Lucian Boia: Ceauşescuról beszélgetünk, de hogyan lehetséges, hogy Dragnea maga alá gyűrhette az országot? (INTERJÚ)

Jelen szöveg a ziare.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A korrupció és a hazugság a kommunizmusban a mindennapi élet általános túlélési stratégiáivá vált és ennek most fizetjük meg az árát, mondja Lucian Boia történész, amikor jól láthatjuk, hogy a románok inkább a kommunistáktól származnak, mint a dákoktól. A behódolás kultúrája, a tanult és a kultúrával alig érintkező lakosság közötti törésvonal szintén termékeny talajt jelentenek ahhoz, hogy egy Liviu Dragnea féle politikus maga alá gyűrjön egy országot.

Lucian Boia befejezte a Humanitas Kiadónál megjelent Cum am trecut prin comunism (Miként mentem át a kommunizmuson – a szerk.) című visszaemlékezése első két kötetét. Arról már beszélgettünk a Cişmigiuban lévő könyvesboltban, hogy miként tarthatja meg az ember jónak a lelkét és torzulás nélkül az elméjét, amikor az üzletek polcain nem talál élelmet, de a szekusok folyamatosan megfigyelés alatt tartják, aztán ebből kiindulva eljutottunk a május 26-án sorra kerülő választásig, melyen – Boia szerint – tudjuk, hogy mire szavazunk: „valami olyasmire, amire szükségünk van, hogy megszabaduljunk az országot az uralmuk alá hajtóktól”.

Ugyanúgy, ahogy a kommunisták termékeny talajra érkeztek egy széttöredezett, többségében analfabéta Romániában,

ami megkönnyítette a középszerűség bátorítását, Lucian Boia szerint Liviu Dragnea is megfelel ennek a behódolási kultúrának, melyben a paraszt kezet csókol a bojárnak, a bojár hallgat az uralkodóra, aki akár le is fejezheti őt, az uralkodó pedig behódolt a törököknek, de ugyanakkor mindegyikük igyekezett átverni a másikat.

Ez nem túl derűlátó kép, de ebből kiindulva kell megértenünk azt is, mennyire fontos Románia európai pályája.
Íme Lucian Boia interjúja, aki nem szereti, egyetemi címét is hozzáilleszteni a nevéhez, Tudorel Toaderrel ellentétben: „Ezek parvenü dolgok, ők is meg vannak lepve, hogy milyen magasra jutottak. Engem semmilyen módon nem lepett meg.”

Riporter: Lucian Boia, a kommunizmushoz való viszonyulást választotta visszaemlékezése két kötetének címéül. Hogyan mentünk keresztül a kommunizmuson. Itt van ez a hogyanra helyezett hangsúly.

Lucian Boia: Ez mindenkire érvényes, aki átment a kommunizmuson. Nem vonatkoztathatunk el tőle, nem egy normális, banális dologról van szó, amit figyelmen kívül hagyhatunk.

Mindnyájunkat megviselt, akik átmentünk a kommunizmuson

és bizonyos értelemben kezünk-lábunk meg volt kötve, olyan világon kényszerültünk áthaladni, mely mélységesen elhibázottan és önkényesen felépítettnek bizonyult. Ha az ember keresztülment a kommunizmuson, nem írhat úgy magáról, hogy ne mondja el a kommunizmusról, amit el kell mondani, még ha csak vázlatosan is.

De miként kell keresztülmenni a kommunizmuson?

Az ember igyekezett alkalmazkodni, és nagyon óvatos volt. Persze, hős is lehetett valaki, akkor viszont a hegyekbe vonult. Elismerem, hogy ez a projekt bennem nem volt meg. Az én projektem az volt, hogy szabad emberként nyilvánuljak meg.

Most mindezek nagyon banális dolgoknak tűnhetnek, de én tettem ezt-azt, teljes mértékben az intézményi kereten kívül. Senkitől sem kérten engedélyt mindahhoz, amit az amerikai történészekkel, a francia történészekkel, a Történetírási Bizottsággal, a Nagy Történészek Lexikonjával felépítettem.

Márpedig azt hiszem, hogy nagyon kevesen voltak, rendben, ilyen például Vlad Georgescu esete, akik távoztak az országból és végigvitték a dolgokat. Én nem mentem el ennyire messzire, de azt hiszem, részlegesen sikerült szabad emberként megnyilvánulnom.

Melyik volt az a pillanat, amikor megértette, hogy kommunizmusban él? Vajon az, amikor az anyjával elment az ócskapiacra, ahol – és ez erős kép – a dolgok, de az elit cseréje is lezajlott?

Senki sem tanított antikommunistának lenni, ez magától jött,

tudtam, hogy a kommunizmus egyszerűen disznóság.

Ezt már kisgyermekként tudtam, mert a családban ilyen volt a légkör. Voltak letartóztatottak is és – lelkük mélyén – mind antikommunisták voltak.

Az a primer antikommunizmus, amiről a könyvben is beszél.

Mi, a családunkban teljesen ellene voltunk. Amikor kikerültünk a kommunizmusból, ez semmilyen nehézséget sem okozott. Alkalmazkodási gondom a kommunizmusban volt, de 1989 után a legkisebb nehézséget sem okozott szabad embernek lennem, mert mindig annak tartottam magam.

Azt mondja, hogy a mai Románia a kommunizmusnak köszönheti a korrupciót – és felidéz egy vidéki ellenőrzési epizódot, az ellenőrzések célja élelmiszerek beszerzése is volt –, mint ahogy a hatalmi struktúrákat, a régi Securitate embereinek az új struktúrákban való túlélését is.

Igen, már mondtam korábban, hogy a románok inkább a kommunizmusból származnak, mint a dákoktól és a rómaiaktól. Persze, hogy a kommunizmusból származunk, de azzal a megjegyzéssel, hogy a román kommunizmus is egy bizonyos terepre épült.

Nem a kommunizmus találta fel a korrupciót, viszont rátette a saját jelét, felerősítette, általánossá tette.

Ha túl akart élni az ember, főleg az 1980-as években, gyakorolnia kellett a korrupciót.

Elismerem, hogy ami az ellenőrzéseket illeti, nagyon érdekeltek, a szükséges dolgok megszerzése miatt. Ez mindenkire érvényes és közismert volt. És nem hiszem, hogy csak az oktatásról van szó, gondolja végig, mi volt, amikor a Párt, a Securitate főnökei és főnököcskéi mentek vidékre.

Általánossá vált korrupció volt, mert különben nehéz lett volna a túlélés. És mivel általános volt, normális jelenséggé vált. Normális dolog volt adni valamit az ellenőrnek, az orvosnak, ez a mai napig normális maradt. Felmerül bennem a kérdés, vajon nem szokás-e most is adni, holott most már megnőttek a bérek, mert az ember tudja, hogy adnia kell.

Ezért mondta az elmúlt napokban, némileg cinikusan, az egészségügyi miniszter, hogy a románok korrumpálnak.

A korrupciós dolog természetesen régebbi, de a kommunizmus tette általánossá és járatta csúcsra.

Ez volt a napi túlélési stratégia egy diktatúra körülményei között. De ma?

Rögtön a forradalom után felhagytam az ellenőrzésekkel. És az egyetemen senki sem könyörgött, hogy mégis menjek, mert mások átvették.

Míg Románia ezeket örökölte meg a kommunizmusból, mit örökölt meg ön?

A sajnálkozást azért, hogy életem jelentős részét, több mint a felét, egy ilyen rezsimben töltöttem el. Alkalmazkodnom kellett, sok akadályon keresztül kellett túljutnom, olyan dolgokat kellett megtennem, melyek vitathatóak lehetnek. Valaki felteheti a kérdést: „Miért léptél be a pártba?”, és a könyvben elmagyaráztam, amennyire el tudtam magyarázni. Sajnálom, hogy ilyen korszakot értem meg.

Másrészről egy történész számára nagyon érdekes időszak volt.

A nyugatiak teljesen naivak, mert nem mentek keresztül ilyesmin.

Aki keresztülment ilyesmin, az rendelkezik a tapasztalattal és már tudja, milyen messzire képes az ember a dolgokat rossz és egyre rosszabb irányba taszítani. Szakmai szempontból, a mai szemszögből nézve, voltak bizonyos dolgok, melyeket a könyveimben hasznosítottam. De természetesen sajnálom, hogy a kommunizmusban éltem.

Ezt többször is elmondja: a kommunizmus a maga korában örökkévalónak tűnt. Nem látszott a kiút. Ez egyben mentség is, hogy úgy mondjam?

Higgye el, hogy én egyáltalán nem akarok mentegetőzni, tényleg egyáltalán. Miért, ki előtt? Én azokat a dolgokat mondom, melyeket igaznak vélek és higgye el, megpróbáltam az igazat és csakis az igazat mondani, túlzások nélkül. Nemcsak nem rohangáltam tisztségekért és hatalomért, de pont ellenkező irányba futottam, nehogy hozzáérjek ezekhez a dolgokhoz.

Ez a két dolog tükörben jelenik meg: szabadság és Európa. Ha a szabadságot szerette, Európát is szerette, látni akarta.

Ugyanúgy, ahogy már – hogy úgy mondjam – otthonról antikommunista voltam, úgy európai is voltam.

Ennek talán a család olasz fele lenne az oka?

Valószínűleg az is számít, hogy

román-olasz korcs vagyok, ez mégiscsak ad egyfajta nyitottságot és sokszínűség iránti megértést.

Már gyermekként lenyűgözött a történelem, főleg Franciaország történelme. Ha mondhatok valamit magamról, akkor én 100 százalékosan európai vagyok, a legkisebb nehézséget sem okoz, abszolút európai vagyok.

A szabadság pedig, így van, van bennem egy anarchista tendencia, nem szeretem, ha parancsolnak nekem, ha vezetnek. Elképzelheti, hogy mennyire tetszettek a kapcsolatok a Securitatéval, de nem volt mit tennem. Szeretek szabad lenni és ez azt jelenti, hogy nem mások vezetnek, de azt hiszem, hogy ezzel párhuzamosan azt is jelenti, hogy te se vezess másokat.

Meg is fogom írni – mert lesz egy harmadik kötet is –, hogy az 1989 utáni első napokban eljött hozzám egy küldöttség azzal, hogy támogatják a dékáni kinevezésemet. Azt mondtam, hogy szó sem lehet róla, akkor Zoe Petrét támogattam. Amikor tényleg elnyerhettem a teljes szabadságomat, eszem ágában sem volt hatalmi, adminisztratív ügyekért elveszíteni.

Nem töltöttem be semmilyen tisztséget, mert nem akartam semmilyen tisztséget és akkor senki előtt nincs miért magyarázkodnom.

Ha már eljutottunk a Securitatéval meglévő kapcsolatokhoz. Beszervezettnek, felügyeltnek érezte magát?

Az én értelmezésem az, hogy felügyelt voltam. Természetesen ők nem mondták el, hogy mi a céljuk és én nem tudom, hogy mit lehetne rólam találni egy Lucian Boia-aktában, ami a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) nem létezik. Annyit tudok mondani, hogy

tőlem sohasem kérte egyetlen szekus sem, hogy megtegyek valamit, hogy megfigyeljek valakit,

sohasem kértek semmilyen többletinformációt, valamilyen részletet. Egész idő alatt az volt az érzésem, hogy megfigyelés alatt tartanak, nehogy félrelépjek.

Én annyit hazudtam nekik, amennyit csak tudtam, azt hiszem, valahol meg is írtam, hogy egy embernek bizonyos mértékig kötelessége is hazudni egy totalitárius rezsimben.

Íme, egy újabb jellemzője a kommunizmusnak, az általános korrupció után: az általánossá vált hazudozás.

De abszolút jogos.

Egy totalitárius rezsim nem érdemli meg, hogy megtudja az igazságot, főleg, hogy azt ellenünk fordíthatja.

De a hazugságos dolog egy kicsit kényesebb: az a lényeg, hogy ne rontsa meg az ember lelkét, hogy egy adott pillanatban már ne tudja, mi igaz és mi nem. Meg kell maradni épelméjűnek, rendelkezni kell saját erkölccsel.

Egy olyan ember, aki nem rendelkezett az ön képzettségével és aki nem sajátította el a családban az antikommunizmust,  felkészült volt annak a rossznak a megértésére, ami akkor történt? Hogy ne rontsa meg a lelkét és ne torzítsa el az elméjét?

Nem, valószínűleg nem. Sokat köszönhetek a családnak és annak a környezetnek, melyben felnőttem, egy liberális, európai meggyőződésű környezetnek. A családban sohasem tartottak nekem ideológiai szónoklatokat, de ez volt a modell.

Az első külföldi útra 1968-ban kerül sor és eljut a volt Csehszlovákiába, Prágába, melyet nem szeretett meg elsőre.

Eléggé nehéz eset vagyok az ilyesmikben, ezzel kapcsolatosan vicceltem is magammal.

A prágai tavasz után jut el oda. Milyennek látszott Románia a tükörben?

Románia, persze, rosszabbul nézett ki. Csehország mindig is, még csak nem is azt mondanám, hogy Közép-Európa, hanem Nyugat-Európa volt. Ha ránézel a térképre, Prága nyugatabbra van Bécsnél. A középkorban a Német Birodalom része volt. Látható volt, hogy egy társadalmilag és kulturálisan fejlettebb világ.

Ráadásul belecsöppentem ebbe az időszakba is, amikor a csehek megpróbáltak megszabadulni a kommunizmustól, vagy megreformálni azt. És igazuk volt, de

ha meg akarunk reformálni egy totalitárius rendszert, akkor a rendszer összeomlik,

ennyit tudott nekünk a történelem megtanítani. Az oroszok helyesen gondolkodtak, a maguk szempontjából, amikor 1968-ban beavatkoztak.

Még mindig kommunista struktúrák voltak, jelentősen fellazítva, de ha a dolgok így folytatódtak volna, akkor a kommunizmus összeomlik és milyen jó lett volna, ha ez 1988–1989 helyett már 1968-ban megtörténik, amikor még nem romboltak annyit szét a normális társadalom szövetéből, amikor többet helyre lehetett volna még hozni.

Létezik ez a tézis, amit a kommunizmusban, de utána is hangoztattak, hogy Romániában nem volt ellenállás. Általában Lengyelországgal, Csehországgal hasonlítják össze. Ez egy érvényes tézis, vagy politikai eszköznek használják?

Egyetlen másik országot sem lehet Lengyelországhoz hasonlítani. A lengyelek így vagy úgy az elejétől a végéig megnyilvánultak ellene. Ott volt a nagyon befolyásos és hozzáállásában rugalmatlan Katolikus Egyház. Wyszynski bíboros Lengyelország régensének tekintette magát. A középkorban, amikor üresedés támadt az ország élén, akkor a prímás, vagyis az Egyház biztosította a lengyel állam kontinuitását. És ezt tették a kommunizmus alatt is.

A lengyelek a németekkel is megküzdöttek, 1939-ben, a varsói lázadásra is sor került. A lengyelek sohasem csillapodnak le, látom, hogy most is akadályokat gördítenek az Európai Unió elé.

A románok ellenkezőleg, hozzászoktak a tűréshez, az elfogadáshoz.

Nézze: itt van a Dragnea-jelenség. Mi Ceauşescuról, kommunizmusról beszélgetünk, de hogyan lehetséges, hogy egy Dragneához hasonló ember maga alá gyűrhet egy országot, ahogy most, két éve történik? Ez azt jelenti, hogy a románok mégsem sajátították el teljesen a demokráciát, nem tudják, hogyan álljanak ellen hatékonyan bizonyos kisiklásoknak. Csodálkozunk a Ceauşescuval szembeni szolgalelkűségen, aki – amúgy – megörökölte a totalitárius struktúrákat, ura volt a helyzetnek, de a dolgok most is hasonlóan zajlanak.

Ha egyetlen személy – mert ebből indul ki minden –, egy, minden kis tökéletlensége ellenére mégiscsak demokratikus rendszer körülményei között képes maga alá gyűrni egy országot, akkor a románoknak oda kell figyelniük. Ez nem mehet így tovább.

De miért van ez így? A puliszka nem robban, mondták a kommunizmusban.

A román hozzászokott a behódoláshoz.

Évszázadokon keresztül ilyen volt a történelem, a paraszt behódolt a bojárnak, egy olyan államban, melynek nem voltak szilárd intézményei és struktúrái, a bojárok az uralkodónak, aki néha-néha levágott néhányat közülük, az uralkodó pedig szintén behódolt a törököknek. Tehát mindenki behódolt, akár meggyőződéssel, akár nem. Évszázadokon keresztül beivódott ez a meggyőződés, hogy jobb ez így: behódolunk és ugyanakkor azon gondolkodunk, hogy miként tudod a másikat minél jobban átverni.

Egyfajta hatalmi paradigma, amelye Dragnea beleillik. De most demokráciában élünk és itt van Liviu Dragnea Európa-ellenes diskurzusa. Ezekben a napokban arról beszélt, hogy az Európai Unió mérgezett halat küld a romániai gyermekeknek. Annyira hiszékenyek lennénk, hogy el tudnánkfogadni egy ilyenfajta diskurzust?

A román társadalomnak – ha már felvetette az összehasonlítást a csehekkel – vannak bizonyos jellemvonásai. A cseheknek sokkal fejlettebb társadalmuk volt. Ami náluk megdöbbentett: hogy mennyire nem számítottak a társadalmi különbségek, a társadalmi distinkciók. Formálisan tökéletes egyenlőség volt a társadalom tagjai között, vagyontól függetlenül, olyan társadalom, melyben tényleg létezik a demokratikus érzék. Nem tudom, hogy ezt leírtam-e valahol – Macourek (nem tudjuk pontosan, kiről beszél a történész, talán Miloš Macourek cseh íróról van szó, az Arabela című, igen népszerű tévésorozat írójáról – a szerk.) eljárt az Intézetbe, barátságosan elbeszélgetett a kapushölggyel.

Nálunk sokakban megvan ez a parvenüi viselkedés.

Nagyon alulról indultak, de amikor magasra jutottak, akik lenézik a többieket. A kommunizmus előtt is így volt és ez sok mindent megmagyaráz. Nálunk nagyon nagy volt és maradt a társadalmi törésvonal.

A kommunizmusban is törékeny premisszákból indultunk.

Igen, mert egyesek számára ez egyfajta reváns volt, felkapaszkodtak a szegény parasztok, a munkások és egyfajta revánsnak tekintették a kommunizmust.

Végső soron két Románia létezik. Mindenhol vannak gazdagabb és szegényebb, művelt és kevésbé művelt emberek, de nálunk nagyon nagy és folyamatos a különbség. És ebből fakad egyesek Európa-ellenessége is. Meg kellene nézni a származásukat, egyesek nagy európaiakként ébredtek, de nincsenek európai meggyőződéseik, mert honnan is lennének?

Amikor a kommunizmus eljött, Románia nagy része nem volt képzett.

Nem volt, természetesen. A lakosság csaknem fele írástudatlan volt, az írástudó részének pedig több mint a fele alig-alig volt írástudó.

Ez Románia gondja, történtek előrelépések, de felmerül bennem a kérdés, hogy ezek a fiatalabb, nyitottabb emberek képezik a többséget? Gyanítom, hogy nem.

A lakosság jelentős része még mindig szerény kulturális állapotban van, nagyon szűk látókörrel.

E szemszögből nézve úgy gondolom, hogy inkább Oroszországra, Törökországra hasonlítunk, mint Franciaországra és Németországra.

Azt mondja, hogy a Dragnea-jelenség, ahogy elnevezte, némiképp természetes talapzaton áll.

Hihetetlen, hogy egy embernek, egyetlen embernek miként sikerült ez.

Vasárnap európai választás lesz. Feltételezem, hogy elmegy szavazni.

Igen, elmegyek szavazni, természetesen, bár nem lelkesen, de azt legalább tudom, hogy mi ellen fogok szavazni.

És a népszavazáson is voksol?

Persze.

Igazságügyi témákról szól.

Ez a népszavazás vitatható dolog, ahogy a kérdéseket megfogalmazták.

De a lényeg az, hogy mondjunk Igen-t a népszavazáson, meg sem nézem, hogy mi van a kérdésekben. Valójában azt tudjuk, hogy mire szavazunk: némiképp másvalamire, valami szükségesre, hogy megszabaduljunk azoktól, akik uralmuk alá hajtották az országot.

Könyve végén megemlíti találkozását egy volt egyetemtársával, akiből szekus lett és akit az új, 1989 utáni hatalomban is viszontlátott. A kommunizmusban önt arra kérte, hogy Franciaországban írjon egy könyvet II. (Vitéz) Mihályról (Mihai Viteazul).

Igen, Bebe Tănăsescu. Ezek az emberek nem fogják fel, beszorulnak kultúrájuk korlátaiba, szigorúan csak román műveltségük van és az is olyan, amilyen. Számomra vicc, ha azzal jön valaki, hogy próbáljak meg II. Mihályról megjelentetni egy könyvet Franciaországban. Senki sem adja ki, mert senkit sem érdekel, hogy mit csinált II. Mihály.

Ez egyfajta nacionalizmus?

Ez egyfajta kulturális korlátoltság.

Bebét viszontlátta a posztkommunista struktúrákban.

Felhívott. Én azt hittem, hogy vége, sokan voltunk naivak, akik azt mondtuk: kész, a kommunizmus elmúlt. Tény, hogy azzal,

ahogy ez az ember 1990 januárjában kitartóan keresett engem, bebizonyította, hogy a Securitate köszöni szépen, jól van.

Ez az a fajta bizonyíték volt, amelyet nem kívántam, de íme, mégis megkaptam. 1989 decembere és 1990 januárja között semmi sem változott, az irány változott meg, részben, amerre ezeknek az embereknek a tevékenysége hatott, de a csapat ugyanaz maradt.

És az archívum. Mi a véleménye arról, hogy 30 évvel a kommunizmus után akták, információk jelennek meg? Két friss példánk van: Traian Băsescu volt elnöké és Augustin Lazăr volt főügyészé.

Azt képzelte bárki is, hogy anvers-i rezidensként nem volt dolga a Securitatéval? Természetesen volt, de a radikális tisztogatást az első években kellett volna végrehajtani. Lazăr esetében is: persze, hogy nem dicséretes, de eltelt 30 év, ezt az időszakot is mérlegre kell tenni, melynek már nagyobb súllyal kellene nyomnia a latban, mint bizonyos, a karrier első éveiben elkövetett bűnök.

Van még valami mondanivaló a román kommunizmusról, ez még téma a társadalom számára? Talán itt az ideje vallomások, életrajzok megjelenésének.

Érdekes lenne, ha mindenki megírná az életrajzát, de a helyeset. Azt hiszem, én a helyeset írtam meg, semmit sem tettem félre taktikai vagy imázsokokból.

Egyes dolgok esetében, melyek talán fontosak, mint amilyen az erkélyjelenet, amikor Ceauşescu elítéli az orosz csapatok beavatkozását (az 1968-as csehszlovákiai beavatkozásról van szó – a szerk), már nem tárgyilagos az emlékezete. Az anyjának írt leveleiből idézi fel.

Óriási, több száz levélből álló levelezésem van.

Az emlékezet megtréfálhat.

Nem értem, de a befejezésben írtam Catherine Durandinről (Bár az egész interjúban csak utalás történik a beszélgetés – vélelmezett – okára, de tudomásunk szerint Lucian Boia először nyilatkozik azóta, hogy a román sajtóban megjelent az a titkos lista, amelyben a Ceauşescu-rendszer Külügyi Hírszerző Szolgálatának – CIE – együttműködői vagy beszervezendői szerepeltek és melynek alapján a román sajtó egy része pellengérre állította a Román Akadémia jelenlegi elnökét, Ioan Aurel Pop-ot, amely lista tartalmazott egy elrejtett 2. oldalt, ahol, mint később kiderült, Lucian Boia is szerepel. Az ezt követő botrányban merült fel Catherine Durandin történész neve, aki rendkívül negatívan nyilatkozott Lucian Boiáról, sőt Securitate-besúgónak nevezte a történészt, de ezeket a szövegrészeket a beszélgetést megjelentető Adevărul később törölte. További részletek magyarul itt – a szerk.). Az 1980-as évek környékén járt nálunk, szervezett keretek között és engem bíztak meg azzal, hogy foglalkozzam vele, mutassam meg neki, hol van a levéltár, a könyvtár. Elébe mentem a repülőtérre, amúgy elég ködösen emlékszem erre, mint ahogy engem is vártak és körbevittek egyesek, amikor Prágában vagy Budapesten voltam. Néhányszor találkoztam vele.

Senki, egyetlen szekus sem mondta nekem, hogy tudjak meg valamit tőle, szó sincs erről.

Az egyetem képviselője voltam. Azzal a gondolattal a fejében jött ide, hogy olyan országba érkezik, ahol megfigyelik és valószínűleg ebben nem tévedett. Még találkoztam vele néhányszor, soha semmit sem vetett a szememre, nem sugallt semmit, 1989 után is találkoztunk. Nem olvastam, amit most írt, valaki mesélte. Ebből az derül ki, hogy a szállodánál őrködtem. Egyszerűen képzeleg.

Semmilyen módon nem követtem, de ez szolgáljon tanulságként nekem, hogy hogyan legyek udvarias az emberekkel. De annyi mindent mondanak rólam.

Hogy nem szereti Erdélyt. Eminescut sem.

Ez egy ostobaság, ez az Eminescus. Megírtam ezt a könyvet, az eminescui mítoszról, mely egyáltalán nem ellenséges Eminescuval és a román irodalmon belül helyével.

Nem szeretem Erdélyt? Mit jelent ez, hogy nem szeretem?

És ez a szeretés ügy is, ez egy olyan szó, mely nem nagyon megfelelő, amikor egy országról van szó. Egy-kettő azt hallani, hogy szeretem Romániát. Ez demagógia.

Sohasem akart emigrálni.

Nem és jól tettem. Gondoltam rá, persze, de ki nem gondolt? Anyám is itt volt, nem hagyhattam itt. Én szeretek Romániában élni.

Hat hónapnyi Prága után szépnek találta Bukarestet.

Igen, először ébredtem rá, hogy ez egy szép város, amikor láttam egy várost a másik végleten.

Még mindig tetszik a város?

Ez az én helyem, nem mondhatom, hogy nem kedvelem és én döntöttem úgy, hogy itt éljek. Nem kedvelem a „szeretet” szó használatát egy ország, egy város esetében. A szeretet más viszonyokra alkalmazandó. És főleg akkor, amikor csak úgy, egy-kettő kimondja az ember.

Gondolom, hogy Romániának is szeretnie kellene bennünket.

Mindezek az emberek, a Romániából elment milliók abban bűnösök, hogy nem szerették Romániát?

Volt ez a vita, a diffúz vétkességé, még ha minimális kapcsolatai is voltak valakinek a Securitatéval. Vagy Lazăr esetében, aki benne volt abban a nagyenyedi feltételes szabadon engedési bizottságban.

Itt az lenne a gond, hogy ügyész lett. Aki tudta, hogy miről van szó a kommunizmusban, az elkerülte volna ezt, legfeljebb ügyvéd marad. Ez azt jelenti, hogy őt nem feltétlenül zavarta a dolog, de ez Monica Macoveire is érvényes.

És Norica Nicolai-ra.

Persze, hogy a kommunizmust a saját szemszögünkből, a mai erkölcs alapján ítéljük meg, de másrészről kettős látásmóddal kellene rendelkeznünk: a kritikussal, de a kontextust is meg kell értenünk. Az emberek részei voltak a rendszernek és meg sem fordult a fejükben, hogy megváltozhat.

Mindnyájan úgy vélték, hogy életüket a kommunizmusban élik le és fejezik be.

Nehéz a mások történelmének megírásáról áttérni a saját történelem megírására?

Nem, miért lenne nehéz? Én ezt tudom csinálni, ehhez értek úgy, ahogy. Számomra ez a természetes állapot, az írás, mert ha nem történelmet írnék, akkor mit csinálhatnék? Hiába élnék.

Elejétől fogva tudta, hogy mit akar csinálni.

Megvolt a magam kapcsolata a történelemmel. Amit feltétlenül csinálni akartam, az a múlt kutatása, könyvek írása volt. Számomra nem tűnik fontos dolognak, hogy tanár voltam és sohasem írok alá Prof. Dr-ral.

Tudorel Toader volt igazságügy-miniszter még a sajtóakkreditálásokra is ráírta az egyetemi címét.

Ezek parvenü dolgok, ők is meg vannak lepve, hogy milyen magasra jutottak. Engem semmilyen formában nem lepett meg.

Európa felől jutott el Románia történelméhez. Prága felől fedezte fel Erdélyt.

Én beleszeretek témákba. Amikor valami érdekel, akkor igazi mániámmá válik.

Van olyan téma, amiről lemondott?

Persze, amikor nincsenek meg a feltételek, hogy abba az irányba haladjak, mint például Amerikával, az 1970-es években.

Vagy III. Napóleonról, Románia egyik barátjáról.

Rendben, ez azért túlzás. Megvoltak a maga geopolitikai kombinációi és a Román Fejedelemségek akkoriban jelentettek valamit Franciaországnak. Nem az a kérdés, hogy barát volt-e, hanem az, hogy III. Napóleon objektív módon segített nekünk és ezzel keveset is mondtunk.

Ha nem lett volna Franciaország politikája itt, a Duna torkolatánál, akkor egyáltalán nem biztos, hogy Románia valaha is megjelent volna.

És ha ma nem lenne az Európai Unió politikája itt, a Fekete-tengernél, akkor még mindig európai ország lenne Románia?

Félig vagyunk európai ország és játszunk a szavakkal, hogy Európában vagyunk.

Persze, hogy Európában vagyunk, Oroszország is Európában van. De pontosítsuk, hogy miről beszélünk. A nyugati civilizációról beszélünk, vagyis, hogy azt milyen mértékben vettük át. Így és így állnak a dolgok. Bizonyos mértékben nyugatosodtunk, de megismétlem: van egy népességtömeg, mely távolabb áll a Nyugattól, és nemcsak az alsó réteg, hanem a politikai vezetők is, lásd a jelenlegi csapatot – egy egész csapatot jött Teleormanból, így nem csoda, hogy már nem annyira nyugatpárti, mert Nyugat elég messze van Teleormantól.