Nagykabát és zászló

Két-három alkalommal voltak ellenvetéseim, fenntartásaim, búskomor megjegyzéseim Iohannis elnök úr megnyilvánulásait illetően. Egyáltalán nem bánom, hogy rá szavaztam, de néha eléggé lakonikusnak, enyhén szórakozottnak, egy kiszámítható retorika foglyának tűnik. Nem értettem egyet azzal, amikor Cotroceni-ből leereszkedett az utcára, hogy kiálljon egy – bármennyire is legitim – tüntetés mellett. Az a szerep nem illett rá.

Másrészt tudom, hogy „senki sem tökéletes”. Márpedig ha összehasonlításokat kell tennem, akkor inkább elfogadom az elnök „hibáit”, mint a többi honi politikus „erényeit”. Sőt, egy ideje az az érzésem, hogy az általános vergődés közepette előny, a normalizálódás esélye egy Iohannishoz hasonló szabású személy jelenléte. Annál inkább meglepetten tapasztalom (bár, ha körülnézek, akkor meglepetésben nincs hiány), hogy ha az államfő politikai portréjáról van szó, akkor a bukaresti kritikus szellem „nem alszik”! Íme, a sajtónkban olvasható elnökellenes „elvárások” gyors leltára:

1. Klaus Iohannis túl keveset beszél.

Mi „latin” diskurzust, fékezhetetlenül pergő beszédet, zsonglőrködéseket, poénokat, lefejeléseket akarunk. Vagyis Băsescut akarjuk! (Akit, persze, annak idején éppen a túlzásba vitt verbális műsoraiért bíráltunk.) Más a helyzet a nyugtalan Pontával, a maga bărăgani iróniáival, a bé-közepes vicceivel, a kiscsoportos élóvodási szemtelenségével. Más a helyzet Tăriceanuval, aki szinte állandóan azt a magas lovat lovagolja, melyet aztán belehajt a susnyásba. Más a helyzet Dragneával, a maga nyaktiloló napszámosi mosolyával, más a helyzet Olguţával (Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter – a szerk.), aki úgy szlalomozik a nyelvek között, mint egy kergemarha, más a helyzet a Daeával (Petre Daea mezőgazdasági miniszter – a szerk.), a modern Románia első szürreális miniszterével. Nem untatnak minket Grindeanu arcrándulásai, Nicolicea (Eugen Nicolicea parlamenti képviselő – a szerk.) dölyfös, főpincéri harcossága, Gabriela Firea (bukaresti főpolgármester – a szerk.) egyre férfiasabb kedvessége. Nem idegesít a liberálisok dadogással megszakított bambulása, az USR (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.) hóbortos ugróiskolája, de a PMP-ben (Népi Mozgalom Párt – a szerk.) állandósult ködösség sem. Nem csodálkozunk, ha egy alapképzettségét tekintve munkásember akarja megreformálni az ország jogrendszerét. Mindegyikben van valami „jó” is. Évek óta, estéről estére elviseljük néhány megkerülhetetlen „kommentátor” előrelátható blabláját, mindig ugyanazokét a Securitate-alomból kikerültekét, akik közül egyesek kifinomultabbak (akadémikusok, kérem szépen…), mások tenyeres-talpasabbak, megint mások „teljes szívükből” mímelik a pártatlanságot, megint mások bunkó módon ugranak az „ellenségek” torkának, mások pedig a boreális intelligenciájuk „pozitív pólusából” alakítják magiszteriális módon a honfitársak véleményét. Évtizedek óta elviselünk olyan minisztereket és parlamenti képviselőket, akik úgy beszélnek románul, mint holmi félanalfabéták, úgy gondolkodnak, mint esti tagozatos évismétlők, úgy lopnak, mint valami vidám meszelőasszonyok és őrségben alszanak, mint holmi betintázott milicisták. Mind megfelelnek nekünk, mind „átmennek a rostán”. Csak Iohannis-szal faragtunk rá…

2. Klaus Iohannis német.

Nem olyan, mint „mi”. Ősei csak nagyjából 900 éve telepedtek le itt nálunk. Nem annyira frissek és zöldek, mint – például – más „legitim” sztárok, akik a saját bevallásuk szerint a XIX. században érkeztek Romániába Albániából és Olaszországból (Victor Pontáról van szó – a szerk.). Igaz, a németek egy királyt is adtak nekünk (I. Károlyt), akinek a modern és Nagy Romániát köszönhetjük, Berlinben és Bécsben képezték az elitünket (Eminescut, Titu Maiorescut, Iorgát és másokat), történelmi műemlékekből álló jelentős örökséget hagytak ránk, de ez nem jelenti azt, hogy hagyjuk őket visszaélni az ősi vendégszeretetünkkel. Mi románok vagyunk! Senki sem „teljesít” olyan jól, mint mi! Mi tanítottuk meg latinra a rómaiakat, mi találtuk fel a radiátort (Andrei Marga, a Román Kulturális Intézet volt elnökének ostobaságáról magyarul bővebben itt – a szerk.), megküzdöttünk a törökkel, hogy a nyugatiak egyetemeket és katedrálisokat építhessenek maguknak. Iohannis nem lehet „nagy román”. Mint például a dák Becali (tősgyökeres név!), a gondviselésszerű tribun Vadim (szintén tősgyökeres név!) vagy a lekörözhetetlen Ilie Năstase, aki annyi dicsőséget hozott nekünk, hogy elnyerte magának a jogot, hogy nevetségessé tegyen minket, amikor és ahogy akarja.

3. Iohannis dühös.

Odacsapja a nagykabátját, mielőtt beszállna az elnöki gépkocsiba! Vírusszerűen terjedő információ és filmecske! Nem rendelkezik meggyötört nemzetünk türelmével, udvariasságával! Ami engem illet, amilyen áruló és elitista vagyok, a következő a véleményem: amikor egy tisztségviselő beszállni készül egy gépkocsiba, joga van levenni a nagykabátját (ha nem akarja az ölében tartani, mint egy taxiban), a szárnysegédjének pedig kötelessége azt átvenni. Ha nem teszi, a tisztségviselő „segít neki” – jogosan és dühösen a sutaság miatt – és a kocsi tetejére hajítja a kabátját. Redben, és? Ez hír? Azt hiszi bárki is, hogy a tisztségviselőknek nincsenek idegeik, nem fáradnak el, nincsenek emberi megnyilvánulásaik? Tündéreknek, testetlen kísérteteknek, ájtatos szerzeteseknek képzelik őket, akik készek „odatartani a másik orcájukat is”?

4. Iohannis zászlókat pakolgat arrébb…

Az EU legutóbbi csúcstalálkozója alkalmával sajtótájékoztatót tartott és mivel közte és a kérdezők közzé belógott egy zászló, néhány centivel odébb tette, hogy láthassa az újságírókat és ők is láthassák őt. Nemzetközi botrány! Forgatókönyvek: A. azért tette, hogy kimutassa a britek iránti lenézését; B. azért tette, mert ezt sugallták neki egyes összeesküvő politikusok; C. egyik alkalmatlan kiszolgálója vagy egy ravasz alak tanácsára tette. A leginkább az angolok sértődtek meg (már az angolok sem igazán a régiek…). Vagyis pont ők, akik megszavazták, hogy odébb tegyék a zászlójukat a többi európai zászló mellől, pont ők panaszkodtak arra, hogy a román elnök gesztusával diszkriminálják, bántalmazzák, kiszorítják őket! Elhagyunk benneteket, de ne nyúljatok a zászlónkhoz! Hagyjátok csak ott lobogni, büszkén, a többi zászló mellett, ha nem éppen az élükön.

5. Iohannis házas, a feleségének meg táskái, cipői vannak

és – néha – egy-egy látogatásra is elkíséri. Ez nem járja! Nem szeretjük a cipőket, nem értünk egyet a táskákkal és azt akarjuk, hogy maradjon szépen itthon! Igaz, vannak gondjaink az oktatással, a kórházakkal, a börtönökkel, az igazságszolgáltatással, a korrupcióval, de ez nem jelenti azt, hogy nincs szemünk az első asszony ruházatára, kiegészítőire és napirendjére. Résen vagyunk! Azt akarjuk, hogy minden tökéletesen működjön! „Az ördög a részletekben lakozik!”

Egyes olvasók – könnyen megjósolható – erőfeszítéseinek csökkentése érdekében sietek elmondani (bár ezzel senkit sem fogok meggyőzni…), hogy nem akarom hozzácsapni a jelenlegi elnököt a „seggnyalásaim” végeláthatatlan listájához. Már nem törekszem semmilyen politikai szerepre, nem akarok kiváltságokat (melyeket, úgy tűnik, már évtizedek óta gyűjtögetek anélkül, hogy tudnám, mik is ezek valójában). Iohannis úr pedig nem a zsánerem. De tudom, hogy nem tesz nevetségessé, amikor külföldön képvisel engem, hogy amikor szükséges, jól beszél németül és angolul is és tett néhány több mint szükséges gesztust: volt egy fontos váratlan betoppanása egy veszélyes kormányülésre, volt egy kitűnő válság utáni beszéde a Parlamentben (melyet, természetesen, az ellenfelek helytelenként és udvariatlanként „dekonstruáltak”), egy civilizált megjelenése a tüntetők között, akik ősemberi érvekkel támadták az utcán. Röviden, inkább legyen dolgom egy civilizált, nyugodt, nem tüntető és ésszerű úriemberrel, mint egy bandányi zaklatott, hangos és eléggé tisztességtelen bunyóssal. „Mondom én!” Senkit sem kényszerítek arra, hogy megtapsoljon…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.