Már nem vagyunk itthon

Jobb országgá válhat Románia? Már – újra – túl késő. Mindazokat a dolgokat, melyekre ma panaszkodunk, politikailag, irodalmilag, szellemileg és polgárilag már rég megátkozták az elődjeink. Olyan okok miatt, melyek kutatásától óvakodunk,

senki sem találta meg azt a vezetőt, pártot, vallást vagy programot, mely képes Romániánál jobb országot faragni.

Szerencsétlen mélységi struktúráink és felszíni rossz szokásaink túlélték már – egymás után – a negyvennyolcasságot, a nemzeti függetlenné válást és egyesülést, a parlamenti demokráciát, a legionáriusokat, a kommunizmussal végrehajtott primitív modernizálást és az EU-n, meg a Országos Korrupcióellenes Igazgatóságon keresztüli lezajlott európaiasítást.
Persze, voltak légköri, ízlés- és bánásmódbeli különbségek. Az élet néha ígéretes, és túl sokszor elviselhetetlen volt. De ami a közös értékek, az illendőség és a tisztesség hiányát illeti, minden korszak megismételte az előző idők tapasztalatát. Történelmünk gyógyír és változás nélküli ciklusai néhány előre megrendelt válaszos kérdés kíséretében menetelnek egymás után: Miért nem járunk sikerrel? Hol hibázunk? Felfogjuk a kórt, vagy sem?

Mindaddig, míg egyetlen és változatlanul ugyanazt a választ adjuk ezekre a kérdésekre, a korrupció rovására írva a történelmi román bénultságot, keveset tudunk felfogni a dolgokból és túlbecsüljük majd az intellektusunkat. Mi és a velünk törődők is.

Így például az a határozat, amelyről az Európai Parlament azt hiszi, hogy keresztüldöfi a korrupciót és szabad utat nyit a jogállamiságnak, nem egyéb, mint egy tessék-lássék dokumentált nyekkenés. Ez a szöveg annyit használ nekünk, mint a szenvedő szája mellé öntött élet vize. A szerzők csak annyit gondolkodtak, amennyit az a kötelességük megengedte nekik, hogy leszállítsanak egy határozatot egy olyan országról, mely kitűnő ürügyekkel szolgál a liberális demagógiának, de amúgy szigorúan csak gazdasági szempontból érdekes.

A híreket gyártó és karriereket biztosító moralizmus a bigottizmus egyik formája, nem segítséget nyújtó kéz.

A Szociáldemokrata Párt által az igazságszolgáltatás láttán elkövetett undorító aljasságok által generált rituális kinyilatkoztatások semmin sem változtatnak. Már hallottuk őket és azokkal maradtunk. Hollandia, például, úgy beszél habzó szájjal a korrupció ellen, mint egy lelkész a pénzét az oltárban számoló Tisztátalan láttán. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy ördögi profitot termeljen ki abból az országból, melyet a korrupció vádjával a Schengen-övezeten kívül tart. Így aztán lesz majd következő MCV-jelentés (vagy 1105-ös – ahogy majd Viorica Dăncilă nevezi, ha az asszisztensei lefordítják neki a római számokat) (az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmusról van szó –  a szerk.).

Nem a korrupció Románia nagy gondja. Ezzel szemben a korrupciónak Románia a nagy gondja.

Ez azt jelenti, hogy a korruptállami címke csak részben magyarázza azt, ami Romániában történik, a Romániában zajló történések viszont kijátsszák a korrupció robotszerű meghatározásait.

A korrupciós diagnózisra fogadók első érve egy kétségbeesett felkiáltás: lopnak, uram! Na és? Lopni loptak már korábban is és továbbra és mindörökre is lopni fognak. A jelenkori bűnözést semmi sem teszi kivételessé vagy múló epizóddá. Vannak embereink, akik loptak, akik lopni fognak és olyanok is, akik a korrektség vádjával felejtésre vannak ítélve. Felesleges igény azok képzelete, akik azt állítják, hogy egy lopás nélküli Románia túlélői, vagy előfutárai. A korrupció nem zárja ki a fejlődést. Láttunk már korrupt és fejlett államokat. Fejletlen és tisztességes államokat nem. Ebből következik is az első gyanú, mely megrengeti a korrupciós vád plenáris automatizmusát. Lehet, hogy a korrupció valójában az eredmény és nem az ok. Talán a fejletlenség a mi gondunk.

Ha így van, akkor egy csomó okos ember bizonyul majd kevésbé okosnak annál, amit a rangjukba belefoglaltak, de ez sem lenne példátlan dolog. A románok már rég megszokták, hogy lazán lopjanak, azok jelenlétében, akik nem értik, hogy milyen világon, vagy pontosabban mondva, melyik országban élnek.

A mi gondunk, röviden és nagyon kellemetlen módon

nem a rossz viselkedés, hanem bármiféle viselkedés hiánya, vagyis egy közös és domináns alapító kultúra nemléte.

A latin, szláv, görög, német, török és magyar eredetiből megközelítő módon lefordítva: a román nyelven kívül semmi sem köti össze a román nyelven beszélőket. Nem diktál közös viselkedéseket sem egy közös hagyomány, sem egy értékeket, korlátokat, előírásokat és tilalmakat tartalmazó katalógus. Történelmi bazárunk kizárja a nemzeti etikai igazodást. Délen az eltörökösödött Bizánc olyan civilizációt adott, melyet még a gyakorlói is megsemmisítő humorral szidnak. Keleten egy alkotó és gondozott románságot az alkohol-szlávizmus juttatott csődbe. Nyugaton az osztrák-magyarizmus pozitív, de lassú és komplexusos módszerességhez vezetett.

Tegyék egy fazékba mindezeket az életvezetési szabályokat és nézzék meg, mi lesz belőle: egy zavaros zsákutca. A divergencia, a széthúzás a primer tapasztalatunk. És ma is megnyilvánul a számos mikro- és makro-széttartásban, a párhuzamos diskurzusokban, a koherencia hiányában és a cirkuszban. A nemzeti felemelkedés – örökre – elvesztette a versenyt a személy dolgaival és érdekeivel szemben. Az egyéni és törzsi erkölcstelenség a törvény, vagyis kizárnak bármiféle írott és – főleg – íratlan – törvényt. Az elkülönüléseknek ez a koalíciója együttesen az, amit egy misztikus és kényelmes szóval korrupciónak nevezünk.

Nem a múltbéli vagy jelenlegi körülmények áldozatai, hanem a kiszámíthatatlan summája vagyunk.

Aki azt hiszi, hogy törvényszövegekkel, normákkal, ediktumokkal és militantizmussal megváltoztathatja ezt a valóságot, nem tesz egyebet, mint rácsapja a fedőt a fazékra, melyben a csorba folytatja a veszekedést önmagával. Egy alapszólást elővéve: a puliszka nem robban, hanem önmagát szabotálja!

Romániát nem lehet átalakítani és csoda, hogy ez még bárkit is meglep. Valakinek ki kell mondania, hogy nem lehetséges. Igaz, nincs szükségünk annyi tolvajra, mint ahány van, de annyi jótevőre sem. Végül is intellektuális bűncselekmény annyira semmibe venni a történelmi valóságot, hogy hinni kezdj saját országod autonóm másolatában és azt állítsd, hogy az a valóság, vagy annak kellene lennie.

Mégis miből fakad ez az állítólagosan nemes csökönyösség? Miért nincs senkinek sem ideje és helye a bennünket alkotó igazságokra? Ismét, egy domináns kultúra hiánya az ok. Hiszen a megosztottságunk nemcsak egy tartóstruktúra nélküli társadalmat hozott létre, hanem egy mélységesen képmutató erkölcsi törzsiesedést is.

Kétszereplős világban élünk. A – csőcseléknek is nevezett – tömeg és a – reformereknek is nevezett – okosak.

Mindkét szereplő olyan identitást helyez előtérbe, mely veri a nemzeti identitást és lehetetlenné teszi a valódi politikát. A tömeg tősgyökeresnek és passzívnak szereti magát látni. Itt minimális a vétek. Ezzel szemben az úgynevezett jó körök tele vannak bűnökkel. Tagjaik azt az önmeghatározást választották, amelyik urbánusoknak, képzetteknek, kifinomultaknak, érzékenyeknek és tisztán látóknak írja le őket. A válság abban a pillanatban robbant ki, amikor ezeket a jellemvonásokat átültették a politikába. Így a felvilágosult politika megszűnt nemzeti cselekvési kísérlet lenni és olyan kasztvonások kiemelésévé változott, melyek biztosítják az elkülönülést a köznéptől. Ez magyarázza a korrupcióval való szembeszállás nem-kommunikálható energiáját. És ugyanez tolja a finom népeket a balos progresszió felé. A mag már el van vetve.

Ha tényleg létezik ilyen, akkor a román társadalomnak minden esélye megvan arra, hogy visszatapsolja ugyanazt a bohózatot. Továbbra is dicsérni fogjuk magunkat a magasság, és siránkozunk majd a zuhanás miatt.

Mindezeknek ki kellett volna szúrniuk a szemünket anélkül, hogy elvakítottak volna bennünket. A figyelmeztetés masszív volt és már régóta megtörtént. Nemzeti mérlegünk minimális. Igaz, alig 160 éve vagyunk együtt – vagy valamennyivel inkább együtt.

De az eredmények elhanyagolhatók, a jó részek pedig nem nekünk köszönhetők. Vagyis jó tájaink és nőink vannak.

De nincsenek vonataink és vasútvonalaink. Nincs dunai hajózásunk és – e névre érdemes – kikötőnk a Fekete-tengernél. Vannak mindenféle autóink, de nincsenek útjaink. Vannak egyetemeink mindenfelé, ahol találtak egy kis sík területet az építkezéshez, de nincsenek iskoláink. Nincsenek kórházaink. Nincsenek íróink vagy a román nyelvet jól beszélőink. Van néhány remek és depressziós filmrendezőnk. Van migrációnk és már nincsenek fiataljaink és szakmáink. Van fővárosunk, de csak olyan mértékben, hogy azt tettük meg ízlés-, kultúra- és tisztelethiányunk példamutató központjává.

A kivételek – maguk is – gondot jelentenek. Kolozsvár, Nagyvárad, Nagyszeben, Marosvásárhely és más erdélyi városok és községek jó irányban haladnak. De utánuk ott marad a szakadás erkölcse és egy olyan antiszeMiticizmus, mely elítéli – néha jogosan – a körülötte lévő haza közönyösségét.

Egy ilyenfajta helyzetben továbbra is automatikusan és megszakítás nélkül korrupcióról beszélni teológiai sporttá válik, olyan magyarázattá, mely egy szent szótagra redukál mindent. Sajnos, sokkal betegebbek vagyunk annál, amit egyetlen vírus okozhatna.

Aki hitelesebb megfigyeléseket és magyarázatokat akar, annak a tények egész hegye áll a rendelkezésére.

Mindenekelőtt a nemzeti hülyülés elkeseredett folyamata.

Ahol a hülyülés azt jelenti, hogy folyamatosan elveszítjük az eszünket és a hozzáértést. Bármihez. És, hogy ne ötöljünk-hatoljunk, a hülyülés a szakmák elvesztését jelenti. A szakmavesztést.

Nincsenek már alkalmazott és alázatos képességeink. Már csak elvárásaink, szerepeink és üres címeink vannak. Ami még súlyosabb, már nincsenek szabók, asztalosok, acélöntők, órások, tudós embereink, pedagógusaink és bármi egyebünk gépkocsivezetőkön, vásárlókon, portásokon, függetleneken és celebeken kívül.

Már senki sem áll a katedrán, az építésvezetői fülkében és az asztalosműhelyben. Mind meghaltak vagy elmentek. Egyedül maradtunk az ügyeletes alibivel: a korrupció kórjával! Ez az őrszem óv meg bennünket az igazságtól és segít nekünk elfelejteni mindazt, amit nem akartunk tudni.

Nagyon nemzeti módon, már nem vagyunk itthon.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.