Létezik tökéletes alkotmány?

Az Alkotmánybíróság (CCR) döntése a DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) kormánnyal szembeni vizsgálatáról továbbra is rendkívül radikális elképzelésekkel táplálja a politikai vitát.

Soha eddig nem értelmeztek ennyiféleképpen egy CCR-döntést, mint a DNA által a kormány ellen elindított vizsgálatra vonatkozót. Következésképpen csak nyertünk ezzel valamit, hiszen azok az emberek, akik eddig általában „elviekben” foglaltak állást, most legalább vették a fáradtságot és áttanulmányoztak egy érvelést. De ne legyenek illúzióink. A „DNA-ra szavazókat” (itt egy politikai tipológiára utalunk) egyáltalán nem győzte meg ez a döntés, sőt, arra mutattak rá, hogy megfoszt minket a gazemberség elleni harc eszközeitől. Ha a kormány – tették fel ők a kérdést – elkövet egy gazemberséget, melyet a CCR nem büntet meg, vagy azért, mert nem keresték meg ezzel, vagy azért, mert a bírók részrehajlók, akkor ki véd meg minket, hatalom nélküli polgárokat?

Andrei Cornea nagyon alaposan végiggondolt módon teszi fel ezt a kérdést:

„Ha a kormány és a miniszterei, mondjuk, olyan túlkapásokat követnek el

tisztségük gyakorlása közben, melyeket elítélnek a Románia által aláírt nemzetközi törvények, és ha ezeket a tetteket nem támadhatja meg sem a (kormányt támogató többség által uralt) parlament, sem a CCR (melyet vagy nem keresnek meg, vagy tagjainak politikai kritériumok szerinti kinevezettsége pártos, mint most), milyen lehetőségük marad a polgároknak, ha még az igazságszolgáltatáshoz hozzáférést is megtagadják tőlük, hiszen „önmagukban” a szóban forgó tetteket megtámadhatatlanná nyilvánították? Ha pedig semmi, akkor széles út nyílik egy korrupt oligarchia uralma felé, mely populizmussal megkaparintja magának a többség szavazatát.” (Revista 22).

Az Andrei Cornea által felhozott helyzet logikailag lehetséges, de ez csak alkotmányos berendezkedésünk tökéletlen jellegét bizonyítja. Valójában

egyetlen olyan tökéletes alkotmány sem létezik,

mely képes csak a saját mechanizmusaival biztosítani az önkény és a gonoszság kiküszöbölését a társadalom életéből. Közismert a Kurt Gödel logikussal kapcsolatos anekdota, aki állítólag olyan gyenge pontot (egy ellentmondást) talált az AEÁ alkotmányában, mely lehetővé tenné az ország diktatúrává változtatását. Ez 1947. december 5-én történt, amikor a filozófus éppen arra készült, hogy a New Jersey-i Trentonban letegye az állampolgársági esküt. Két korábban megérkezett európai barátja voltak a tanúi, Oskar Morgenstern és Albert Einstein. Philip Forman bíró, amikor meghallotta, hogy a kérelmező Ausztriából érkezett, megjegyezte, hogy ez az ország diktatúrává változott, ami – szerencsére – az Egyesült Államokban nem lenne lehetséges. Erre Gödel azt válaszolta, hogy ellenkezőleg, létezik ez a lehetőség, amit be tud bizonyítani. De a vita még azelőtt véget ért, hogy kiderült volna Gödel elmélete az amerikai alkotmányról. Mégis, saját szakállunkra el tudnánk képzelni, hogy a logikus valami olyasmit fedezett fel, ami – például – egybeeshet azzal a többség iránti lelkesedéssel, amit Tocqueville az amerikai demokrácia működésében felfedezett, és ami magában hordozza a zsarnokság veszélyét.

De Tocqueville valami olyasmit is kiemelt, ami még érdekesebb a mostani vizsgálatunk szempontjából, nevezetesen a Legfelsőbb Bíróság által az amerikai politikai életben játszott rendkívül nagy szerepet:

„Ha valaha megtörténne, hogy a Legfelsőbb Bíróságba elővigyázatlan vagy korrupt emberek kerülnének,

a konföderációnak anarchiától vagy polgárháborútól kell majd félnie.” Következésképpen Tocqueville nem többet és nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az amerikai politikai rendszer stabilitása nem (kizárólag) az alkotmányon alapszik, hanem sokkal inkább valami máson, mint például a hatalmat gyakorló emberek minőségén, ítélőképességén vagy valami olyan nehezebben megfogalmazható dolgon, mint amilyen a közszellem. Más szóval Tocqueville azt állítja, hogy még az Egyesült Államok sincs beoltva az Andrei Cornea által leírt sötét távlat ellen, melyben a kormány teljesen elveszti józan ítélőképességét, az Alkotmánybíróság pedig egy követ fúj vele.

E megjegyzéseket figyelembe véve egyszerre fogadhatjuk el, hogy

a CCR döntése helyes és azt is, hogy végső soron akár katasztrófába is vezethet.

Úgy tűnik, Tocqueville és Gödel egyaránt meg voltak győződve arról, hogy az amerikai alkotmány is tartalmazza ezt az ellentmondást. Következésképpen nem marad számunkra más, mint hogy oly módon mozgósítsuk és megszervezzük magunkat, hogy a – lehetséges – katasztrófa ne következzen be. Például legyünk sokkal előrelátóbbak mind a választások alkalmával, mind akkor is, amikor fontos intézményekbe történnek kinevezések.

De a „DNA-ra szavazók” azt a hibát is elkövetik, hogy azt hiszik, az ügyészek jelenthetnék az utolsó alkotmányos akadályt a politikai túlkapás útjában. Hiszen teljes hatalmat adva egyben teljes bizalmat is szavaznak nekik, vagyis tévedhetetleneknek tekintik őket. Márpedig elég, ha Tocqueville figyelmeztetését a most vizsgált kérdésre igazítjuk: „Ha valaha megtörténne, hogy a DNA-ba elővigyázatlan vagy korrupt emberek kerülnének, az országnak anarchiától, vagy polgárháborútól kell majd félnie.” Persze, azt fogják erre mondani, hogy nem az ügyészek döntenek, hanem a bírók, de egy jogerős döntésig az ügyészek bármilyen kormányt leválthatnak, mely nincs az ínyükre.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.