Náci! Nácik!

Pontosan 75 évvel a „Reinhard-művelet” kezdete után mindennapossá és egyetemessé vált a nácizmus és fasizmus vádja. E mögé bújva tiporják el Európában a demokráciákat és bontják le a jogállamokat.

Oroszország elnöke, Putyin „nácizmussal” vádolta az ukrán hazafiakat, akiknek az a bűnük, hogy nyugati típusú demokráciát és nem KGB-s típusú autokráciát akarnak. Miközben az Orosz Ortodox Egyház előírta Putyinnak, hogy nyilvánítsa szélsőségeseknek az egyik neoprotestáns egyház (Jehova Tanúi – a szerk.) híveit, akiket annak idején jelentős számban deportáltak a náci világ megsemmisítő táboraiba.

Romániában sem állunk jobban. Mircea Mihăieşt Victor Viorel Ponta, Sebastian Ghiţă, csillagászati vagyonok szökésben lévő tulajdonosának és egy PRU-nak (Egységes Románia Párt – a szerk.) nevezett fasisztoid párt társvezetőjének hazug és plagizátor barátja sértegetett „vén fasisztaként”.

Azon kívül, hogy egy olyan ember, Ion Iliescu szellemi unokája, akinek irányítása alatt kitalálták a PRM-t (Nagy-Románia Párt – a szerk.), ugyanakkor az a személy, aki államcsínyt követett el 2012-ben, abban az évben, amikor egy másik barátja, Dan Şova a jászvásári (Iaşi) pogromot tagadta. Ők mindnyájan és együtt

megpróbálták gallyra vágni a demokráciát, hogy megerősítsék oligarchiájukat.

Nem véletlen, hogy éppen Ponta vette magának a bátorságot arra a monumentális pofátlanságra, hogy „fasisztának” minősítse a liberális demokrácia olyan fáradhatatlan hirdetőjét, mint amilyen a temesvári író.

Az sem csoda, hogy az ultimátumszerű sértegetések gyakorlata Ponta leváltása után is folytatódott. Hiszen a nácizmus átka hatékonyan működik. Sokkol, sarokba állít, megfélemlít. Ezzel az átokkal gyalázta, például, a 13. sürgősségi kormányrendelet ellen tüntetőket Tăriceanu volt jobbkeze, akkoriban az ALDE (Liberálisok és Demokraták Szövetsége – a szerk.) alelnöke.

Márpedig a valódi nácizmus nem kitaláció.

Pénteken, március 17-én volt háromnegyed évszázada annak, hogy Belzecen, Sobiborban és Treblinkán elkezdődött kétmillió zsidó és 50.000 roma 1943 októberéig tartó megsemmisítési akciója. A műveletet Reinhard Heydrich SS-tábornokról, a wannsee-i konferencia megszervezőjéről, a zsidó kérdés „végleges” megoldásával megbízott első nagy hitlerista inkvizítorról nevezték el.

Furcsa, hogy ezekben a napokban kevés szó esik erről a műveletről, valamint Hitler és rezsimje tömeggyilkosságainak valódi áldozatairól.

Annál határozottabban űznek gúnyt a gyermektől a felnőttig kiirtott emberekből (akiknek az volt a bűnük, hogy etnikailag, fajilag, politikailag vagy vallásilag nem feleltek meg a többségi csoportnak és a náci rezsimnek) azok az alakok, akik feleslegesen és gyakran veszik a szájukra a nácizmus vádját.

Figyelemre méltó, hogy a vádlók mindenhol – gyakran – azok csoportjához tartoznak,

akik számára semmit sem ér a jogállamiság

és nyíltan vagy burkoltan kifejezik nagyrabecsülésüket Hitler, a náci rezsim, vagy a fasizmus, a bolsevizmus és a totalitárius kollektivizmus más formái iránt.

Az egyik kiemelkedő politikai személyiség, aki nemrég ragadtatta magát ilyen súlyos vádakra, a Sztálint leplezetlenül csodáló Vlagyimir Putyin török kollégája volt. Az új orosz cárral a legsiralmasabb kelet-európai autokratai címért versengő Erdoğan nem átallott dicsőíteni a náci rezsim modelljét, melyet e napokban igyekszik felépíteni a neooszmán birodalmában. És szintén ő fogalmazta meg a legfőbb sértést Hollandiával és Németországgal szemben.

Ez utóbbit nemcsak nácizmussal vádolta meg, hanem – többek között – „államterrorizmussal” és „terroristákkal való cinkossággal” is. „Európában”, majmolta őt vészjóslóan az egyik beosztottja is, „vallásháborúk fognak kirobbanni”. Erdoğan és cinkosai elfelejtik megemlíteni, hogy éppen Törökország indított háborút a Kemal Atatürk által alapított világi állam ellen és hogy az Erdoğan által iszlamizált Ankara támogatta sokáig, minden erejével az ISIS náci genocídiumi módszereket a világban újra bevezető emberirtó iszlámista terrorizmusát.

Ezenközben a Dragnea-kormány (hiszen senki sem képes velünk elhitetni, hogy azt jogosan lehetne „Grindeanu”-kabinetnek nevezni, tekintettel arra, hogy a román kormányfőnek nemcsak az anyanyelvével szokott meggyűlni a baja, de valójában csak egy bábu)

fityiszt mutat a lemondását tömegesen kérő tüntetőknek.

Bár hosszú ideig szembeszálltak a faggyal, hogy rábírják ezt a kormányt, vállalja a felelősséget a lopás törvényesítésére tett kísérlettel elkövetett megbocsájthatatlan bűnökért, a tüntetők feladták, részben elfogadva, hogy semmibe vegyék őket. A kormány köszöni szépen, a hivatalában maradt. A nagy bűnösöket sem lehet kirobbantani a bársonyszékeikből.

Ezzel egyidejűleg a bérenceknek sincs mitől félniük. Az átpolitizált Alkotmánybíróság (CCR) büszkén túllépte a hatásköreit. Elorozta a bírói hatalomét. Sőt, ami még súlyosabb, gyakorlatilag tipikusan oligarchikus mentelmi jogot biztosított a minisztereknek. A hatóságok zavartalanul folytathatják a jogállam lebontására tett erőfeszítésüket. Nyíltan kimondva úgy tűnik, hogy a CCR szabad utat adott a semmibe vételnek, kibocsátva a román demokrácia halotti bizonyítványát. A népen pedig nem látszik, hogy lenne energiája fellázadni, mint Izlandon, ahol néhány ezer tüntető elsöpörte a kormányt. Egyes románok kezessége a náci emberirtókkal együttműködő zsidó közösségi vezetőkére emlékeztet.

Márpedig számomra úgy tűnik, hogy ha Románia más országoknál rosszabbul áll a demokrácia terén, akkor ez a hiányosság nem utolsó sorban az eredendő értékzavarának tudható be. A két világháború közötti kulturális elit által rosszul felkészítettek közül sokan nem tudták túltenni magukat a posztkommunizmus által meghosszabbított traumán, melyet az az értékzavar váltott ki, melybe az első elpuskázott modernizálására adott reakcióként az országot tartósan vetette a fasiszta gondolkodás elrinocéroszosodása, Nae Ionescutól Nichifor Crainicig és utódaiig.

A nácizmus vádja banálissá vált. Ennek és a fasiszta bűnök hiteles nem vállalása védelmében szokták eltiporni a demokráciákat.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.