Ki szerzi meg magának a romániai nacionalista-populista választókat?

A közép- és kelet-európai térségben hazánk az egyetlen ország, ahol nem létezik egy egyértelműen populista és nacionalista doktrínával és ilyen jellegű vállalt identitással rendelkező, országos szinten jelentős párt.

A kérdésfelvetés viszont jogos, mivel nyilvánvaló módon érezhető egy – bizonyos politikusok részéről többé-kevésbé diszkrét támogatást élvező –

euroszkeptikus, sőt éppenséggel Európa-ellenes érzelem jelentős erősödése,

melyet kiegészít az, hogy újra és újra felvetődik a másik kérdés, hogy milyen haszna származik Romániának a NATO-hoz való tartozásból. Különféle kaliberű politikusok már hangot adtak ilyenfajta álláspontoknak egy „románok szívére ható” módon megrajzolt szuverenista diskurzussal, de ez (eddig) még sohasem emelkedett pártideológia szintjére. Ennek logikus és egyszerű magyarázata van: mivel nem tudják, hogyan alakul majd a helyzet, alapjában véve pedig gyávák és opportunisták, egyetlen alapdoktrínával rendelkeznek, a bármely körülmények közötti túlélésével, így aztán bizonyos, a következő mandátumra szavatolt előnyökért bármikor készek egyforma meggyőződéssel prédikálni a baloldal és a jobboldal politikai eszméit, de ösztönösen kerülik a vörös vonal átlépését, ami helyrehozhatatlan károkat okozhatna nekik.

Ezért aztán láthatják, hogy politikai vezetőink rendkívül nehéz választás elé kerültek, ami annál inkább nehéz, hogy éppen a nemzeti fejlődési politikánkat alkotó végtelen hebegések és mismásolások miatt

csak az egzotikus és kiszámíthatatlan ország hagyományossá vált státuszát voltunk képes megszilárdítani,

szinte programszerűen kerülve azt, hogy sikeresen végig kitartsunk bármilyen szövetség, projekt vagy középtávú elkötelezettség mellett, hogy a hosszú távúakról ne is beszéljünk. Ez aztán odavezetett, hogy a kormányra kerülők sorra kipróbáltak minden lehetséges szövetségi formát, az összes tárgyalási formátumot azzal kapcsolatosan, ahogy az Európai Unió jövőbeni térképe alakul majd.

Nem az a gond, hogy így tesznek, hiszen ez a fajta megközelítés elkerülhetetlen egy kicsi, elszegényedett és az elnéptelenedés kellős közepén álló ország számára, melynek lakossága egyre öregebb és betegebb, olyan nemzeti egészségügyi és oktatási rendszerekkel, melyek alapján Románia továbbra is a „fejlődésben lévő országok” csoportjában marad, hiszen bennünket mára számos afrikai ország és olyan terület is megelőz, melyek nemrég nyerték el a függetlenségüket. A gond az, hogy a politikai színpadon zajló belső konfliktusok miatt

egyre inkább ködbe vész a pártok ideológiája

és ebből következően gyengül választási kínálatuk relevanciája. Amúgy is gondjaik vannak a bizalmi szintjükkel, így aztán el tudják képzelni, hmi történne, ha a kampányban elsősorban az EU- és NATO-elvekkel kapcsolatos kínálatukra kellene alapozniuk?

És ez nemcsak ránk jellemző, a környezetünkben lévő összes ország átment már régebben ilyenfajta helyzeteken és Orbán módjára tették túl magukat rajtuk, azzal a nacionalizmusból, populizmusból álló kombinációval, amelyet általában olyan lépések kísérnek, melyek miatt a szélsőségesség vádja is meg szokott jelenni.

Nem igazán érdekelte ez a közép- és kelet-európai vezetőket, akik most az olaszországiakkal és a görögországiakkal összefogva azt mondják, hogy másfajta Európát akarnak, más szabályokkal és más játékcélokkal.

Politikai pártjaink közül melyik fogja magáévá tenni ezt az új politikai irányvonalat?

Ki akarja majd – az azzal járó előnyökkel és kockázatokkal együtt – újra elővenni Radu Ciontea Vatra Româneascájának és Vadim Tudom Nagy-Románia Pártjának (PRM) hajdani vonalát? Ez a választói réteg létezik, jelentős és a legionárius mozgalom ideológiájából kölcsönvett néhány populista jelszóval is mozgósítható lehet: Épp csak a következő válsághelyzethez alkalmazkodott, meggyőző vezetőket kell piacra dobni. Olyan vezetőket, akik nemcsak a rendszert robbantják fel, de összefogásokat is képesek létrehozni olyan társadalmi elemek körül, melyek még sohasem kapcsolódtak be a rendelkezésükre álló potenciál egészével: a fiatalokról és az Ortodox Egyházról van szó.

Ha a Brüsszelbe már eljutott információk helyesek és megerősítést nyernek, akkor ez lehet a következő romániai választási csaták igazi és mélyreható tétje. Az első jelzést pedig azoknak a csapatoknak a struktúrája fogja megadni, melyeket a pártok az európai parlamenti választásra fognak javasolni, illetve a szavazási eredmények. Akkor lesz egy első képünk arról, hogy

milyen módon akar és tud majd Románia részt venni az Európában a jövőben összecsapó nagy politikai táborok létrehozásában.

Számunkra az európai parlamenti képviselők személyének és tevékenységének fontossága hagyományosa vagy nulla, vagy az „egyebek” kategóriában kezelt volt és vagy arra használták, hogy egy anyagilag több mint előnyös szinekúrával jutalmazzanak egyes személyeket a párthierarchiából, vagy – szélsőséges esetekben – arra, hogy „Európa elé” vigyenek valamit a hazai politikai sárdobálásból és mocskolódásból. És ezért óriási árat fizettünk, ugyanúgy, ahogy mosolyogva és iróniával nézik – nem túl számos – európai parlamenti képviselőnk vándorlását egyik politikai frakciótól a másikig, azt bizonyítva, hogy az ideológia tiszteletben tartása annyira érdekli őket, mint amennyire Băsescut érdekelte, amikor – ugye, emlékeznek? – egyik napról a másikra átvitte a pártját a szocialistáktól az európai néppártiakhoz.

Meglehet, hogy a gondok ezúttal sokkal bonyolultabbak lesznek. Az európai projekten belüli felszín alatti fejlemények, a feszültségek és a – főleg! – gazdasági fejlettséggel és jövőbeni lehetőségekkel kapcsolatos különbségek a koncentrikus körök politikai túlélési megoldását kényszerítette ki.

A külső körben lévők erre most populizmussal és egy nacionalista típusú reakcióval válaszolnak,

amelyhez nyilvánvalóan Trump elnök álláspontjaiból nyernek ihletet. Csakhogy megfeledkeznek arról, hogy sem ugyanazzal a gazdasági játéktérrel, sem ugyanazzal a katonai meggyőzőerővel nem rendelkeznek. De pillanatnyilag világosnak tűnik, hogy Európa innenső részében tovább erősödhet és szilárdulhat a populizmus és a nacionalizmus, amely bizonyos körülmények között akár az Európai Unió jelenlegi formájának gyors felbomlásához is vezethet.

De ha eltűnik, akkor mi lesz? Tudjuk igazán, hogy mi vár ránk? Az Európai Parlament jövendőbeli nacionalista frakciója számára adunk majd euroképviselőket, lesz egy hivatalosan a nacionalisták és populisták frakciójához csatlakozott pártunk, amely ezáltal – végre – a visegrádiak kollégájává válik, például?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.