Románok vagyunk. Nem tudjuk, kire szavazzunk

Túlzok. Úgy tűnik, sok román tudja, kire szavazzon. Általában ugyanazokra, akiket szinte állandóan megválasztottak… De vannak olyanok is, mint például én, akik a folyamatos választási döbbenet állapotában élnek. Vagy akik úgy szavaznak, mint Adam Michnik, aki elmondta, hogyan szavazott Walesára, amikor már nem kedvelte: az orrát befogva.

Persze, szívesen szavaznál másokra, mint akik mandátumról mandátumra felhúztak a hamis „baloldali” politikájukkal, képmutatásukkal, lopkodásukkal és bunkó önhittségükkel. Akik mindig rátelepedtek egy-egy „hasznot hozó” billentyűzetre, valahol a nyílt bárdolatlanság és a nyálkás gúnyolódás között. De akár az ellenzék, a hatékony „jobboldal” felé is szívesen fordulnál. Ám elég hamar észreveszed, hogy ők sem azok már, akik hajdanán voltak (már ha elfogadjuk, hogy bármikor is olyanok voltak, amilyeneknek lenniük kellett volna…). Mára azonban csak meggyőzni képtelen, fekélyekkel teli, alkalmatlanokból és demagógokból álló kibogozhatatlan katyvasz lettek.

Ilyen körülmények között az az elfogadható megoldás,

ha azokra szavazol, akik – legalább – az újdonság nimbuszával rendelkeznek. Valami olyasmit szeretnél, ami nem hasonlít arra, amit már ismersz. Új arcokat, új diskurzusokat, új képességeket akarsz. Nagyon jól tudod, hogy ez nem kockázatmentes. Az abszolút „újdonság” nem szavatol abszolút minőséget. Valójában semmit sem szavatol. Lehangoló meglepetésekben lehet részed. Ráébredhetsz – vajon hányadjára? –, hogy voltaképpen senki sem tökéletes. Ráadásul a tapasztalat megtanított arra, hogy nagyon sok tiszteletre méltó, hozzáértő, lelkileg kiegyensúlyozott embert kaphat el egyfajta elmebaj, mindent szétzúzó belső rendetlenség, ahogy magas tisztségbe jut. Már nem ismersz rájuk. Nae, aki tegnapig még haver volt, most már nem Nae, hanem „főnök”, sarki fény, emlékmű. Nem szövetségest, „képviselőt” szavaztál meg magadnak, hanem főkolompost, vagy – a legjobb esetben – egy idegent, egy ismeretlent.

Mégis a kockáztatás felé hajlok.

Inkább tévedjek, a jobb lehetőségre számítva,

semmint, hogy keserűen bólintsak, a „hagyományos” helyi pech által meggyőzve. Röviden: mint mondtam, az USR (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.) felé hajlanék. (Nyilvánvalóan azonnal akadtak kommentelők, akik megvádoltak, hogy véleményem nyilvánosságra hozásával manipulálom az embereket, vagyis „választási ügynökké” válok. Nem, testvérek, szavazzatok, akire akartok! Amúgy is, az igazi manipulátorok máshol vannak…). Elismerem, hogy az USR ideológiai szempontból nem mentes némi ködösségtől. Elismerem, hogy az USR-tagok többségéről halvány fogalmas sincs. Persze, tudom, ki az a Vlad Alexandrescu (és gratulálok az offenzív fellépéséért), Dan Lungu, Cristian Ghinea, R. M. Goţiu, de nagyjából ennyi. Tudok még ezt-azt a „mellékes” szervezetekről (PACT, POL), melyek kapcsolata nem mindig egyértelmű (USR-sek vagy függetlenek?), de vannak bennük elfogadható emberek (Sebastian Burduja, például, vagy Costel Vişinel Bălan). Azt azonban nem vitatom, hogy mentálisan alkalmazkodnom kellett az USR egy sor taktikai és stratégiai sutaságához, egyes (főleg kampány idején) nem szerencsés kijelentéshez, egy bizonyos kifejező profil hiányához, a politikai harcban mégiscsak rendkívül szükséges megjelenés bizonyos halványságához. De – mint mondtam – senki sem tökéletes…

A függetlenek csoportja is ígéretes „káderkeltető” lehetne.

Habozás nélkül megszavaznék egy Toader Paleologut, aki politikailag és intellektuálisan is alkalmas, hatékony és kedves debattőr, akinek olyan könnyedén „tették ki a szűrét” a liberálisok, hogy azt nem tudom nem vegytiszta hülyeségnek minősíteni. De még a „függetlenek” között is vannak némiképp instabil vagy… talányos figurák. Az egyik az M10-ből távozott, a másik a PP-DD-ből (Dan Diaconescu Néppártja – a szerk.), a harmadik… Elena Udrea. Udrea asszony esetében spontánul felvetődik a kérdés: „Mivel, kivel szemben független?” Vagy: „Hány otthagyott függőségre van szükség, hogy valóban függetlenné válj?” Persze, a labda – mint mindig – a választók térfelén pattog. Én magam foggal-körömmel ragaszkodom az egyetlen kritériumhoz, mely még meg tud mozdítani: az új választottak ne váltsanak ki olyan kérdéseket, mint „Már megint ez?”, „Elegünk van ezek ostoba fecsegéséből!”, „Nem akarom, nem vagyok képes, nem bírom többé elviselni, hogy ugyanannak a bandának legyek a foglya!” Minden kockázat ellenére eddig még nem látott arcokat, eddig még nem hallott hangokat, tisztességes erkölcsöket akarok. Vagy, ha ez sem lehetséges, akkor legalább a düh és a kétségbeesés szakaszán túljutni és egy kis – polgári – örömnek örvendeni szeretnék.