Mire számíthat az erdélyi, székelyföldi magyarság a kommunizmus bűneiért késve bocsánatot kérő, szociális téren és közalkalmazottak bérével zsonglőrözésre készülő politikustól, akit különben választási csalás és befolyással üzérkedés miatt alapfokon elítéltek, illetve az SZDP megújult vezetésétől?

A könnyítésnek nem csupán a kis jövedelműek, a nehezen élő nyugdíjasok örvendezhetnek, hanem azok a mélyen eladósodott, esetlegesen pártpolitikai kötelékekbe csavarodott cégek is, amelyeket rossz pénzügyi mutatóik miatt eddig eltiltottak a közbeszerzési eljárásoktól.

A vesztett csatáktól sújtott Vásárhely politikai értelemben most mérföldkőhöz érkezett: ha ugyanis ott nem lesz erős magyar összefogás, nehezen képzelhető el, hogy az a továbbiakban megvalósítható más erdélyi színtéren.

Nem a gazdaságélénkítő, hanem a szociális szempontok érvényesülnek, s ami az erdélyi, székelyföldi magyarságra nézve a legrosszabb, újra a kilencvenes évek hangulata honosodott meg a politikában, közéletben egyaránt.

Ez a szóhasználat elfogadhatatlan egy minisztertől, Aurescunak Ponta előtt kellene lemondania.

A agyhatalmak által a térségre erőltetett „arab tavasz” közismerten nem demokráciát és nyugalmat, hanem nyomort, terrort és menekülést eredményezett.

A számos felesleges pert, viszályt okozó városházi toronyzászló ügye túlfűtött, korántsem akkora jelentőségű, mint amekkorát tulajdonítanak neki.

A független igazságszolgáltatás határozatával valójában eltereli a figyelmet az állam felelősségéről, közben fiatal doktorok tömegesen hagyják el az országot, nem csak azért, mert a pályakezdő rezidensek fizetése nevetségesen alacsony.

Egy folyamatosan veszélyeztetett nemzeti közösség nem engedheti meg magának a tétovázást, bizonyítványának örökös magyarázatát.

Romániában és Székelyföldön a befektetői érdek szinte mindennél erősebb. Még akkor is ez kerekedik felül, amikor maga a beruházó szembesül vitatható, környezetvédők által törvénytelennek tartott lépésekkel: mindig mindenre van magyarázat.

Már kétnyelvű feliratként sem állhat egy vidéki, 1904-ben épített, majd restaurált polgármesteri hivatal homlokzatán a Községháza felirat? E döntésétől már csak néhány lépés a látható és jól érzékelhető diktatúra.

A balgán „férfiak iskolájának” is nevezett kötelező szolgálat során a fiatalok katonai ismereteket alig szereztek, ellenben megalázásban, kigúnyolásban, lelki, il­letve fizikai bántalmazásban annál inkább részesítették őket. A magyar nemzetiségűek mind­ezt hatványozottabban érezhették.

Európa tekintélyes, választott, illetve kinevezett testületei nehezen tudnak érdemben változtatni az őshonos – tehát nem jöttment – kisebbségek helyzetén. Vélhetően nem is nagyon akarnak.

Akiknek nem elég a néhai kórházalapító dr. Benedek Géza neve, elismertsége, azok – bevált szokás szerint – bármikor előráncigálhatnak egy újabb nevet – legyen az püspöké vagy alig ismert balneológusé –, csak hogy ügyüket szolgálja, s általa is bizonyíthassák: Kovásznán nincs létjogosult­sága egy magyar nevű intézménynek.

Most is ugyanazt szeretnénk, mint huszonöt évvel ezelőtt –élhető, emberi életet.

Nem újdonság: a példaértékűen rosszul működtetett állami felépítményben már maga a prefektusi intézmény szükségessége is legalább kérdéses, ám e sajátos, székelyföldi helyzetben egyenesen fejlődésellenes.

Székelyföldiek előtt is kinyílhat a világ, a tudás, a siker nem csak a nyugatiak privilégiuma.

Köztudott, Romániában leginkább a munkavégzést sújtják adókkal, járulékokkal. Mindennel.