UBERizálás: harc a hatalomért és az ellenőrzésért a neoliberális édenben

Jelen szöveg a Revista Sinteza oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.

Az utóbbi évek igazi gazdasági, ipari forradalmat hozták, mondják mások, sőt kulturálisat is, mondanám én. A platformgazdaságról van szó, amelyet egyesek együttműködő gazdaságnak, vagy a legegyszerűbben uberizálásnak neveznek. A digitális társadalomra való áttérés új valósága sok területen borít mindent: az életstílusunkban, a lakosságnak nyújtott szolgáltatások ökonómiájában, a jogrendben és egyes területeket illetően még a nemzetbiztonságban is.

A következmények elég jelentősek és nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, de az a legerősebb dolog, hogy ez az új gazdasági, de társadalmi hálózati forma is kihat az államra és a közpolitikákra, valamint a gazdasági rendszerre is. A jelenség sokszínűségén túlmenően, nemcsak az államok, de bizonyos szakmai közösségek is tiltakoznak, vagy megpróbálnak betiltani bizonyos tevékenységeket. Igaz, hogy az új iparágak, mint a digitális és a tömegmarketing az utóbbi két évtizedben általánossá váltak, bizonyos tevékenységek digitális felé történő exodusa pedig gyaníthatóan bizonyos munkahelyi kategóriák masszív eltűnését fogja generálni, az államnak pedig, melynek csak kevés e-kormányzati tevékenységet sikerült létrehoznia, válaszolnia kell erre a kihívásra.

A mai világ neoliberális édenében megjelent egy gond az állam, illetve a piac filozófiáján alapuló társadalmi rend számára.

Az állam

Az állam legalább néhány jelentős kihívással szembesül. Ezek közül az egyik legfontosabb az egész digitális jelenség integrálása a társadalmi rendszerbe, amit nem lehet túl egyszerűen vagy konfliktusok nélkül megtenni. Egy másik lehetőség lenne megpróbálni az egész – nehézkes és bürokratikus – államapparátust átállítani az új digitális forradalomra. Végül az államnak, digitális világgal vagy anélkül, de inkább azzal, a közszolgáltatások minőségének jelentős növelésén kellene gondolkodnia,  mind a sebességben, adekvátságban, mind sok más jellemzője tekintetében, ahol egyre inkább elavult a technológia megjelenése által érintett területekhez képest. Az államnak gyorsan irányt kell váltania, hiszen az összes kutatás azt mutatja, hogy a közszféra sokat veszített a bizalom terén, sőt azt a benyomást illetően is, hogy még mindig a közösséget szolgálná mindaz, amit a közpolitikák és közszolgáltatások gépezete tesz. Miközben a mentősöket és a tűzoltókat még mindig a többiekért hozott áldozat hőseinek tekintik, a helyi közigazgatásban pedig még létezik több ezer hozzáértő és elkötelezett tisztviselő, a rendszert központi és a központosító formulákkal irányítják és gondolják ki, fővárosokból, ahonnan egyre több ügyben a valósághoz nem igazodó döntések érkeznek. A közszolgáltatás minőségének értékelése sem történhet hatékonyan, hiszen az űrlapok absztrakt, vagy a költségelemeket az emberek elégedetlenségével össze nem kapcsoló mutatókat tartalmaznak. A közszolgáltatás minőségének alapjaiban történő megváltoztatásához, az új kihívások és konkurenciák fényében, az államnak egy sokkal rugalmasabb, a feladatra jobban összpontosító szerveződést kellene hirdetnie, melynek kevésbé mániája a szerepek tiszteletben tartása, nagyobb autonómiát biztosít a köztisztviselőnek és kevésbé hierarchikus a felépítése.

Egy hiperközpontosított államnak, mint amilyen a román, végre kellene hajtania az átmenetet egyfajta platform-államra, hogy versenyezni tudjon és integrálhassa a társadalmi élet más területein megjelent új digitalizálási formákat. A bürokraták azonban arra a veszélyre hivatkoznak, hogy az állam elveszítheti a szuverenitását, a piramisjellegű felépítés egyfajta garanciája lévén a hierarchikus ellenőrzésnek, másképp mondva: miként tudnánk elérni, hogy a hálózat ne zavarja a piramist.

Európában egyetlen állam, Észtország alkalmazza ezt a bátor megközelítést, mely döntő előrelépéseket tett ezen az úton.

A gazdaság

Az új valóság a gazdaságban azt, amit együttműködő gazdaságnak neveznek, egy releváns és számos olyan ágazat számára aggasztó dinamikába helyezi, melyek nem a digitálison alapulnak, vagy amelyek a masszív közvetítést gyakorolják. És bár az elv nem új, az együttműködő gazdaság átmenetet hoz létre a tulajdonon alapuló gazdaságról arra a gazdaságra, mely – állítása szerint – megosztja az aktívumokat, ahol a fogyasztók egyben társtermelők lehetnek, egy olyan gazdaságban, mely a digitális platformokon keresztül zajló kommunikálás révén a rekordidő alatt teljesített keresletet hasznosítja.

Egyesek azt mondják, hogy ez egy vállalat nélküli gazdaság, de ez nagyrészt alaptalan állítás, a platformok azért mégiscsak a hagyományos cégek és a piac valamiféle hibridjei. Tény, hogy az új gazdaság csökkenti a tranzakciós költségeket, növeli és gördülékenyebbé teszi a cserét és akár részvételi finanszírozásra is alapozhat, ha a pénzügyi szolgáltatások ubereződéséről beszélünk.

Bár az államok panaszkodnak, hogy nem tudnak úgy ellenőrizni, ahogy szeretnének, a platformgazdaság egy sor pozitív hatást is produkál: több innováció és hatékonyság – hiszen a fogyasztó folyamatos kölcsönhatásban áll a „termelővel”, még akár egy befogadási hatása is lehet, bizonyos szolgáltatások gyorsabb általánossá válásával, sőt még bizonyos piacok nagyobb dinamizmusához is vezethet. Ami a társadalmi hatásokat illeti, az utóbbi években lezajlott intenzív vita a hatások egyfajta ambivalenciáját bizonyítja.

A lehetséges pozitív hatásokat illetően a legtöbb tanulmány a következőkre helyezi a hangsúlyt: bizonyos többletbérek, a munkavégzési autonómia növekedése, több időt lehet nyerni a család és a társadalmi élet számára, a rugalmasság, bizonyos fogyatékosságokkal rendelkező személyek beilleszkedése és mások. Ha a negatív hatásokra gondolunk, akkor elsősorban a munkanélküliség lehetőségéről, a társadalmi elszigetelődésről, a jövedelmek illékonyságáról, a munka bizonytalanságáról, a szakszervezetek szerepének csökkenéséről van szó különféle jogokról történő kollektív tárgyalások lehetőségében. Számos friss kritikus tanulmányban a negatív hatások között említik a platformokon végzett munka elembertelenedését, vagy azt, hogy az uberizálás nem minden aspektusában együttműködő gazdaság, az együttműködés csak bizonyos, ritkább esetekben jelenik meg, ahol a platformgazdaság nem profitra törekvő.

És az uber-politika?

A politikát egyre inkább érinti ez az alapvető változás, de napjaink legfontosabb vezetői nem fogadják el, hogy cselekvésük és szerveződésük nem a világ legjobb és legfrissebb módján zajlik. Egy újfajta, de a hagyományos rendszerre nézve bénító hatású politika csinált helyet diszkréten magának. A politika uberizálása igyekszik új kapcsolati formát kialakítani a kormányzók és a kormányzottak között, egyelőre legalább a diskurzusban.

Jelenleg nem tudjuk elemezni, mennyi ebben a manipulálás, a demagógia vagy a populizmus, de rövidesen kiderül. Az emberek még mindig Trump vagy Macron megválasztásának, vagy a szlovákiai aktivista, vagy az ukrajnai színész legmagasabb állami tisztségbe jutásának sokkhatása alatt állnak. Ez nehéz megérteni azoknak, akik nem tudják elfogadni, hogy a reprezentációs kapcsolatnak tekintett politika kudarcra van ítélve.

De ez valóság, és elég hirtelen, túl sok figyelmeztetés nélkül történik az átmenet a képviseletről a részvételre. Legalábbis az új politikusok diskurzusában és a választók – valószínűleg stimulált – követeléseiben egyre nagyobb mértékben jelenik meg a polgárok kormányzásban való részvételének gondolata, a rugalmasabb kormányzás, nagyobb részvétellel a döntésekben és folyamatos tájékoztatással, több átláthatósággal, a közpolitikák végleges elfogadásuk előtti értékelésével, vagy a pénzeknek a helyi költségvetésekből a közvélemény megkonzultálása, vagy a civil szervezetek projektjeinek versenyeztetése nyomán történő kiutalásával.

A jövőben komoly hátrányba kerülnek majd a továbbra is a székházaikba bezárkózó pártok.

A politikai pártok még mindig visszaélnek a monopolhelyzetükkel, főleg a parlamentiek. Magas parlamenti bejutási küszöböket szabnak meg az új pártoknak, míg a régi pártok az állam költségvetéséből finanszírozzák magukat és ezáltal esélyegyenlőtlenségeket hoznak létre, a székházak feletti tulajdonjogot pedig átadják a központnak, hogy megelőzzenek bármiféle disszidens cselekedetet vagy devianciát egyes helyi csapatok részéről. Az „akié a pecsét és a székház, az az úr” olyan érvvé vált, melynek a jövőben már semmilyen relevanciája sem lesz.

Amit Romániában a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) tesz, egy korszak kezdete, még akkor is, ha nem ez egy új korszak legtipikusabb jele, de a parlamenti szabályok és szokások iránti tisztelet hiánya, vagy éppenséggel az erőszakos beszédstílus és a zömmel a közösségi hálókon zajló cselekvés egy kezdet jelei. A politikai fősodor pártjai még nem fogták fel, hogy ezt a digitális cunamit nem fogják csak blogokon keresztüli kommunikálással és kis arculati kozmetikázással, vagy bizonyos trollhadseregek megfizetésével túlélni, melyek más pártok trollhadseregeivel hadakoznak.

Amikor Liviu Dragnea azt mondta egy őt konszenzuális, pártkörnyezetben bíráló polgárnak, hogy „te semmi vagy”,

nem fogta fel, hogy veszélybe sodorhatja jövendőbeli diskurzusait és tömegfürdőit. Abban a pillanatban nem fogta fel a részvétel új szabályát: akárhol is vannak, még a Szociáldemokrata Párt (PSD) egyik gyűlésén is, a hatalom nélkülieknek joguk van megszólalni, akár decens válasz az, akár egy nagy vulgaritás, amilyen egy svédországi gépkocsivezetőé volt, ami aztán vírusszerűen terjedt és még az állam legfontosabb szereplőit is rávette, hogy elfogadják egy politikai állásfoglalás jeleként, még akkor is, ha nem volt sem politikai üzenet és még csak ellenzékiség sem, csak egy fociszurkolói vulgaritás.

Macron, Franciaország elnöke pártszékházak és több ezer militáns nélkül nyerte meg a választást, csak egy kis személyes tehetséggel, egy erőteljesen fősodor-ellenes üzenettel és egy kis motivált csapattal, egyfajta kohéziós és elkötelezett kis törzzsel a háttérben.

Romániában az USR „Büntetőügyesek nélkül a közéletben” kampánya erősen alkotmányellenes jellegű üzenet volt, mert bárkinek joga van az ártatlanság vélelméhez, a büntetőügyes kifejezés pedig nemcsak a jogerősen elítélteket foglalta magába, hanem az állítólagos büntetőügyekkel megvádoltakat és vizsgáltakat is. De ezen túlmenően az USR üzenetét jól magáévá tette a társadalmi testület és azzá az ugródeszkává vált, amelyről ennek az új pártnak sikerült bejutnia a parlamenti pártok szűk körébe, de ugyanakkor jelentős esélyei is vannak a jövőben a romániai nagyvárosokban élő választók megnyerésére (az akció jóval az USR parlamenti párttá válása után indult, másrészt a „forradalmian” alkotmánysértő jelleg csak megtévesztés, a részletes leírásban a kezdeményezők egyértelművé teszik, hogy kezdeményezésük kizárólag a jogerősen elítéltekre vonatkozik; ezzel, persze, megfelelnek a törvényesség követelményeinek, de egyúttal továbbra is fenntartják a közvélemény felületes részében a benyomást, hogy a közélet radikális „megtisztítására” törekednek – a szerk.).

Most, amikor a pártokon belüli választások megölik a belső demokráciát és a lehetséges megújulásukat, a belső harcok pedig még a választások által megsebzett vezetőket is legyilkolják, a politikai és a kormányzati program társszerzősége egyre biztosabb recept, még akkor is, ha az elemzők rámutathatnak, hogy csak díszről, a közvélemény részvételének szimulálásáról van szó. Akármilyen is az, az embereknek az az érzésük, hogy részt vesznek, hogy integrálják őket a folyamatba és – főleg – számításba veszik őket.

Még a PSD is

Furcsa, hogy a PSD legsikeresebb kampánya, a 2016-os parlamenti választással kapcsolatos is az uberizálásnak ebből az új, a túl sok közvetítő kiiktatására törekvő tendenciájából vett mechanizmust használt és nem arra alapozott, hogy a párt képviseli őket, hanem arra, hogy a vezető közvetlenül kommunikált velük, számokat, tendenciákat, dinamikákat, megoldásokat közölt velük. Dragnea egyedül a táblájával, a tévéstúdiókban a saját kezével írt fel lépéseket és számokat, a tévénézők pedig ültek, mint a diákok a padban és figyelmesen hallgatták. Amikor a műsor véget ért, az volt az érzésük, hogy beavatottak, hogy a PSD vezetőjével együtt részt vettek a kormányprogram megalkotásának egyik pillanatában, hogy többet tudtak másoknál, hogy továbbmondhatják azt, amit megtudtak. Ez egy spártai kommunikációs megoldás volt, de nagy választási meglepetéshez vezetett: a szavazatok csaknem 50 százalékát hozta. Ám Liviu Dragnea és a PSD a választás után felhagyott ezzel a közvéleményt a „döntés szobájába” behozó logikával és elvesztették az érzelmi kapcsolatot a választókkal.

A képviselet válsága

Az uberizálásnak ezt a tendenciáját az Európában évtizedek óta tartó képviseleti válság is felerősíti, ami nálunk a kommunizmus bukása utáni nagy csalódáshoz kötődik. Az emberek már nem bíznak a politikusokban, már nem érzik képviseltetve magukat, úgy ítélik meg, hogy a pártérdekek erősebbek a közös érdekeknél és értékeknél. Ráadásul a választási kampányokat nihilista, konstruktív végkifejlet nélkülinek tartott kritikák mozgatják, a „politikai osztály” csak 7 százalékos bizalmi szinttel rendelkezik, ami – országos szinten – igazi negatív teljesítmény. A kölcsönös korrupciós vádak általános koncertjében a választók megállapítják e feleslegesnek tekintett veszekedések eredményét: teljes mértékben nekik tulajdonítható az autópályák és a gazdasági hatékonyság hiánya.

Ha megnézzük az új politikai hullám, de az internet, mint progresszista érték ideológiai szubsztrátumát is, azt látjuk, hogy olyan neoliberális ideológiáról van szó, mely az egyénnek egy hálózat-közösséghez való tartozására összpontosít, de nem feltétlenül nemzeti közösségre, melyben az állam a domináns szereplő. Sem a jobb-, sem a baloldal ideológiái nem alkalmazkodtak ehhez az új hullámhoz. A baloldal csak árnyéka a régi szolidaritási és méltányossági eszméknek, a jobboldal pedig leragadt a piac ideológiájánál és a verseny szerepénél bizonyos monopóliumok felszámolásában, még akkor is, ha a monopóliumok éppen a szabad piac fejlődésének a termékei. A politikai gépezet mindkét szárnyát megtöri egy közös hit, a szólásszabadságba és az átláthatóságba vetett hit csődje, melyet egy olyan valóság győzött le és alázott meg, mellyel az új hullámnak elég jó eredményeket sikerült elérnie: dezinformálás, fake news és egy poszt-igazság korszak.

Egyre inkább a twitter-párt az aggregálási modell, ahol a rövid mondat és az Instagram-képek az izgalmak és érzelmek olyan fluxusát szolgáltatja, melyek felváltják a hajdani politikai projekteket. Egy minimalista politika ront ránk éppen és még nem értettük meg elég jól a tendenciát, egyesek azt hiszik, hogy az egész csak idegen országokban bekövetkező baleset.

Az uberizálás könnyű folyamat

De az uberizálás közel van, mert könnyen megy, nincsenek politikai programjai és súlyos szakértőkből vagy akadémikusokból álló csapatai, a legtöbbször csak érzelmekre korlátozódik. Amikor egy PLUS-os (Szabadság, Egység és Szolidaritás Pártja – a szerk.) fiatal hölgy egy szolidaritási érzést édenileg megélő posztmodern törzs mintájára zajló közösségben élésről beszélt, sokan nevettek vagy az orrukat húzták, de nem értették meg, hogy ez a politika jövőjének egyik lehetséges képe.

Persze, amit az új uber-politikusok nem tudnak, az, hogy ez a hatalom megszerzéséhez vezető út, de projektek és értékek nélkül a hatalmat nem lehet sokáig megtartani, mert az érzelmek hatása nagyon gyorsan elmúlik. A politikai elittel szembeni csalódás évtizedei minden alkalommal újra felerősödnek, amikor a hatalmon lévők nem képesek végrehajtani az elfeledett nagy projekteket, ezt pedig nem lehet érzelmeken keresztül megvalósítani. Az érzelem hatalomra juttat, de a választások utáni érzelmi depresszió sokkal gyorsabban levethet a hatalom paripájának nyergéből, mint ahogy arra számítottál volna.

Az igaz, hogy új társadalmi ökoszisztéma születik, melyben a digitális platformok nagyobb társadalmi bizalmat hozhatnak, ami a politikára is kihat. A platformokon megvalósuló hálózat-politika azért nyert, mert az emberek nem bíznak abban a hagyományos képviseleti módban, melyet a politikai pártok és általuk előtérbe tolt emberek valósítanak meg, valamint azért, mert kiszolgálta az emberek arra való törekvését, hogy együttműködjenek és részt vegyenek azokban a projektekben, melyektől a gazdasági és társadalmi életük függ.

Alapító illúzió

Az egész egy illúzión alapul, mely szerint a hálózatok semlegesek, különösen a nemzetköziek, ők, az egyének pedig sokkal nagyobb autonómiára tesznek majd szert. Valójában azonban egy új, önkéntes szolgaságról lehet szó, ahogy azt a reneszánsz egyik klasszikusa mondta, amelyik talán sokkal veszélyesebb is.

Az illúzió egy másik komponense az, hogy az állam veszít erejéből, tehát ebből logikusan úgy tűnhetne, hogy az egyén csak nyerni tud. De ez egyáltalán nem biztos, hiszen ezeknek a globális platformoknak nem az emancipálás a céljuk, hanem a profit, sőt, a dominálás, ha arra gondolunk, hogy többségük olyan országokból származik, melyek egyben a világcsendőr szerepet is betöltik. Első látásra, ahogy arról egyre több szó esik Brüsszelben, az államok elveszítik azt a fontos szerepüket, hogy a minőséget, vagy bizonyos szolgáltatások minőségi standardoknak való megfelelését igazolják, a cserekapcsolat pedig szabad.

Ez nem egészen így van, a legutóbbi masszív botrányok (a Cambridge Analytica csak egy a sok példából) azt mutatják, hogy a cserekapcsolatok abszolút liberalizálása sok perverz hatáshoz vezethet.

Mit tehet e téren az állam? Az lenne a bölcs, ha közplatformokat hozna létre a magánplatformok kompenzálására, vagy megpróbálna kiegyensúlyozni egyeseket az uberizálás által okozott elhajlásokból.

Egyre több helyzetben bizonyítható, hogy a közösségi részvétel témája inkább csak demagógia, sokkal inkább csak egy mesterséges konszenzus szimulálása. Megfigyelhetjük, hogy a demokrácia éppen a nézetkülönbségen és konfrontáción, az elképzelések és programok közötti konfliktuson alapul, hogy megszülessen és elfogadottá váljon a sokszínűség a politikai és társadalmi megoldásokban. Vajon egy részvételen és konszenzuson alapuló társadalom képes elfojtani a versengést és megölné a politikai részvételt, a kisebbségek képviseletét és új tendenciák megszületését? Vajon nem a részvétel idillikus képe hozna létre ellenzékek nélküli többségeket? A politikai részvétel képes lenne semmissé tenni több száz évnyi közéleti harcot? A részvétel a pacifikálás egyik formája, mely semlegesíteni fogja a kritikus szellemet és az olyan megoldásokkal szembeni ellenállás energiáját, melyek oligarchikusak, de társadalmi szinten különféle, többé vagy kevésbé átlátható, a nagy csoportok érdekeit és a társadalmi aggregálásokat összehangoló megoldások?

Ezek jogos kérdések és komoly aggodalmak.

Misszionáriusság és felügyelet

A hálózatok alapul szolgáló ideológiáján keresztül vajon a George Orwellnek vagy Aldous Huxley-nak köszönhető közismert disztópiák „megvalósításához” jutunk el?

Viselkedések és reakciók programozásával, a híráramlatok módosításával vagy a mindent egyre jobban megszálló platformokhoz csatlakozók számára ellenállhatatlan közösségi érzelmi áramlatok produkálásával lehetségessé válik az egyén és a tömegek szinte totális felügyelete.

A platform-politika és -gazdaság valóban alapja lehet egy, a gépek leegyszerűsítő logikáján, egy géptípusú gondolkodáshoz való társítással racionálisan kormányzott társadalom felépítésén alapuló új messianizmusnak. Másképp mondva, a dolgok adminisztrálását ki lehet terjeszteni az emberek kormányzására. Az államok egyre tehetetlenebbeknek tűnnek az ezeket a mechanizmusokat hirdető multikkal szemben, az egyének pedig bármiről lemondanak – még a szabad akaratról is – ezekkel a technológiákkal szemben, melyek elbűvölik és akár biológiailag is összekapcsolják őket. Egyesek e tendenciáról egyfajta neurokapitalizmusként beszélnek.

Az egyének azt hiszik, hogy képesek lesznek egyénileg harcolni a manipulálás és egy rendszerlogikának való alávettetésük ellen, de ez csak illúzió lesz. A történelem során csak a kollektív harc vezethetett nagy változásokhoz. Csak illúzió a hálózatban ellenállás, a hálózatok a hálózati csomópontokon keresztül ellenőrzöttek és ellenőrizhetők. A viták alatti jelentéktelen kihágásokért kiosztott blokkolások a Facebookon szelíd, de beszédes bizonyítékai ennek.
Igaz, hogy nehéz megszabadulni az internet mítoszainak bűvöletétől, melyek – összefoglalva – azt állítják, hogy szabadságot, ingyenességet és emancipálást nyújtanak. Ugyanilyen igaz az is, hogy az internet és a technológia felszámolja a piacgazdaság kudarcainak, vagy az államoknak a közérdekű szolgáltatások biztosításában elszenvedett kudarcainak egy részét, de több altruizmust és szolidaritást ígér, mely politikai ígéreten az uber-politika is alapult. A társadalmi kapcsolatok erősítésének ígérete sem felel meg teljesen a valóságnak, hiszen könnyen bizonyítható, hogy csak a gyenge kapcsolatok példátlan mértékű szaporításáról van szó.

És mégis hogyan viszonyuljunk az uberizáláshoz?

Semmiképpen sem bizonyos folyamatok vagy tevékenységek elutasításával vagy betiltásával, mert értékelnünk kell, hogy ez az új hullám felborítja a kontextust és megteremti a feltételeket egy stratégiai változáshoz. Az uberizálás reakció az államok mozdulatlanságára és a piac tisztességtelen monopóliumaira, amely már nem a tisztességes versengés és a szabad cserekapcsolat mechanizmusa.

Ha nem értjük meg a folyamatot, akkor ez bomlasztó folyamatként megnyilvánuló változás lesz, mélységes válságot vált ki az egész életmódra, vagy társadalmi menedzsmentre nézve. Lehet, hogy a vertikális struktúrák elutasítása megteremthetné az alapját a társadalom horizontális újraszervezéséhez, mely új mozgósítási energiát és élő kreativitást hozhat, mindkettőre szükség lévén a többszörös válságban lévő társadalmak újraépítéséhez. Shakespeare szavaival: „amit nem lehet elkerülni, azt fel kell karolni”, ez pedig azokra is érvényesnek tűnik, akiket megijeszt a digitalizálásnak ez a cunamija.

Egyelőre valahol az út közepén tartunk, ahol érvényes Michel Clouscard mondata: „Minden megengedett, de semmi sem lehetséges”.