Politika és jómodor

Manőverekben és – mondjuk úgy – „sokszínűen” szürke politikai kommentárokban fuldokolva léptük át az évek közötti határvonalat. Szürke, azaz valódi nagyság nélküli, kidomborodás nélküli, elképzelés nélküli, de sokszínű, vagyis tiritarka, zajos, helyben topogásokkal és középszerű cselekkel teli. Nem akarom az általános fecsegést a saját szórakásommal szaporítani.

Nem akarok én is Sevil Shhaideh asszonyról vagy a Dragnea és Tăriceanu urak által két harcias hangon megénekelt elnöki felfüggesztésről okoskodni, vagy arról a „bölcsességről”, mellyel az ország nagykutyái megmentették hazánkat egy fenyegető politikai válságtól, vagy az elnöki minimalizmusról és így tovább. De nem állhatom meg, hogy ne készítsek egy gyors stilisztikai elemzést. Ne tegyek közzé néhány kommentárt, nem arról, hogy mit tettek és mit fognak tenni, hanem arról, hogy miként, a cselekvés módjáról. Arról, hogy mi illik és mi nem illik, amikor arra kaptál felhatalmazást, hogy reprezentatív módon táncolj a közéletben. Röviden, az udvariasságról, illendőségről, jómodorról, stílusról.

De a hivatalos tisztséggel kapcsolatos egyes szokásokról, néhány „technikai” dologról is. Az elnöki hivatallal kezdem.

Tudjuk: Iohannis úr nem szószátyár típus.

Némiképp ebben bíztunk, amikor a szózuhatagos, zajos gyorsaság, túlburjánzó diskurzus évei után megszavaztuk. Másrészt a fejedelmi diszkréció sem megoldás, főleg akkor, amikor nemzeti érdekkel kapcsolatos döntésekről van szó. Amikor az ország elnöke elutasít egy miniszterelnöki javaslatot, akkor muszáj többet mondania egy „nem”-nél. Különben fenntartja a kétértelmű, hamis titokzatossági, okkult motivációs, egy demokratikus országra nézve egészségtelen légkört. De a politikusok nagyon is értenek hozzá, miként mondjanak valamit anélkül, hogy mindent elmondanának, megfelelően becsomagolják a be nem vallhatót, a titkot megőrizve „oldják fel a titkot”… Mindent egybevetve, lehetett volna rugalmasabb, tisztázóbb retorikai eljárásokat találni ahelyett, hogy egyszerűen magára csukta az ajtót. És általában véve, az elnöknek – úgy gondolom – valamivel bőbeszédűbbnek, egyértelműbbnek kell lennie a társadalmilag és politikailag feszült pillanatokban. Más szóval, azt vetem Iohannis úr szemére, hogy improduktív módon összekeveri az „egyenlő távolság tartását” és a „teljes hiányt”. Az emberek mégiscsak tudni szeretnék, hogy mit és miként gondol az ország első embere, miként mérlegel egyik vagy másik helyzetben, hogyan akarja „lépésről lépésre” gyakorolni a tisztségét.

„Technikai” jellegű sutaság volt a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) Sorin Grindeanu úr javaslása utáni első sajtókonferenciája is. Már régóta világos számomra, hogy Liviu Dragnea úr veszélyesebb, mint Victor Ponta. Pontánál minden (amúgy elég banális) hiba szem előtt van. Két szóból, három viccelődésből és négy pofátlanságból könnyen megállapíthatod, kivel állsz szemben. Dragnea úr kevésbé átlátható. A bajusza mögé rejti (szó szerint…). De nála sem tökéletes az agyafúrtság. Az igazi agyafúrt,

a „született” agyafúrt nem hagyja, hogy ennyire kiderüljön az agyafúrtsága.

Ellenkezőleg. Egyenes, bármiféle obskúrus számítások, intrikák és rejtett ambíciók feletti embernek mutatja magát. Márpedig Dragnea úr a legkisebb erőfeszítést sem teszi azért, hogy uralja a cselezését. Iohannis úr ellentéte. Nem diszkrécióval, tömörséggel, egyszerűséggel akar érvényesülni. Hanem, mint az említett sajtókonferencián, egy ilyenfajta üzenetet kíván eljuttatni hozzánk: „Figyelem! A nagyfőnök én vagyok! Én osztom a kártyákat! Én vagyok a ’Főni’! Én, nem ez a kölyök, aki itt csóválja – parancsra – a farkát mellettem!” Ez nagyon rossz kezdés Grindeanu úr részéről. Nagy erőfeszítésébe kerül majd, hogy emancipálni tudja magát a „főnök” gyámkodása alól, képes legyen valamennyire tompítani azt a győzelmi mámort, aminek a „pártember” nem tudott ellenállni, és a saját nevében kormányozni. Azért van egy szövetségese: Dragnea úr hiúsága. Tapasztalatból tudom, hogy a hiúság végül ostobává, kicsivé, sebezhetővé tesz. Ez az egész „titanomachia”, sajnos, a mi bőrünkre zajlik majd. (És apropó, nem komikus dolog arról értesülni, hogy a PSD „kormányprogramja” „még” ismeretlen a javasolt személy számára? Hogy majd „menet közben” fogja megtanulni? Naivan azt hittük, a választási harc során még az ország legeldugottabb sarkában tevékenykedő utolsó PSD-tag is kívülről fújta. Fenét! Úgy tűnik, egyedül Dragnea úr ismeri valójában. „A párt én vagyok!”, mondja, a bajusza alatt, a „Nap-elnök”…).

Most áttérek Tăriceanura. Már beszéltem róla vagy kétszer, meglepetten, hogy egy alapjában véve ennyire jól nevelt fiú, ennyire

„baba” fiú hogyan képes ennyire plebsz módon beszélni és viselkedni.

Nagyjából két hete „informálisan” találkozott az ország elnökével. A szövetségese tettén meglepődött Dragnea úr „egy kicsit furcsának” tartotta ezt a lépést. A megbeszélés témája iránt érdeklődő újságíróknak Tăriceanu úr talányosan ezt válaszolta: „nem volt intézményes beszélgetés”, „az egyszerű logika (sic!) majd segít önöknek” megérteni, hogy miről volt szó (?), „ennél többet nincs mit mondanom”. Majd egy másik kontextusban azt sugallta, hogy a PNL (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) vezetését kínálták fel neki. Majd még később, Shhaideh asszony elutasítása után arra figyelmeztette az országot, hogy az elnök bevallotta neki, totális háborút akar a PSD-vel és egyetlen pészédést sem nevez majd ki a kormány élére. Nos, akkor miért nem követte el ezt a nevetséges indiszkréciót már a legeslegelején, rögtön a nagy találkozás után? Vagy ez egy „egyszerű logikai” ügy volt, amelyet ki kellett volna találnunk? Akárhogy is volt, e harcias nyilatkozat után Iohannis úr miniszterelnöknek jelölte Grindeanu urat, vagyis pont a PSD egyik „ifjú reménységét”. Azon túlmenően, hogy mit mondott vagy nem mondott Iohannis úr a Tăriceanu úrral folytatott megbeszélésen, az, ahogy a legfőbb szenátor a neki legmegfelelőbb pillanatban „leleplezte” a magas szintű beszélgetés témáját (mégiscsak az állam első két emberéről van szó), stilisztikai szempontból több mint bírálandó cselekedet.

Azok, akik felnevelték Tăriceanu urat, elmagyarázhatták volna neki, hogy az ilyesmit általában „bunkóságnak” nevezik. De Tăriceanu úr megnyugtatott minket a PNL elnöki tisztségének elfogadását illetően. Nem akarja! A PNL-nek „ideológiai tisztázásra van szüksége”. A Iohannis úrral folytatott párbeszéd elkerülhetetlenül felidézte bennünk az ALDE (Liberálisok és Demokraták Szövetsége – a szerk.) elnökének „hamis tanúvallomási” gondjait. A liberálisok ideológiai tisztázatlanságával kapcsolatos ügy pedig (nem mintha nem lenne igaz…) mégiscsak egy dicsőséges politikai lázálmot jelez. Éppen az ALDE beszélt „ideológiai tisztázásról”? Miféle tisztázás? Liberális-szocialista? Ellenzékien kormánypárti? Balosan jobboldali? Nem ártana, ha Tăriceanu úr egy kicsit „Popescubb” lenne, vagyis számunkra is egy kicsit érthetőbb… Amúgy túl kemény (románul „tare” – a szerk.)! Túlságosan Tăriceanu!

Egy utolsó megjegyzés a jó modorról.

Úgy tudom, egy hölgy távozott az Antena 3 stúdiójából, miután az adó egyik állandó meghívottja azt magyarázta neki, hogy azért nincsenek autópályáink, mert a külföldön dolgozó románok nem fizetnek adót (Cosette Chichirău USR-s politikus és Mugur Ciuvică vitájáról van szó – a szerk.). Pontosabban mondva a hölgy miatt. Nem megyek bele a „vita” témájába. Csak annyit jegyzek meg, hogy a kérdéses „elemző” olyan valaki, akinek a tényleges kompetenciáiról senki sem tud semmit. Nem tudjuk, mivel is foglalkozik valójában, mit tett egész életében, milyen érdemek alapján beszélhet estéről estére a nemzetnek az igazságról. Ezen kívül kiabál, üvöltözik, megszakítás nélkül beszél, beleszólva a többi meghívott esetleges válaszába, betonszilárdságú meggyőződése és (izom nélküli) verekedős agresszivitása van. Mielőtt az adó egyfajta Terentéjévé (a 20-as évek egyik hírhedt banditája – a szerk.) vált volna, azt hiszem, életemben két-három ízben láttam korábban, hol vigyázzállásban, csecsebecsékkel, Emil Constantinescu irodájának ajtajában, hol Adrian Năstase által üldözötten, már nem emlékszem, miféle botrányban. Amúgy állandóan ugyanazt a rosszkedvűséget mutatja, ugyanazt a mániákus-megrögzött diskurzust, ugyanazt az uralhatatlan bárdolatlanságot. Ha ismerősök lennénk, azt tanácsolnám neki, kezdjen bele valamilyen értelmesebb foglalkozásba. Vannak a megélhetésnek hatékonyabb módjai is, mint folyton a mások nyakán lógni… De úgy tűnik, ez az ember elengedhetetlen az adó számára, mely pontosan úgy „tevékenykedik”, ahogy elvárják tőle: bunkósbotként… Mit mondhatnék még? Mondd meg, kik az elengedhetetlen embereid és megmondom, ki vagy.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.