Van elnökünk? És pragmatikus külpolitikánk?

Már sokszor mondták, hogy „a politika kurva”. De azt hiszem, amikor a nemzeti érdekről van szó, egyhangúlag pozitívan kell értékelnünk a nevezett „hölgyikét”. „Orbán Viktor 2010 óta hétszer találkozott Vlagyimir Putyinnal”, olvastam a minap rendkívül meglepetten az egyik napilap valamelyik „profi” elemzésében.

1. De kicsoda Putyin? 

Pont egy olyan ország államfője, mely az utóbbi években eléggé diktálja a dolgokat az egész világon.

Igen, Oroszországról van szó és nem a befolyásából folyamatosan vesztő AEÁ-ról, ami nagyon látható volt Obama mandátumai alatt. Legalábbis bizonyos szempontokból nézve.

Érvek? Csak néhány:

- a donbaszi „helyzet” saját érdekeinek megfelelő és a különleges erők segítségével történt megoldása; a krími is megoldódott.

- erős kézzel kezelte a szíriai helyzetet is, ami már az elejétől kezdve az orosz érdeknek megfelelő fordulatot vett.

- „némi” beavatkozás az európai választásokba; ugyanilyen „kevés” az egyesült államokbeli elnökválasztásba.

- az AEÁ lépéseinek blokkolása az ENSZ Biztonsági Tanácsában. És „gyümölcsöző” kibékülés Törökországgal, a NATO második legnagyobb hadseregével, mely egyre inkább bizonyos „kis” feszültségek forrásává válik az észak-atlanti tömbön belül.

- egy „kis” információs háború az AEÁ és a nyugat-európai országok rovására.

- a volt szovjet államokat magába foglaló befolyási szféra kitartó helyreállítása.

2. Orbán pedig az a fiú,

aki 1980-ban (helyesen: 1989-ben – a szerk.) azért küzdött, hogy kivonják az orosz csapatokat Magyarországról, majd érettebben, 2007-ben nyilvánosan ítélte el Gyurcsány szocialista kormányfő és Vlagyimir Putyin budapesti találkozóját. Orbán Viktor ma egy olyan ország tisztelt miniszterelnöke (a magyar államban az elnöki tisztség tisztán díszjellegű), mely irigylésre méltó gerincességet tanúsít a nemzet érdekében. És mindezt anélkül, hogy felmerülne kiutasítása az EU-ból, vagy a NATO-ból.

Nem,

Magyarország nem alszik odakint a lábtörlőn

és a farkát sem csóválja barátságosan, amikor megmutatják neki Brüsszel „virgácsát”. És nem is néz szelíden és bűntudatosan „két lábon” állva, első mancsait pedig könyörgően összetéve, a megérdemelt alamizsnát kérve az idomártól egy aprócska trükk végrehajtása után.

A pragmatikus, rugalmas és realista Orbánt nem hatották meg az Oroszország elleni szankciók és 2014 februárjában, kevéssel azután, hogy Putyin annektálta a Krímet, meghívta a „cárt” Budapestre. Népiesen ezt „tökösnek” szokták mondani. És ha a nemzeti érdekről van szó, akkor éppenséggel dicséretes dolog. Bukarestben az ilyesmik, sajnálattal kell mondanom, teljességgel hiányoznak. Miért „rugalmas”? Mert bár megszavazta a Moszkva ellen diktált szankciókat, nem habozott hangosan bírálni azokat, és a feloldásuk mellett síkra szállni. Persze, egyfajta visszhangként, a hatás-ellenhatás elvnek megfelelően, ha emlékszik még valaki a fizikaleckékre, „kis”, de megérdemelt gazdasági előnyök is érkeztek. Ilyen a valaha volt legnagyobb magyarországi külföldi befektetés, a paksi erőmű két nukleáris reaktorára szánt 10 milliárd eurós hitel, pont Oroszországtól, és ez csak az egyik. A gázszállításról nem is beszélve. Tökéletesen igaz, hogy a magyar kormány egységesen cselekszik és

nem az „egyik csá, a másik hojsz”, ahogy az a mioritikus politikában túlságosan gyakran megtörténik,

ahol az elnök és a kormányfő közötti súrlódások már túl sok éve közismertek. Így hát Szijjártó Péter külügyminiszternek minden oka megvan arra, hogy megerősítse Orbán szavait, amikor az Oroszországgal szembeni szankciók feloldásáról beszélve azt mondja, hogy „Magyarország álláspontja szerint ezek feleslegesek”. Persze, a Magyarország által a bevezetésük miatt elvesztett 6,5 milliárd dollár is koherens érv. Említésre méltó az is, hogy milyen jelentős orosz küldöttség érkezett Budapestre a legutóbbi magas szintű látogatás alkalmával. Putyinnal együtt, néhány „fajsúlyos” üzletember mellett, Szergej Lavrov külügyminiszter, az ipari és kereskedelmi miniszter, az orosz nukleáris óriás, a Roszatom ügyvezető igazgatója is megérkezett.

3. Valahonnan a semmiből, a fordulóból, miközben egy másik futó közeledett győzedelmesen a cél felé és már – mesterien pislogva – a fényképészek serege felé mosolygott, egy másik név is felbukkant: Trumpé. Aki volens nolens, demokratikusan megválasztva az AEÁ elnöke lett. Nos, Orbán (vagy akik tanácsokkal látják el), akinek információi, ihlete volt, vagy valami egy sakkjátékos gondolkodásmódjából, aki gondolatban már a tizedik lépésnél tart, nyilvánosan kifejezte Trump iránti támogatását. Ezzel, nota bene,

ő lett az egyetlen európai vezető, aki ezt megtette!

Akkor sem dobták ki Európából, vagy állították sarokba, vagy mutogattak rá ujjal, vagy vetették a páneurópai szemétkosárba, Magyarországgal egyetemben. A magyar diplomácia vezetője, Szijjártó Péter utólag hozzátette, hogy:

„Oroszországot nem tekintem fenyegetésnek Magyarországra nézve. Értem és tiszteletben tartom, hogy a lengyel barátainknak és a baltiaknak nem ugyanez a véleményük. (…) Most, amikor az új amerikai vezető nagyon világosan kimondta, hogy a demokráciaexport többé nem lesz az amerikai külpolitika elsődlegessége, el fog tűnni ez a fajta nyomás.”

4. „Ezalatt” nekünk Băsescuval volt dolgunk, akinek tényleg már nem sok köze vagy ideje volt a külpolitikához. Egy amatőr. Most pedig még rosszabb a helyzet. A nemzetközi kapcsolatok iránti közömbösség, az elemi geopolitikai és geostratégiai ismeretek hiánya, azok minden többé-kevésbé látható összefüggésével együtt, egy díszjelenlét a csúcstalálkozókon, nagyon hűvös kapcsolatok Oroszországgal, mely – akármilyen konjunktúrában lennénk is – mégiscsak egy kolosszus a szomszédságunkban. Ugyanilyen

zsigeri és egyáltalán nem szerencsés nyilvános kirohanások Magyarországgal szemben,

káosz és bizonytalanság, ugyanaz a koherenciahiány.

Nem tettem egyebet, csak olvastam. És tovább adom…

És még arra is emlékszem, hogy egy adott pillanatban egy itteni tiszavirágéletű kormányfő egy jelentős üzletemberi küldöttség élén Kínába ment. Visszatérésekor csak elítélő hangok és bírálatok várták. „Hogyhogy éppen Kínával?! Azokkal a kommunistákkal? Te is kommunista vagy. Mit mond majd az Európai Unió?” De ez utóbbi nem mondott semmit Lengyelországnak, mely a társrendezőként megszervezett labdarúgó európai bajnokságra kínai támogatással fejlesztette fel a közúti infrastruktúráját. Így csak azok járnak, akik „meghúzzák magukat” és szolgalelkűek. Vagyis olyanok, mint mi.

Amúgy meg csak okosan, mert az ország nyöszörög…

U. i. Dumitru Constantin, a komolyan elgondolkodtató tanulmányt jegyző külpolitikai elemző a fentiekhez semmilyen módon nem kapcsolódva és nagyon jogosan kihangsúlyozza, hogy: „Az orosz birodalom mindig is mások területére ácsingózott, amit a Krím legutóbbi esete is alátámaszt, a Putyin által a chişinău-i elnöknek nemrég ajándékozott Nagy-Moldova térkép pedig ugyancsak erről árulkodik. A magyar vezetők – nyíltan és a színfalak mögött – szintén nem feledkeznek meg elítélni Trianont és megcélozni Erdélyt, amit nem kizárt, hogy Putyin nemcsak négy fal között fog támogatni.”

„A Moszkva–Budapest tengelytől Bukarestnek hidegrázást kellene kapnia, de kinek lenne erre ideje a hivatalosságok közül?”

„Miért maradt szinte észrevétlenül Bukarestben Putyin újabb budapesti látogatása?”

Talán azért, mert alszunk. De álmunkban #egységesenmegmentünk.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.