Két iszlám összecsap

A párizsi dráma felszínre hozta a régi romániai török-tatár mohamedán közösség és az újonnan érkezett muzulmán bevándorlók között parázsló konfliktust.

Romániának van egy értékes aduja azok számára, akik meg akarják érteni az iszlám politikai kérdéskörét. Létezik itt egy kis iszlám (török-tatár) közösség, mely – az összes nagyon régi, és a kihalás küszöbén álló közösséghez hasonlóan – visszafogott és befelé forduló szelídséget tanúsít. Ezek a helyi gyökerekkel rendelkező mohamedánok a nagy oszmán-iszlám örökségből csak a bensőségesség dimenzióját őrizték meg. Akárcsak a Balkánon mindenfelé, ahol az eltörökösödött szlávok sokkal népesebb közösségeket hoztak létre, az itteni mohamedánok részben világiasodottak és asszimiláltak, ezért fenntartással fogadnak bármilyen identitárius agresszivitást. Egy olyan rendkívüli író, mint például Mesa Szelimovity, bár oszmán bejek családjából származott, inkább szerb írónak tartotta magát. Igaz, ez a jugoszláv kommunizmus időszaka is volt, de viselkedéséhez az Oszmán Birodalom ezen régi tartományaiban élő muzulmánok eltompult önazonosulási érzéke is hozzájárult. A világi író, de családi vonalon az iszlám hagyományhoz mélységesen kapcsolódó Mesa Szelimovity A dervis és a halál című könyvében felkavaró szépségű képet fest arról, mi a különbség a lélek kifinomult kultúrájaként jelentkező vallás és a külsőségek és a tüntető gesztusok vallása között.

Romániában legalább 10 éve észleljük újra ezt a szembenállást. Úgy tűnik, a régi mohamedánok egyre görcsösebbé válnak a különféle arab államokból érkező, szponzorált új jövevényekkel szemben, akik külsődleges megnyilvánulási gesztusokat követelnek, mint amilyenek a tüntető nyilvános imádkozások, vagy az arab államokban zajlókkal összehangolt különféle tiltakozási formák. A romániai muzulmán felekezet hivatalos vezetője, Juszuf Murat mufti az utóbbi hetek zavaros légkörét arra használta fel, hogy leleplezze a háttérben zajló konfliktust, mely közössége és az új jövevények között kialakult, akik egyáltalán nem ismerik el tekintélyét, és teljesen független módon szervezik meg magukat. A mufti beszámolója szerint utóbbiak olyan kulturális egyesületeket hoznak létre, melyek csak a hivatalossal párhuzamosan működő iszlám felekezet megszervezésének falaznak. Bukarestben például állítólag egyetlen dzsámi van, de valójában több mint 17 nem hivatalos imahely létezik.

De a gondot nem annyira a törvényesség jelenti, mint inkább az, hogy az új muzulmánok nagyon offenzív identitárius viselkedést mutatnak. Abu al Ola Nagi al Ghithy, az Iszlám Ma Kulturális Központ elnöke a múlt héten bejelentette az egyik tévében, hogy be akarja perelni az egyik műsorvezetőt, mert megsértette a Koránt. Ha csak ennyi lett volna, akkor az alkotmányos demokrácia tökéletesen elfogadható keretei között maradnánk. De Abu al Ola Nagi al Ghithy tovább ment: „Lépéseket kérünk Klaus Johannistól és Victor Pontától. A műsorvezető azt mondta, hogy az iszlám kretén vallás, és elhülyítette az embereket.

Vagyis a Korán szar?!”

Meglehet, hogy a beszélő nem érti eléggé a romániai politikai rendszert és nem tudja, hogy az alkotmány értelmében a kormány nem korlátozhatja a szólásszabadságot és nem cenzúrázhatja a sajtót. De azt sem zárhatjuk ki, hogy a fenti kérés valójában mértéktelen követelések bevezetője.

Itt kellene megjegyeznünk, hogy az említett műsorvezető nem nyilvánult meg megfelelően. Ha megmaradt volna egy illemtudóan megindokolt kritikus véleménynél, akkor teljes mértékben a védelmére kelhettünk volna. Ennek ellenére nem hagyhatjuk szó nélkül a tényeket, nevezetesen azt, hogy az utóbbi években túl sok gyilkosságot és egyéb erőszakos tettet követtek el az iszlám nevében. XVI. Benedek pápa 2006-ban, regensburgi beszédében nagyon ügyesen hozta fel a kérdést, felidézve II. (Palaiologosz) Manuél bizánci császár egyik 1391-es beszélgetését egy perzsa tudóssal. A bizánci császár a dzsihád azon értelmezésére hivatkozott, mely a leginkább kifejezi az erőszak és vallás közötti kapcsolatot, és mely a hit „karddal” történő terjesztésére vonatkozó felszólításban szerepel. Benedek pápa maga is úgy ítélte meg, hogy nyers jellege miatt a bizánci császár véleménye a mai világ számára „meglepő és elfogadhatatlan”, de nem kevésbé igaz, hogy ezáltal sikerült egy régi és nagy gondot szóba hoznia, melytől sokan politikai opportunizmusból tartózkodnak.

Ahogy arra fent rámutattam, Romániában – kicsiben – láthatjuk a két iszlám közösség irányítási módját. Az egyik régi, őshonos, mely vallását elsősorban a lélek nevelését szolgáló eszközként (vagy szellemi elkötelezettségként) használja, a másik, az új, a legutóbbi emigrációval kapcsolatos, mely főleg identitárius platformmá akarja változtatni a vallást. Az első inkább félénk és introvertált, a másik extrovertáltnak és politikai érvényesülésre vágyónak tűnik. Senkivel szemben sem akarunk vádaskodni, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy már önmagában a vallás megélésének két logikai struktúrája teljesen eltérő társadalmi és politikai következményekhez vezet. Ezt az egész világ tanúsíthatja.