Ma sem érzi magát biztonságban a román elnyomó hatalom, 95 év után sem. Ma sem hiszi el bizonyosan, hogy egy idegen országot kapott ajándékba.

Ha már a bölcsőinket, földünket, házainkat, anyanyelvünket odavetették román martalócoknak, tán figyelnünk kellene bár a temetőinkre.

Ami azonban háromezer év után, ma történik Európában a magyar nemzettel, az maga a megengedett nép­irtás Ukrajna, Románia, Szlovákia terrorállamaiban.

Ez a román világ naponta emlékeztet arra, hogy hazátlanok vagyunk a magunk építette honunkban. És Európa csendes, még mindig csendes. Mi nem hallgathatunk, autonómiát nem halasztgathatunk.

A bukaresti rendelkezéssel is így állunk. Ahol remekül mennek a dolgok, oda nem kell központi pénz, akkor sem, ha ott fiadzik a peták is. Sok érthetetlen, értelmetlen rendelkezést kell néznünk tehetetlenül, megkeresnünk ellenük azt a harmadik utat, melynek révén a lakosság, a dolgozók is részesülhetnek a – saját munkájuk gyümölcséből.

Márpedig autonómia mégis lesz, hacsak nem csap bele a ménkő ebbe a naprendszerbe, amelyben forgolódunk.

Rég tudja Romániában mindenki, hogy a magyarok el-kikergetése, megölése – lásd: haláltáborok a világháború után 15 évvel is – egyszerűen Románia belügye.

Ijesztő mértékben elárasztották az országot a gazság újratermelői.

Elburjánzani látszott a törvényességre való törekvés mellett a belső harc. Ami nem is belső volt, hanem egy országnyi területen élő magyarság küldötteinek rettenetes gyűlölködése.

Mi lett volna, mi lenne, ha a százhúszezer-valamennyi pedagógus egyszer s egyszerre bejelentené a sztrájkot! Éhezünk, fázunk, letesszük a lantot. Évekkel ezelőtt éppen ilyen sürgető volt már a béremelés.

A romániai magyarság egyetlen alkalommal sem követelte a románok kivonását–kitakarodását Kolozsvárról, Erdélyből, még Székelyföldről sem, ahol nyugton köpdösnek jogainkra, létünkre, mindenre, ami magyar.

A vidék magyar településein, a maradékon még találni magyar lányokat, majdani román feleségeket.

Állóvízben tocsogunk itthon, mintha minden rendben lenne körülöttünk.

Funarok élnek és dolgoznak Budapesten is!

Állampolgár-ellenesen működik itt az állam.

Mondjunk továbbra is autonomistát, mindenek ellenére, és sose hetvenkedőket. Mindenki tudja, hogy igazunk van, és sok román is igenel nekünk.

Azt tudjuk jól, mi végre vagyunk itt, de hiszen ennek a népnek nincs vezére!

Akik a mi saját nemzeti jelképeinket, kultúrkincseinket lerondítják, azokat nem tudjuk szeretni.