Románok, magyarok: hátha mégsem a gyűlölet a nyerő

1. Moldovan atya

A Marosfői Nyári Egyetemen ismertem meg, ahova véletlenül, egy meghívás révén tévedtem 2004 nyarán. 76 évesen annyira élettel teli és friss elméjű volt, hogy teljesen lenyűgözött. Apró, sovány termetével, tökéletes reverendájával, állandó mosolyával és nyitott tekintetével azonnal a lelkembe zártam. A felebaráti szeretetről és a másokkal szembeni tiszteletről beszélt. Nem tudtam, kicsoda. Csak annyit, hogy a Nagyszebeni Tudományegyetemen tanító pap és Ilie Moldovannak hívják.

Este, a tábortűznél azt láttam, egyedül és elgondolkodva ül egy széken, egy pohár borral a kezében. Haboztam odamenni hozzá, de végül megtettem, mert megmagyarázhatatlan szükségét éreztem, hogy megismerjem. Rám mosolygott és hellyel kínált. Sok mindenről beszélgettünk, úgy tűnt, mintha egész életemben ismertem volna. Elmeséltem neki, mivel foglalkozom – a román és magyar népművészet összehasonlító kutatása –, mit akarok valójában elérni, milyen nehéz dolgom van az egész oktatási rendszerrel és a kutatási feltételekkel. Sok tanácsot adott, melyeket utólag betartottam.

Másnap, elutazása előtt – eléggé bátortalanul – átadtam neki a Hargita–Maros térségbeli román és magyar lakodalmakról szóló tanulmányt. Azt mondta, örömmel elolvassa majd, és először jut hozzá valamihez e témában. Elég szkeptikus voltam. Arra gondoltam, csak udvarias. Öleléssel búcsúztunk el egymástól.

A következő évben meghívást kaptam egy tudományos előadássorozatra a Keleti-Kárpátok Múzeumától. Ezúttal a beszélt nyelvben megjelenő nyelvi interferenciákról szóló dolgozattal jelentkeztem. A hivatalos megnyitó és a szálláshely elfoglalása után a szálloda halljába mentem, hogy a dohányzásra kijelölt helyen elszívjak egy cigarettát. Lefoglalt egy etnopszichológiáról szóló könyv és nem hallottam a lépéseket. Könnyű érintést éreztem a vállamon. Felpillantottam. Moldovan atya állt előttem, élénk szemeivel és kedves mosolyával. Megörvendve a viszontlátásnak, megöleltem és homlokon pusziltam. Megfogta a kezemet és elmondta, hogy nem egyszer, többször is elolvasta az írásomat.

És hogy bármennyire is öreg, megváltozott benne valami.

„Rájöttem, hogy rosszul látjuk a dolgokat. Hogy Isten megalkotta a nemzeteket és mindet ugyanolyan tehetségesnek teremtette. A nemzet az örök élet valósága, és amíg keresztények vagyunk és keresztségben megkaptuk Krisztus áldását, mind egyformák vagyunk. És meg kell ismernünk egymást, valójában ismerjük is egymást, hiszen ha magunkat ismerjük, akkor a többieket is. Isten mindnyájunkban benne van. A másokkal szembeni gyűlölet elsősorban ránk mér csapást, elembertelenít minket. Ugyanazok a fájdalmaink, ugyanazokat éljük át, ugyanazokat az érzelmeket. Mi értelme van ennek a több évszázados gyűlöletnek? Senki sem fogja ezt a földet magával vinni a másvilágra. Senki sem annyira tiszta, hogy megítélhesse és vádolhassa a környezetében lévőket. Ugyanaz az Isten van felettünk. Ő rendezte úgy és egymás gazdagítására keverte össze a nemzeteket, nem azért, hogy gyűlöljék egymást.

Gondoljátok végig, mennyivel szegényebbek volnánk, ha egyedül lennénk,

mennyivel szegényesebb lenne a nyelvünk, a szokásaink, de még az ételeink is… Istentől való az, amit tett és tesz. Sohase hagyja abba, és másoknak is mutassa meg ezeket a dolgokat. Én öreg vagyok és hamarosan eltávozom. De nektek, fiataloknak meg kell tennetek, mert nagy bűn az emberek közötti gyűlölet…”

Moldovan atya két éve hunyt el… Nem tudom miért, de sokszor az az érzésem, csalódást okozok neki…

2. Ott van a lelkem, ahol az „otthon” van

Sohasem éreztem gyűlöletet. Nem ismerem az érzést, nem volt része a lelkemnek és talán éppen ezért érzékelem annyira erősnek és mélyrehatónak. Nem alakult ki az immunitásom, olyan vagyok, mint egy be nem oltott gyermek egy járvánnyal szemben. Sebezhető? Talán. Vagy, ha jobban belegondolok, rajtam múlik a védelmem megerősítése. Harcolva. Szavakkal, szerelemmel, emberekkel a médiából és főleg a virtuális környezetből rendszeresen ránk zúduló gonosszal szemben.

A XI. osztályban találkoztam először a valamely etnikum ellen irányuló gyűlölettel. A románok történelmét tanultuk, és amikor elérkeztünk a vándorló népekhez, pontosabban a hunokhoz, azt láttam, hogy átalakul a történelemtanár arca. Már nem hazafiságról volt szó. Olyan érzést tapasztaltam, amellyel korábban nem találkoztam, mint ahogy azokat sem ismertem, akik ellen irányult. Vagyis a magyarokat.

Abban a kis vidéki városban keverten éltünk, románok, zsidók, romák, anélkül, hogy bármikor is ilyen kritériumok szerinti diszkriminációt vagy támadásokat láttam volna. A társadalom elítélte a normaszegést, de az etnikai hovatartozást nem.

A katedrára mért ökölcsapás, a mérget lövellő tekintet, a fémessé vált hang miatt felmerült bennem a kérdés, vajon mit követhettek el egyes emberek, hogy féktelen verbális támadás célpontjaivá válhattak. Magyarázatokat, tetteket, képeket, történeteket soroltak fel előttünk. Igen, egy részük megrázó volt. Bátorkodtam azt kérdezni, hogy mi a mostaniak hibája. Vagyis a magyaroké.

Megbüntettek, de nem kaptam választ.

A történelmi bűnről volt szó,

arról a bűnről, hogy ugyanolyannak születtél és ugyanazt a nyelvet beszéled, mint az őseid. És ebbe sohasem tudtam belenyugodni, és azokat az érzéseket sem magamévá tenni, melyek még a legtisztább lelkekbe és készek voltak behatolni.

Amikor az élet lehetőséget teremtett arra, hogy megismerjem a magyar közösséget, hogy benne éljek, kérdéseim utolsó morzsái is szertefoszlottak. Végül nemcsak tisztelni kezdtem, de meg is szerettem őket, és a szeretet, valamint a sok évszázadnyi együttélésből fakadóan bennünket összekötő elemek prizmáján keresztül kezdtem el látni a lelküket, életüket. Talán ez az oka, hogy lelkem egy része ott maradt, a behavazott hargitai fenyők között, azokra a helyekre és emberekre tekintve, melyek és akik olyan helyet adtak nekem, melyet „otthonnak” nevezhetek.

3. Sine ira…

Az a rossz szokásom, hogy mindent elolvasok, ami elém kerül, néha odavezet, hogy bizonyos oldalakkal kerülök kapcsolatba, és ebből következően az azokra belépő és ott aktív emberekkel is. Felfigyeltem egy nem annyira érdekes, mint inkább elgondolkodtató dologra. A hivatásos agitátoroknak kommunikációra szomjas, szavakra és figyelemre sóvárgó híveik vannak. Elemeztem a különféle ultranacionalista oldalak kommentárjait és bár piszkált a vágy és viszkettek az ujjaim, hogy válaszoljak azokra, nem tettem. Olyan játékba mentem volna bele, melyben egyedül és sarokba szorított lettem volna, és nincs erre energiám és időm. Figyelemre vágyó emberekről van szó, akik, ha valaki emberszámba veszi vagy megdicséri őket, még akkor is, ha egy észbontó véleményről, vagy rossz helyesírással beküldött kommentárról van szó, megpróbálnak megfelelni az illetőnek, hullámokat keltve és tovább erősítve a jelenséget. Be akarják bizonyítani, hogy képesek, hogy alkalmasak, hogy meg tudják ütni a provokációt elindító szintjét, hogy ki tudják szolgálni.

Igen, a hasznosság érzése bizonyos mértékig életben tart minket és elégedettséget biztosít. Szociális lények vagyunk és – automatikusan – részei akarunk lenni a társadalomnak azzal, hogy szerepet vállalunk, a szerepvállalás lehetőséget adva a csoporthoz tartozás és az elfogadottság érzésének megtapasztalására.

A csoport erő, mind erősek akarunk lenni,

de ezt az erőt gyakran, főleg a kulcsfontosságú pillanatokban (december 1., március 15., helyi ünnepek stb.) feszültségek, diverziók, olyan érzések keltése felé irányítják, melyeknek semmi közük nincs a tisztelethez, vagy legalább a toleranciához. Ez a pszichológiai erők egyenlőtlen méregetése, melyek olyan válsághelyzetekhez vezetnek, melyekben csak úgy lehet megakadályozni az erőszakká fajulást, ha az egyik fél enged.

És mégis, mind emberek vagyunk. Miért nem vagyunk képesek a jót meglátni magunkban és a többiekben? Miért van ez a széttartás, még a nyelvezet szintjén is? Miért a „többiek” és miért nem „mi”? Vajon nem ugyanazt akarjuk mindnyájan? Nem álmodunk mindnyájan egy olyan helyről, ahol biztonságban nevelhetjük a gyermekeinket, akiktől ne kelljen egy jobb élet reményében elszakadnunk? Nem érezzük mindnyájan a szeretetet és a fájdalmat? Nem siratjuk el mindnyájan a halottainkat és örvendünk mind egy gyermek születésének? Nem ugyanaz a maroknyi föld fog mindnyájunkat betakarni?

Vajon eleget teszünk mi, akik csinálunk valamit azért, hogy csökkentsük az ilyen helyzetekben a feszültséget? Nem kellene túllépnünk a virtuális téren? Vagy ha már itt maradunk, nem kellene a szavainkat is vállalni, nem csak a hallgatásainkat, melyeket gyakran úgy értelmeznek, hogy gyengék vagyunk, vagy nem tudunk reagálni?

Vajon nem pont ezek az „elegünk van”-ok, „semmi értelmé”-k, „minek csináljak magamnak bajt?”-ok bátorítanak és támogatnak olyan elemeket, akiknek semmi keresnivalójuk sincs egy szellemi értékek kölcsönös tiszteletén alapuló multikulturális, többetnikumú társadalomban?