Március 15.: magyar nemzeti ünnep, vagy a román–magyar atrocitások előfutára

A média arra hívta fel a figyelmet, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség több parlamenti képviselője olyan törvénytervezetet nyújtott be március 15-én, mely szerint a romániai magyar kisebbség számára szabadnap lenne ez a nap.

Bár a román törvényhozás az utóbbi időszakban futószalagon fogadott el több szabadnapot (Románia teljes lakossága számára, etnikumtól, vallástól, fajtól vagy nyelvtől függetlenül),

a március 15-ére vonatkozó javaslat elegendő érzékenységet és vitát szít

a két népben ahhoz, hogy legalábbis vitathatóvá, ha nem éppenséggel időszerűtlenné váljon. Ennek oka, hogy ez egy elég vitatott történelmi pillanat és ezért kertelés nélkül el kell mesélnünk, mi történt 1848-ban. Nagyon is lehetséges, hogy sem a románok, sem a magyarok nem lesznek elégedettek a dolgok ezen nyílt, történelmi-politikai mítoszoktól megfosztott kezelésével.

Az 1848-as forradalmi év Európa összes népét harcba vitte, a magyarokat és a románokat is beleértve. Az 1848-as magyar forradalom Magyarország modern kori történelmének meghatározó eseménye volt, és a magyar nép nemzeti identitása egyik alapjának tartják. Így március 15-e Magyarország három nemzeti ünnepének egyike. A forradalom 1848. március 15-én a pesti és budai véres eseményekkel kezdődött (a tömegtüntetések rákényszerítették a császári kormányzót a forradalmi kiáltvány mind a 12 pontjának elfogadására – melyek között szerepelt a jobbágyság felszámolása és minden polgár jogegyenlősége, nemzetiségtől és vallástól függetlenül), melyeket különféle lázadások követtek országszerte, lehetővé téve a magyar reformpártiak számára az új kormány megalakítását, Batthyány Lajos miniszterelnök vezetésével. Ez egy sor, áprilisi törvények néven ismert reformot fogadott el, melyek demokratikus politikai rendszert hoztak létre Magyarországon. Valószínűleg ez az oka annak, hogy sok vezetője és résztvevője, Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt, Petőfi Sándort, Bem Józsefet is beleértve, Magyarország történelmének leginkább tisztelt személyiségei közzé tartozik.

Átugorjuk a magyar forradalom szakaszait, mert főleg az erdélyi román népességgel kialakult kapcsolat érdekel bennünket. A forradalom elején minden kisebbség

úgy vélte, hogy a forradalom mindenkinek egyenlő jogokat biztosít majd,

csakhogy az új magyar kormány, bármennyire liberális és demokrata is volt a lépéseiben, nem tartotta fontosnak figyelembe venni a kisebbségek óhajait. Sőt, úgy ítélte meg, hogy a budapesti forradalmi kormányétól eltérő véleményű régiókat fegyverrel kellene pacifikálni. Így 1848 júniusában megkezdi Temesvár ostromát (Temesvár ostroma 1849 júniusában volt, másrészt ennek stratégiai-hadászati célja volt és semmi köze nem volt a szerző által sugallt „etnikai szembenálláshoz” – a szerk.).

Mit tettek az erdélyi románok? A románok azért szálltak szembe a magyar forradalommal, mert a forradalmi kormány Erdély Magyarországgal  való egyesüléséről döntött és főleg azért, mert nem volt demokratikus politikája a régióban élő többi etnikummal kapcsolatosan. A románok reakcióját az új Magyarországon belüli nemzeti kisebbségek elismerésére irányuló koherens politika hiánya váltotta ki (az erdélyi románok korántsem voltak annyira egységesek, ahogy azt a szerző sugallja, erre forrás – például – itt – a szerk.). A temesvári történéseket látva és főleg azután, hogy a budapesti (a mai Budapest 1873-ban jött létre – a szerk.) országgyűlés elutasította az 1848. május 13–15-én (helyesen: május 15-17-én – a szerk.), Balázsfalván elfogadott kéréseket, az erdélyi románok – Avram Iancu vezetésével – úgy döntöttek, hogy

a románok által ellenőrzött területeken, különösen az Erdélyi Szigethegységben leváltják a magyar vezetőket.

A románok az önkormányzás elvei szerint szervezték meg magukat és saját hadsereget fegyvereztek fel. Általánosságok alapján, e helyek sajátosságainak megértése nélkül ítélve meg a dolgokat, a románok ellenforradalmat hajtottak végre, mert a régi osztrák abszolutista kormányzat eszköze voltak a demokratikus magyar forradalom ellen. De két fontos dolgot figyelembe kell venni: a több évszázados jogtalanság miatt valóságos volt az erdélyi románok és magyarok közötti ellenségesség, mint ahogy valóságos volt az ügyesség is, amellyel az osztrákok ezt a saját javukra felhasználták. A kutyaszorítóba került osztrákok azt ígérték a románoknak, amit megtagadtak a magyarok: a román nemzet politikai nemzetként történő elismerését. Sőt, még azt is meglebegtették, hogy a Habsburg Birodalom amerikai vagy svájci mintára alakulhatna át, melyben a románok által irányított Erdély egy osztrák korona alá tartozó dák királyság magja lett volna. Ezért álltak ellen a románok Avram Iancu vezetésével az Erdélyi Szigethegységben a magyar forradalmi hadseregnek.

Az akkori kegyetlen időkben Erdélyt járó egyik külföldi utazó, Eugen Pujade, Franciaország 1849 és 1854 közötti konzulja elmeséli, hogyan vélekedett az orosz csapatok parancsnoka, melyek azért érkeztek, hogy a magyar lázadás ellen segítsék az osztrákokat. Lüdersz orosz tábornok a következőket mondta Erdélyről és az itteni hadjáratról: „Mélységes gyűlölet van az osztrákok és a magyarok között, ez utóbbiakat (a magyarok – a szerz.) pedig

egyaránt utálja a Magyarország területén élő összes rassz, a szászok, a szerbek, a horvátok, a románok.

Főleg ezek (a románok – a szerz.) vannak páriahelyzetben és alkotják a legszerencsétlenebb népességet Erdélyben.” Sőt, az orosz tábornok csapatai foglyul ejtettek néhány futárt, akik Kossuth Lajos (magyar forradalmi vezető, Magyarország de facto kormányzója 1848–1849-ben – a szerz.) leveleit vitték Avram Iancunak, melyekben a magyar vezető kifejezte sajnálkozását amiatt, hogy nem ismerték el a románok jogait.

Míg 1848 tavaszán és nyarán a dolgok zavarosak voltak a magyar forradalmárok és a románok között, amikor az osztrák korona elismerte a románok kéréseit, ez utóbbiak Ausztriával fognak össze. Emiatt káosz alakul ki Erdélyben, mindenféle túlkapásokkal mind a magyarok, mind a románok részéről, amelyeknek mindkét oldalon több ezer ártatlan áldozata volt. 1849 szomorú emlékű év az egész térség számára és a helyzet az 1990 utáni boszniai eseményekhez hasonlítható.

Erre az egyik példa egy 1849. novemberi, a magyar forradalom oroszok segítségével történt leverése után készült jelentés, melyben a gyulafehérvári püspök az erdélyi eseményekről és a Román Unitus Egyház állapotáról tájékoztatja felettesét, az esztergomi érseket (Esztergomi Primátusi Archívum, Magyarország, Scit. Cat. D. Erdély). A püspök tárgyilagos volt. Rámutatott a román egyház siralmas helyzetére, egyes papokat a magyarok akasztottak fel, mások elmenekültek.

Mind a magyarok, mind a románok megdézsmálták a Gyulafehérvári Püspökség vagyonát.

Aztán elmeséli a románok tetteit. Zalatnán, például, iszonyatos rombolás volt. A románok felégették a paplakot és a gimnáziumot, sok magyart legyilkoltak, másokat kiraboltak. 1.170 magyarból már csak 500 maradt! Bár Iancu többször is arra kérte a mócaitól, hogy a harcok során ne öljenek civileket és az alárendelt parancsnokaitól azt kérte, hogy szólítsák fel a civileket arra, hogy a falvaikban zajló katonai műveletek idejére vonuljanak a templomokba, hogy védelemben részesüljenek, visszaélések is voltak. A magyar csapatok is többször ágyúkkal lőtték a templomokat, aminek ártatlanok is áldozatul estek.

Mostanáig még nem sikerült elemezni Erdély történelmének ezen szomorú epizódja minden dokumentumát. Mindkét oldalon voltak felesleges emberáldozatok, még úgy is, hogy a multikulturalitás szelleme még azokban a kegyetlen pillanatokban is megnyilvánult és talán ebből sokat tanulhatnánk. Avram Iancu szeretője, például, magyar volt és többször megmentette őt úgy, hogy értesítette a különböző csapatmozgásokról.

Avram Iancu nélkül a románok számára nem létezik az erdélyi 1848-as forradalom,

ennek ellenére a magyarok őt a magyar forradalom kudarca egyik okának tekintik. Azt hiszem, hogy az 1848-as forradalmi momentumot annak összetettségében kellene nézni, nevezetesen az összes nép zsarnokság és abszolutizmus elleni kitörésének. Egyik, vagy másik irányba történő becsatornázása csak iszonyatos sebeket tép és olyan szenvedélyeket lobbant fel, melyeknek semmi közük sincs azokhoz az értékekhez, melyekért akkor emberek haltak meg és kizárólag csak sajnálatos dolgokhoz kötődnek.

Visszatérve ehhez a törvényjavaslathoz, mi ennek az értelme? Március 15-e fontos a magyarok számára, nagyon jó! Ők a jót nézik ebben az eseményben! A románok számára március 15-e egy kemény eseményt idéz fel, mely szembeállít bennünket. Vajon nem a multikulturalitást akarjuk most, a XXI. század Romániájában hirdetni? Vagy az lenne az érdek, hogy egy fájdalmas momentum felidézésével elérjük a romániai magyar közösség enklávésodását? Hagyjuk magunk mögött azokat a dolgokat, melyek elválasztanak minket és foglalkozzunk csak azokkal, melyek egyesítenek minket és egy asztalhoz ültetnek bennünket, románokat, magyarokat, németeket, olaszokat, görögöket és az összes többit.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.