Kihal a román nyelv?

Lucian Boia történész nemrég közzétett egy rendkívül nagy sikert arató szöveget a kakofóniáról és a ca şi (a román nyelvben a „ca-co” szótagpárosok elkerüléséhez használt alternatív szóhasználat – a szerk.) járványáról. Joggal. Kis tanulmányában sok humorral elmagyarázza a tévedés és az eltévelyedések forrását, és ehhez nem nagyon lenne mit hozzátenni.

Egyetlen aspektust azért kiemelnénk. Lucian Boia megjegyzi: „A ca şi használói nem tanulatlanok. Képzettek, oklevelekkel rendelkeznek, gyakran kulcspozíciókat töltenek be a társadalomban, különösen a politikai rendszerben, de értelmiségi körökben is.” Valóban, társadalmi szempontból ez a legfontosabb megállapítás. Futólag jegyezzük meg, hogy Dacian Cioloş miniszterelnököt is rajtakaptuk, amint ugyanilyen „kényesen” igyekszik elkerülni a szarakodást. A jelenség elterjedt és politikailag nem diszkriminál. A némi bölcsészkultúrával rendelkezők az egyedüliek, akik felfogják a tévedést és megdöbbentőnek tartják a tünetet. És nem feltétlenül azért, mert tudnának görögül, hanem mert a beszélt és írott nyelv alaposabb ismerete miatt megértették, hogy gyakori a ca, co szótagok egybeesése és fonetikai szempontból nincs ebben semmi zavaró. G. Călinescu, például, számos ilyen „kakofóniát” használ a Román irodalom történetében (Istoria literaturii române). Ha már valamilyen tekintélyre szeretnénk utalni. És ha a megszólalóknak némi klasszikus (görög és latin) műveltségük is van, akkor annál jobb.

Következésképpen műveletlenségről van szó,

de nem akármilyenről, hanem a bölcsésztudományok drámai és széles körű elhanyagolásáról. A humánszakok már a Ceauşescu-korszakban háttérbe szorultak a műszaki és technológiai tudományokkal szemben, 1989 után pedig a romlás még nagyobb méreteket öltött. Vajon miért? A kommunizmus bukása és az iparosítási hév lelohadása után miért nem helyezték vissza régebbi méltóságába a humán műveltséget? Helyreállították a meghamisított történelem emlékezetét, visszaszolgáltatták az államosított földterületeket, házakat és gyárakat, de ez nem történt meg a román és klasszikus nyelvórákkal. Sőt, még a mérnöki tanulmányok is visszaestek, a nyelv kultúrája mégsem állt helyre.

Írtunk itt már erről a román nyelv hivatalos napja alkalmából is (Az eszperantó kísértete járja be a világot – Fantoma esperanto bântuie lumea), megpróbáltunk rámutatni arra, hogy a nyelvi műveletlenség sem az igazi ok, mint inkább szintén a globalizálás egyik tünete. „Az ok – írtuk a beszéd során elkövetett hibákról – mélyebb és abból fakad, hogy a hangsúly a hazai értékekről az európaiakra vagy globálisakra helyeződött át. A beszélő tudatalattijában bekövetkezik egy helyi normát háttérbe szorító szemszögváltozás. Diskurzusa az egyetemességet (a globálist), a transznacionális normát célozza, ez pedig a helyi nyelvtan lazulásához vezet. Ebből a szemszögből nézve a román nyelvű önkifejezés helyessége vagy pontossága már kevésbé fontos.”

Ezzel magyarázható, hogy egy időközben miniszterelnökké lett volt európai biztos szintén a fentebb említett hiányosságokat mutatja. Holmi vérszomjas nacionalisták, mint Adrian Păunescu vagy C. V. Tudor nem követték volna el ezeket a hibákat, de ők politikai szempontból egy kártékony szélsőségesség oldalára álltak, ráadásul egy minden tiszteletnek híján levő életrajzot cipeltek magukkal. Ezt a hasonlatot azért tartjuk valóban relevánsnak, mert rávilágít arra, hogy a nyelv, mint társadalmi tény és általában véve az adott országra jellemző kultúra nem válik el a politikától, aktívan hozzájárulva a doktrínák felépüléséhez.

A nacionalisták elvileg jobban beszélnek románul,

mint az internacionalisták, holott a humán kultúra utóbbi évtizedekben bekövetkezett drámai hanyatlása egy tökéletesen műveletlen román nacionalizmust hozott létre, melyet egy C. V. Tudor vagy George Pruteanu joggal szégyellhetne.

Ennek ellenére, továbbra is napirenden van a nemzet és a globális világ kapcsolatának politikai vetülete. Hiszen, ahogy azt régebben állítottuk, nem tudjuk majd megérteni, egy képzett ember miért veszi semmibe a román nyelvtant, ha nem ismerjük el, hogy sokan másokkal együtt ugyanaz a globális szellem járja át, melynek célja kimozdítani az embereket a hagyományos létezési formáikból. A román nyelvnek a fennmaradáshoz szüksége van egy világ felé nyitott, a széles körű körforgásba integrálódott, de azért saját értékelési kritériumokat kialakítani képes helyi kultúrára.

Egy saját értékeket nem hordozó nyelv egyre jobban hanyatlani fog

és a legtöbb helyzetben fel is váltják valami mással. Vagy más szavakkal, H. R. Patapievici szavaival élve, a „gondolatok piacára” és általában véve egy helyi könyvpiacra lenne szükség minden területen. De ez már nem egyszerűen egy kultúra-adminisztrációs, hanem egy általános politikai kérdés.

Létezik most egy Európa-pártiakból, nyíltan nemzetellenes értelmiségiekből álló szűk kategória, akik elegáns román nyelvet beszélnek, és akik szüntelenül a nyelvtani hibákat, vagy a műveletlenséggel párosuló lokalista dölyföt ostorozzák (mint Lucian Boia az idézett szövegben). E vékony és értékes rétegnek az a gondja, hogy egy politikai apória foglya: nemzetellenesként, a lokálisba és folklórizmusba való visszazuhanástól tartva habozik felkarolni egy nemzeti értékekhez szorosabban kapcsolódó oktatási programot. A dákizmus már a zaccnak is a legalja. De ez az álláspont instabil és nehezen tartható, a társadalmat előremozgató fő erők ugyanis egyértelműbb döntést várnak el az egyik vagy a másik irányzat javára. Politikai szempontból nem vezet eredményre elvárni egy szép román beszédet és ugyanakkor kitartani a globalista álláspontok mellett.

Úgy tűnik, a régi nemzedékhez tartozó kulturális elit jelentős része nem veszi észre ezt a nehézséget, továbbra is kitart egy utópia mellett. Ha a román nyelv semmilyen területen nem segít európai és globális karriert építeni, akkor minden biztatás felesleges, bármennyire is jogosak lennének szellemileg. Ennél még súlyosabb, hogy az ambíciósabbakat már nem érdekli egy lokális karrier. A jelenlegi miniszterek egy része, például, fizetetlen szabadságot vett ki az európai bizottsági tisztségében, ahova reményei szerint vissza szeretne térni. Triviálisan hangzik, de ez döntő tényező. A nyelv egy társadalmi tény és ha a „díszes” társaság máshova költözik, akkor vele együtt elköltözik a míves beszéd is.

Lucian Boia drámai hangú kérdése: „És akkor hogyan néz majd ki ezer év múlva a román nyelv? Hajlamos vagyok azt mondani, hogy

sehogyan, vagyis már nem fog létezni.”

Nem tekintve ilyen messzire, (összeszoruló szívvel) megjósolhatjuk, hogy a román nyelv százötven év múlva létezni fog és több tízmillió, egész Európába szétszéledt román fogja beszélni, de a legvalószínűbb módon visszafejlődik majd egy családon belül szóban használt nyelv stádiumába, amilyen a vlach volt a modern korszak előtti évszázadok Erdélyében. Különben, miközben az írásbeliségben a latin volt általános, a középkor tele volt ilyenfajta idiómákkal.