Románia: két ország, egy elpuskázott centenárium

Hadd meséljek az azonos nevű két országról. Az egyikkel Szászsebesen, egy alig több mint 30.000 lakosú városkában találkozhat az ember, több mint kétmilliárd eurós befektetésekkel, több mint 1.300 – aktív! –, vagyis hat családonként egy céggel. A munkanélküliség negatív tartományban, a városka munkaerőt importál. Autópálya mellett van, már túljutott a vadkapitalizmusra való áttérésen, amikor az emberek több párizsit és több kenyeret akartak. Most duális oktatásról szóló, környezetvédelmi, művelődési projekteket készítenek, ahogy arról néha a nyugati újságokban olvasunk.

„Kétmilliárd eurós városkának” is nevezik és a románok számára néha nehéz elhinni, hogy ilyesmi létezik nálunk.

A helyi hatóságok diszkrétebbek Szászsebesen: nincsenek sem politikai diskurzusok, sem ideológiai huzavonák. Úgy tűnik, mintha a városvezetők tettek volna egy lépést hátra és nagyjából a gazdaság az egyetlen, melynek a hangját hallani lehet. A polgármesteri hivatalban projektekről beszélnek, a művelődési házban a Lucian Blaga Fesztiválról és színházról; hosszú évek óta itt láttam újra egy szinte elfelejtett hirdetést: „Minden jegy elkelt.” Igen, a színházban.

Ezek az új törvények nagyjából hárommillió eurót töröltek Szászsebes helyi költségvetéséből; összeszorították a fogukat és európai pénzekre pályáztak. Van iparuk és szakképzett munkásokra van szükségük, így hát a duális szakképzésért küzdenek. A legutóbbi konferencia ezen a héten volt, az iparosítás negyedik hullámáról, Ipar 4.0 címen; Németország főkonzulátusáról is voltak, ott volt Ausztria tiszteletbeli konzulja, Brandenburg tartomány hivatalosságai is, valamint a térségbeli befektetők és tanárok is. Amikor az Európai Unióról lehetőségként beszéltek, akkor az oktatásról is szóltak, kötelezettségként; tízezrével bukják el a diákok az érettségit, miként lehet őket behozni a munka piacára? Adunk nekik egy esélyt, vagy a feleslegesek közé küldjük őket? Hogyan ültetjük egy asztalhoz azokat, akiknek munkahelyekre van szükségük azokkal, akiknek meg munkaerőre? Változik a világ; hogyan érjük el, hogy egy közösség rezonáljon a modernitás serkentőire? Egyszerű volt a következtetés: a globalizálás azokra fogja osztani a világot, akik értik és azokra, akik nem.

Ez Szászsebes – nem egy kisváros, hanem egy nagy cég. Vagy, ha úgy jobban tetszik, 

a „kevesebb politikát és több közigazgatást” lefordítása a gyakorlatba.

Reeendben, és akkor most megmutatom a másik országot: a legnagyobb párt kongresszusra készül (a kongresszus március 10-én lezajlott – a szerk.) – egyetlen jelölt van, mint hajdanán. Voltaképpen nem jelölt, mert még ahhoz sem volt merszük, hogy vitát nyissanak a pártelnöki tisztségről. A pártnak pedig az az alak az elnöke, aki Románia legszegényebb megyéjét vezette évekig, ahol a legnagyobb a munkanélküliség, a legtöbb a segélyezett és annyi befektetés sem érkezett, mint egy szászsebesi lakótelepre.

Ebben a másik Romániában az emberek fizetik a biztosítást, mégis belehalnak a kórházi kezelésbe. A kormányfő szintén abból a szegény megyéből származik, és ha nem a megfelelő papírt tolják elé, akkor a kormányfő – amúgy takaros menyecske – hülyeségeket olvas fel! Autópályákról és iskolákról nem nagyon esik szó, mert a 2500 udvari budis országban éppen most adnak 70 millió eurót két stadionra. Oktatásra nincs pénz. A kormányülésen az a teleormani menyecske úgy beszélt a centenáriumról, mint valami országprojektről – csak azért, mert az egész országban zajlik. A szobrok letisztítása az országprojekt? A beszédek? A kolbászos babfőzelék? Arról, hogy egyetlen történelmi tartományt sem köt össze autópálya más történelmi tartománnyal – nos, arról nem hallottak. Arról sem hallottak, hogy a középiskolát befejezők fele funkcionális analfabéta. Érdekli őket, hogy Szíria után itt a legnagyobb az országelhagyók száma? Meg az, hogy betegebben távozol a kórházból, mint ahogy oda bekerültél?

A centenáriumnak ezeket kellett volna megoldania, nem a párt- és állami plázacicákat.

Ebben az országban az a fontos, hogy miként helyezkedik az ember a politikában, már előző este megigazította-e a trikolóros nyakkendőt és mindig tudja-e, hogy mennyit mutat a főnök órája. Itt a hatalmat igazgatják, nem egy ország vagy egy közösség sorsát. De nemcsak félidióták vannak ebben a szocialista Romániában: míg a csúcson bűzlenek a dolgok, „vidéken” azért vannak még jól teljesítő emberek is – ha jó polgármesterük volt, több európai pénzt szerzett. Leaszfaltozta a falujában az utakat, beruházott az infrastruktúrába és az oktatásba és nem volt semmilyen büntetőügye – az elmúlt napokban rúgták ki (a Szociáldemokrata Pártból – a PSD-ből – nemrég kizárt maroscsügedi polgármesterről van szó – a szerk.). Talán szégyenkeznie kellett egy ilyen alak miatt a Nagy Pártnak – miféle szocialista vagy, fiam, ha még egy idézésed sincs a DNA-tól (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.)? Hogyan tudsz a büntetőügyben elítélt Legfőbb Vezér szemébe nézni? Ki is dobták.

Ebben a Romániában a tisztviselők irányítanak – mára több mint egymillió-kétszázezren vannak.

Ebből csaknem félmillió Bukarestben. Ha a szászsebesi polgármester elnyer egy európai projektet, akkor nem a végrehajtás okoz stresszt, hanem az, hogy miként bírjon rá egy unott minisztériumi alkalmazottat arra, hogy lepecsételjen és aláírjon egy engedélyt. Ha venni akar egy szemeteskocsit, akkor kap egy cédulát Bukarestről, mit tudom én melyik ügynökségtől – „van hatósági engedélyük?”; „mire lenne hatósági engedélyünk?”; „erre a szemétgyűjtésre”. És egy „hatósági engedélyre” kiadott pecsétre még elmegy néhány ezer euró annak a politikai fejesek rokonságával telepakolt ügynökségnek. Mert állítólag azok pecsétje nélkül nem lehet kitakarítani a várost.

Említettem a centenáriumot, azt a száz évet, amelyről becsületes mérleget kellene készítenünk. Mit sikerült elérnünk, mit nem, hogyan mehetnének jobban a dolgok, milyen nagy projektek kellenének a következő száz évre? Tudják, ki vezette az elmúlt hétig a Centenáriumi Főosztályt?

Egy olyan alak, aki nem volt jó focistának és most verseket ír. Vagyis „verseket”.

Olvassák csak:

”A fost o dată ca niciodată trei cățeluși într-o canisă.

Doi au crescut separat, au fost închiși într-o pivniță

Nu au mâncat nimic, așteptând să iasă din lesă

Pentru a devora o altă jivină, ce părea fără putință”

(„Hol volt, hol nem volt, három kiskutya egy kutyafarmon.

Kettőt külön neveltek, pincébe zárták őket

Nem ettek semmit, arra várva, hogy megszabaduljanak a póráztól

Hogy felfaljanak egy tehetetlennek tűnő másik fenevadat.” – a szerk.)

Cotîrleţnek hívják és államtitkár a Művelődésügyi Minisztériumban. Bădălău kabinetfőnöke volt, akit börtönbe csuktak, mert búzát lopott a TSZ-ből (termelőszövetkezet – a szerk.), ma szocialista szenátor és a párt második embere.

Hihetetlen, igaz? De mindkét Románia valóságos.

Az egyik gyorsan megtanulta, mi is az az Európai Unió, a másikat mintha összezavarná ugyanez az Unió. Az egyik infrastruktúráért, oktatásért, külföldi befektetésekért küszködve ünnepli a Centenáriumot, a másik felveszi a trikolóros nyakkendőt és azt mondja a nyomorultaknak, hogy a külföldiek gyarmattá akarnak minket változtatni és mit tudom én még mit.

Akárcsak a globalizációban, egyszer majd ebben a kétarcú Romániában is szétválnak a vizek. Azokra, akik értik és azokra, akik nem. Azokra, akik Európában akarnak élni és azokra, akik a Fanart sírják vissza. Bécs áll szemben Isztambullal. A következő száz évre, értem?!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.