Románia a románoktól bűzlik

Mélyen befészkelte magát az elmémbe egy 6-7 éves koromban szerzett tapasztalat emléke. Kolozsvár egyik belvárosi utcájában jártam, iskolából jöttem a pepita ruhácska fiús változatában. (A nemek között csak a lányok fehér hajszalagja tett különbséget.) Két idős hölgy haladt előttem, de nem a járdán, hanem a kevés jármű által használt úttesten.

Olyan hölgyek voltak, akiket akkoriban, a még nem a nemek általi egyenlőségre nevelt elmémmel – attól tartok – vénasszonyoknak neveztem. Tehát két idős, száz százalékosan falusi – hajukat alaposan elfedő, sötét színű keresztény hidzsábot, inget, mellényt és hosszú szoknyát viselő – asszony volt, akik valószínűleg a piaci árusítóhelyük felé tartottak. De egyikük hirtelen, kissé szétvetett lábakkal megállt egy csatornanyílás felett és

olyan erős folyadéksugarat bocsájtott ki magából, hogy felfigyeltem a hangjára.

Bevallom, akkoriban nem rendelkeztem a román hölgy fenomenális teljesítményének minősítéséhez szükséges eszközökkel: először rendkívül meglepett a dolog, aztán a technikai megoldás egyszerűsége miatt éreztem irigységet, majd végül boldog voltam, hogy olyan esemény szemtanúja lehettem, mely egy szünet erejéig sztárrá avanzsál majd, amikor elmesélem az iskola udvarán.

Néhány évvel később apámat hallgattam, miközben történeteket mesélt néhány barátjának abból az időből, amikor fiatal orvosként egy Szilágy megyei faluban tevékenykedett. Elmondása szerint szükségesnek látta megtanulni a helyiek nyelveit, hogy megértse a panaszaikat. Nem volt mit tenni és a magyar mellett bele kellett tanulnia a román nyelv erősen tájszólású és nem gyanított rejtelmekkel rendelkező változatába is. Nyelvi erőfeszítését egy olyan példával illusztrálta, melyet a legszívesebben nem osztottam volna meg önökkel: a „şchimba” kifejezést (a változást jelentő, „sz”-szel ejtendő „schimba” szó „s”-es változata – a szerk.) a helyiek a „menstruációs vérzésre” használták; apám azt tapasztalta, hogy amikor azt kellett kiderítenie, a terhesség melyik szakaszában van valamelyik falubeli asszony, akkor csak értetlenséget váltott ki, ha elegánsan azt kérdezte, hogy „mikor volt az utolsó vérzése”. Eltartott bizonyos ideig, míg kiderítette, hogy a helyi nők által erre használt kifejezés a jelenséghez kötődő gyakorlattal volt kapcsolatos: vérzés alatt a combjukon lefolyó vért a több rétegben hordott szoknyáikkal törölték le; a testtel közvetlenül érintkező – „testi” – szoknyán jelentkeztek a fő kromatikus károk. Ezeket a beszennyeződött szoknyákat „şchimbálták”, és

maga a művelet pedig a „vérzés” kódszava lett a helyi kultúrában.

Ez a két történet lehetővé teszi az erdélyi falusi kultúra egyik alapvető jellemzőjének a megállapítását: sem az első történetben szereplő asszony pisije, sem a második menstruációs vére nem ütközött semmilyen olyan fehérneműbe, mely a bugyik nagy családjába tartozna. Kertelés nélkül kimondva, az akkori Romániában még voltak olyan nők, akik nem viseltek bugyit, és itt nem az erotikus fantáziájuk által vezéreltekről beszélek, hanem olyanokról, akiktől ez a ruhadarab egyszerűen idegen volt. Olyan korszakról beszélünk, amikor a bugyik (rendben, az elődeik) már 7000 éves múltra tekinthettek vissza és az a kolozsvári utca, melyen a fentebbi történetben szereplő asszony könnyített magán, egy fehérneműbolt előtt haladt el. Bátorkodom azt feltételezni, hogy egyes tradicionalista kulturális közösségekben, bár ismerték a bugyit, mégis az ősöktől örökölt szokást alkalmazták: bugyi nélkül. Azok számára pedig, akiknek a hagyomány maga a törvény, az a tisztelet legnagyobb jele, ha érintetlenül hagyjuk a szokásaikat. Tehát a bugyi hiányát akár a nemzeti identitás megnyilvánulásának is tekinthetnénk? Vajon

akkor lennénk tősgyökeresebb románok, ha elutasítanánk a bugyit?

Most azért zavarom önöket, hogy megoldást találjunk erre a kérdésre. Román etnikumú vagyok és igen, foglalkoztat, hogy miként határozhatom meg az identitásomat. Tehát elképzelhetik, hogy nemzetárulónak érzem magam minden másodpercben, amikor bugyit viselek! Mégpedig azért, mert azok a leghitelesebb románok, akik a falusi élet kulturális tisztaságába süllyedve képesek voltak megőrizni a románizmus aranykulcsát: puliszkát esznek, disznót vágnak, ekével szántanak, főzik a szilvát, ortodox cifrasággal imádják Istent és bűzlenek. Igen, bűzlenek: Románia abszolút listavezető – és ezt évről évre kimutatják az Eurostat felmérései – a kerti budi terén, a szappanfogyasztás pedig a legalacsonyabb az Európai Unió valamennyi tagországa közül. A Románia Parlamentjében csúcsra jutott mocsok része a nemzeti identitásnak, védelemre érdemes érték: „Európa, a nyugati civilizáció,

az emberi jogi szerződések és megállapodások által ostromlott sziget vagyunk, a magunk hagyományaival”,

mondta fellengzősen az egyik szenátor, elutasítva az azonos neműek jogát, hogy családot alapítsanak. Aha, Európa nem csak szappannal támad minket, hanem az emberi jogokkal is. És ezektől is megvédjük magunkat, hiszen a büdösséggel jó rokonságban álló intolerancia szintén ősi értékünk. Az intolerancia kedvéért a románok a nemzeti himnusz rangjára emelték a gyűlöletet: „Akik megszerették az idegeneket/Azoknak egyék meg a kutyák a szívét”, nem igaz, drága Mihăiţă? Siessünk és tegyük vissza a kupakot a szigetecskére, mert még a végén zuhany alá dugnak Iohannis németjei, Clotilde franciái, Cioloş belgái és Soros civiljei. Ahaj, testvérem, ahaj! Hogy az istenbe érezhetnéd még magad románnak, vagyis egy vérből valónak ezekkel a nemzettársakkal, akik összetévesztik a románt a mocsokkal és a gyűlölettel? Az ember 7000 éve felfedezte a bugyit! 26 év telt el a „szocialista tábor” falainak leomlása óta, és íme, a nép választottai most igyekeznek visszaépíteni, nehogy kiszellőzzön a nemzeti retyó. Kemény tősgyökeres bűz terjeng a parlamentünkben, mely olyan politikusokkal van tele, akik gyakrabban váltanak pártot, mint bugyit.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.