A hógolyó meg vidáman gördül tovább: a cikkhez egy csomó komment érkezett, nagyrészt olyanok részéről, akik megerősítve látták saját feltevéseiket.

Feltétlenül egyetértek azzal, hogy az autonómia a magyar kisebbség megmaradásának fontos eszköze lehet, mint ahogy azzal is, hogy "csakis profi módon előkészített tervekkel szabad előrukkolni", aminek viszont akadálya az a mélyen az óhaj, melyet Hunčik savanyú cukor-effektusnak nevez: "akkor mindenkinek elmondhatjuk, hogy lám, ilyenek a szlovákok, velük még tárgyalni sem lehet erről a témáról".

Egy bélyeggel küzdeni az autonómiáért, s méghozzá egy nemzetslamasztikai sóhivatal élén és annak első konkrét tevékenysége gyanánt – nos, mindezt aránytalannak és nevetségesnek érzem.

Nekem most már hat éve problémám a romabűnözés és a magam viszonyulása hozzá.

Nos, Messi megmutatta, amit sokan amúgy is tudtunk: nem lehet.

Nem tudom, minden nemzedéknek csalódnia kell, vagy csak az enyém fogta ki ezt a ritmikus kiábrándulást? Vagy mindegyiknek csalódnia kell, de mindegyik úgy érzi, egyedül ő csalódott, vagy ő igazán? Talán ez az igazság mégis.

„Nagyot érezni mindig könnyebb, mint szembenézni a gondolkodás fáradalmaival.” A magyarországi, erdélyi és romániai gondolkodás óriási szelete nem tud és nem akar szembenézni ezekkel a fáradalmakkal.

Az államnak egészen nyilvánvalóan megrendítő bűnei vannak az oktatás terén. Legyintő cinizmusa oda vezetett, hogy egy egész tanár-társadalomnak kell megalázottnak éreznie magát.

Az igazi liberális elismeri a mások bűneit! A kettős állampolgárság nem politikai eszköz! Hanem fegyver.

Hallgattam a Györkös házban, az Erdélyi Figyelő Versversenyén Markó Béla Csatolmány című versét, és hirtelen belém villant, előhívódott, megfogalmazódott bennem, miért tud mindennek ellenére még mindig inkább normális hely lenni ez az Erdély, ez a hely, melyet annyira szeretek, máskor meg annyira gyűlölök.

Rubik Ernő tehát sem többet, sem kevesebbet nem cselekedett negyven évvel ezelőtt, mint hogy felmutatta, hogyan lehet újra kilépni a mindennapokból

Ahogy telt-múlt az idő, az a fiatalember megértette, megértette, mondom, hogy vagy együtt él a románokkal, és akkor kíváncsi lesz rájuk és megérti őket, vagy mehet, amerre lát.

Van tehát egy része a román társadalomnak, amely nem csahosan viszonyul az autonómiához.

Ne kezeljük mérkőzésként az életünket. Akivel igazán lehet beszélgetni, az nem arra törekszik, hogy feltétlenül igaza legyen.

Elegem lett abból, hogy a művészet csak súlyos boldogtalanság lehet, mély sebekkel mindenfelé.

De a néni férje nem zsidó volt, ugye?

Olykor úgy tűnik nekem, ma már elég valakinek, ha köztudott, hogy nem román és nem magyar, hanem szász, és akkor már sikeres politikus lehet.