik ma, de a diszkóba mindenki táncolni járt és ismerkedni.

Igazi slágerparádékra kell gondolni az akkori menő előadóktól – ABBA, Boney M, Modern Talking, Ricchi e Poveri, például –, de a pörgést gyakran lassú blokkokkal szakították meg, ami azóta teljesen kikopott a DJ-repertoárokból. Sőt, olykor egy-két rocksláger is eldurrant, persze az olyan nóták, mint az I Want to Break Free a Queen-től – szóba sem jöhettek.

A lemezeket egyébként úgy szerezték be a lemezlovasok, ahogy tudták. „Vettünk márkát, dollárt, listát írtunk és rábíztuk a pilótákra, a sportolókra, akik szabadon járhattak külföldre. Hallgattuk a külföldi rádiókat, tudtuk nagyjából, hogy mi a menő, és be is szereztük a fontos dolgokat. Persze ezt nagyon kevesen engedhették meg maguknak” – avat be a komcsi Románia szupersztár-lemezlovasa. Bevallása szerint 4 tonnányi hanghordozót gyűjtött össze az elmúlt 40 évben. „Egyszer be kellene rendeznem egy múzeumot ebből a sok hanganyagból” – jegyzi meg a lehető legkomolyabb arccal.

            Buli egy zárt világban. Ezek a fura készülékek voltak az estek főhősei. 

A bukaresti DJ nincs túl jó véleménnyel a mai táncos eseményekről. „Hogy mi a különbség az akkori bulik és a mostaniak között? Egyet mondok és abból mindent le lehet vezetni: az emberek beszélgettek egymással. Ja, egy másik fontos dolog: a fiúk a lányokkal táncoltak. Egymáshoz mertek érni. Ehhez képest mit látunk ma? Bemegy a srác a klubba, rendel egy italt, a magasba emeli a poharát és hat órán keresztül nem is nagyon csinál egyebet. Miközben, ugye, hat órán keresztül ugyanaz a szám szól” – magyarázza  Sorin Lupaşcu.

Szerinte a mostani lemezlovasok nem is tisztelik igazán a közönségüket. „Az hogy lehet, hogy meg sem szólalnak soha? Hát nem érdemli meg a drága vendég, hogy köszöntsék őt? Mert általában csak akkor böffentenek egyet, ha 1 és 2 óra között akciós a Jägermeister a pultnál. Mit számít, hogy mi szól, csak legyen hangos. Mi volt a Beatles? Focicsapat? Cindy Lauper az angol királynő? Kit érdekel már vajon?”

A kiállítás ideje alatt Sorin Lupaşcu ennek az időszaknak a legnagyobb sikerszámait tartalmazó korongokat pörgeti a helyszínen, a szombat esti megnyitó alkalmával például még Emil Boc kolozsvári polgármester is elővarázsolt néhány pöpec táncmozdulatot a felesége társaságában.

Bár nem szeretnénk minden poént lelőni, azt eláruljuk még, hogy az időutazást több, ötletesen berendezett teremben is át lehet élni. Egy korhűen berendezett családi nappali mellett elhaladva egy rozoga televízió képernyőjén köszönt ránk hőn szeretett párttitkárunk, egy másik teremben pedig tengerparti hangulatot próbáltak megidézni.

Az ingyenes kiállítás november 3-ig várja a látogatókat, hétköznapokon 16 és 18 között, pénteken és szombaton 16 és 22 óra között lehet nosztalgiázni, a régi vonatjegyekre hasonlító belépőfecni („one way ticket”) mellé sör is jár. És azt ígérik, nem lesz áramszünet.  

Fotók: Gyergyai Csaba, Nicu Cherciu