Dan Dungaciu: A politikai osztály letörli a térképről Romániát (INTERJÚ)

Az Egyesülés Centenáriuma felkészületlenül érte a politikusokat. Az év legnagyobb része a politikai és gazdasági botrányok, a hatalom visszaéléseivel és agresszióival kapcsolatos viták közepette telt el. Úgy tűnik, a politikusok egy kisszerű vízió foglyai, kevesen találnak maguknak időt felmérni Nagy-Románia megszületésének jelentőségét, és még kevésbé arra, hogy levonják a tanulságokat egy életképes országprojekt számára. Dan Dungaciu professzor, a Román Akadémia Ion I. C. Brătianu Politikatudományi és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója és a romániai Fekete-tenger Egyetemi Alapítvány elnöke úgy gondolja, a jelenlegi politikai osztály, a maga kisszerű kulisszaháborúival, nem méltó elődeihez, akik egy nagy háborún mentek keresztül, hogy megvalósítsanak egy Nagy Egyesülést.

Szabad Európa: Dan Dungaciu úr, a centenárium nemcsak megemlékezésre és ünneplésre ad alkalmat, hanem végső soron számvetésre is. Mivel dicsekszünk most, száz évvel a Nagy Egyesülés megvalósítása után?

Dan Dungaciu: Az ön által említett számvetéshez hozzá kellene adni egy kritikus vagy önkritikus szemléleti komponenst is. E számvetéshez tükörbe kellene néznünk. Mondjuk úgy,

a centenáriumot tükörnek tekintem, melyet a jelenlegi politikai elit maga elé tesz,

és amellyel összehasonlíthatja a teljesítményét. Ha visszatekintünk – nem azt akarom mondani ezzel, hogy az 1918-as vagy 1920-as kormány összehasonlítható a mostanival, és azt sem, hogy megérthetjük, miként jutottunk oda, ahova jutottunk –, de ha összehasonlítjuk egy nép, bármely nép történelmének asztrális óráival, akkor ráébredünk, hogy nem működnek azok a mentegetőzések, amikor azt mondjuk, hogy semmit sem lehet tenni, mert nehéz spirituális földrajzi helyzetben vagyunk, vagy mert a történelem arra ítélt, hogy semmit se tegyünk, vagy olyan génjeink vannak, amelyek miatt nem teszünk semmit.

Tehát az ilyen helyzetekben már nem kellene a Báránykára (fatalista mondanivalójú román népballada – a szerk.) hivatkoznunk.

Nem hivatkozhatunk rá, mert centenáriumban lévén olyan emberekkel hasonlítjuk össze magunkat, akik elértek valamit. Tehát, ha olyan emberekkel hasonlítjuk össze magunkat, akik elértek valamit, ez azt jelenti, hogy elvileg lehet valamit tenni. Azt a tényt, hogy mi semmit sem tudunk tenni, vagy túl keveset teszünk, nem lehet egy genetikai vagy történelmi genetikai típusú mentegetőzéssel magyarázni.

De nem lehet szó egy bűnösségi érzésről is amiatt, hogy száz évvel később feleakkora az örökségünk? Mit ünneplünk mi gyakorlatilag? Egy olyan Nagy-Romániát, mely pillanatnyilag már nem létezik?

Úgy gondolom, több szempontból is bűnösnek kellene éreznünk magunkat.

Azon túlmenően, hogy földrajzi szempontból Románia egy kicsit kisebb, mint amekkora 1918-ban vagy azután volt, azt hiszem, az akkori erőfeszítés, az akkori projekt sem hasonlítható ahhoz, amellyel most próbálkoznak. Mert akkor, 1918-ban, amikor Románia a többi tartománnyal (nevezetesen Erdéllyel és Besszarábiával) egyesült, az egy főre jutó GDP tekintetében Erdély hasonló szinten volt az Ókirálysággal (Regát). Nem történtek gazdasági sokkok… (Az Erdély és Besszarábia nélküli Románia GDP-je fele volt az Erdélyt is magába foglaló magyarországinak, a sokkal fejlettebb infrastruktúráról, ipari és más jellegű beruházásokról nem is beszélve; további részletek itt – a szerk.).

Egy 1700-1800 dolláros egy főre jutó GDP-vel… (A fent hivatkozott források szerint a világháború kitörésének évében Románia egy főre jutó GDP-je 1054 dollár volt, míg Magyarországé meghaladta a 2000 dollárt – a szerk.)

Igen, elvileg nagyjából egyforma volt. Besszarábia egy 1000 dolláros egy főre eső GDP-vel érkezett. Besszarábia volt a nagy teher.

Kimondottan azért tartották szegénységben, hogy uralni tudják.

Ebből kell kiindulnia minden olyan számításnak, mely a besszarábiai román erőfeszítésre vonatkozik. Nem feltétlenül azokból az eseti ügyekre vonatkozó bírálatokból, melyeket a besszarábiaiak egymással szemben megfogalmaztak, hanem ebből. Nos, Románia országként kifejtett erőfeszítése, a háborús kártérítések kifizetése, az optánsok pere (azokról a magyar etnikumúakról van szó, akik 1918-ban a román állam finanszírozásával történő Magyarországra költözést választották – Europa Liberă) (az optánsok ügyéről magyar szemszögből itt és itt – a szerk.), mindezek a dolgok gyakorlatilag bizonyos értelemben kiszipolyozták Romániát.

Ahhoz, hogy meg is valósuljon, egy egyesülés nagyjából húsz évet igényel.

Nézze meg Németország helyzetét is. Németországnak húsz évre volt szüksége, hogy ezt megeméssze. 2005-ben, amikor Merkel hatalomra került, ez Schröder reformjai után történt és – mondjuk úgy – Németország csak ezután kezdett el szárnyalni, a kontinens vitathatatlanul legnagyobb gazdasági hatalmává válva, tehát Németország is nehezebben emésztette ezt meg. Románia csak 1938-ban kezd talpra állni. El kell mondanom, hogy gazdasági értelemben Románia 1913-ban egyfajta balkáni tigris volt. Gyorsan nőtt, jelentős politikai teljesítménye is volt, tekintettel arra, hogy a békekötés Bukarestben történt (az 1913-as második balkáni háborúról van szó – a szerk.). De 1918 után húsz évre volt szüksége. 1937–38-nak kellett volna lennie annak a stabilizálódási pontnak, amikor megkezdődik Románia szárnyalása.

Pont a világháború környékén…

Igen. Románia sohasem tudta kihasználni az Egyesülést.

De ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna projektje, a korszak minden nehézsége ellenére. Nos, a mai gond az, hogy mi is az a projekt. Mert ez az összehasonlítás futtatja lesre a jelent.

A minap azt mondta, hogy a jelenlegi politikai nemzedék elpuskázhatja a centenáriumot és ez újabb bűnnel egészítené ki a felelősségüket.

Elpuskázza a centenáriumot, hogy úgy mondjam, elpuskázza azt, hogy térképen tartsa Romániát. Mert az az érzésem, hogy e pillanatban Románia nem játszik, hanem úgy-ahogy működik, automata pilóta vezeti, a gazdaság nem feltétlenül a politikai dimenzió ellenében, mint inkább azzal párhuzamosan működik.

És akkor még beszéljünk az országprojektről. Ennek nem kellene a saját történelmünk iránti tiszteletet és az elődök által mutatott irányba történő előrelépést is magába foglalnia?

Az az érzésem, hogy már nem is beszélnek országprojektről. Egy ideig beszéltek, de most már nem.

Miért? Mitől félnek?

Az utóbbi időben, a vitákon vagy a politikai vita hazai piacán túlmenően Románia hozzászokott ahhoz, hogy a román erőforrások legnagyobb részét jelenleg kannibalizáló és minden mást háttérbe szorító témát ez a rendkívül káros, mindent leértékelő viselkedés jellemzi. Az utóbbi években, és itt nemcsak erre, vagy az előző évre gondolok,

egy totális és radikális dekonstrukciós légkörben éltünk.

Gyakorlatilag, ha körülnéz a társadalomban, akkor az „Ez Románia” vagy „másképp nem lehet csinálni” gondolat, az az elképzelés, hogy itt semmit sem lehet építeni – társadalmi szempontból – gyakorlatilag a mindennapok hite lett. Márpedig ez bármely társadalomra nézve katasztrofális.

De mivel magyarázható ez a viselkedés, miből fakad ez a fatalizmus: az oktatásból, a propagandából?

Nem feltétlenül fatalizmusból, új keletű az intenzitása. Nézze meg a közvitákat, az írott sajtóban, a televízióban… A centenárium jó alkalom lett volna egy kis energiát bevinni a közéletbe és a közbeszédbe. A közéletben egyik szélsőségből a másikba estünk. A Sergiu Nicolaescu (a Ceauşescu-korszak kedvenc történelemhamisító filmrendezője – a szerk.) által készített filmektől a…

… kasszasikerekig…

… szintén Nicolaescu-féle filmekig, de ellenkező előjellel. Vagyis a totális elfogadástól a totális elutasításig.

Még nem találtuk meg azt a fajta egyensúlyt, mely egy minimális öntiszteletet biztosítana a közösségnek.

Egy nemzetközi konferencián voltam Lengyelországban, amikor bemutatták a Sienkiewicz regénye alapján készült Teuton lovagok című filmet. Egy romantikus történetet… Kaczyński elnök előbb a saját meghívottai számára nyitotta meg az ünnepségeket, majd a kormányfő következett, akkoriban nem nagyon voltak jóban, tehát Tusk kormányfőnek is megvoltak a maga meghívottai, majd sor került a hivatalos bemutatóra és csak a legvégén mutatták be a közönségnek. Hihetetlen ünnepség volt. Tehát, a Teuton lovagok, egy Sienkiewicz regénye alapján készült film, mely – ugye? – Lengyelország történelmét mutatta be. Néztem az ottani történéseket és láttam a különbséget. Már csak azt nézve, hogy mi történik Lengyelországban, megértettem, hogy vannak bizonyos egészséges tendenciák…

Azt mondhatják önnek, hogy Lengyelország nem jó példa, konzervatív ország, vagy legalábbis így nyilvánul meg az utóbbi időben…

Egyetértek, egyetértek, de a másik irányú túlzás sem jó. Mert szociológiai értelemben nem így élünk. Nem élhetünk állandó tagadásban.

Ennek az általános züllésnek nem lehet az az egyik lehetséges magyarázata, hogy a politikusok gyakorlatilag már nem akarnak bizonyos felelősségeket vállalni, félnek a valóságtól?

Vétkes ebben a közbeszéd, vétkes a politikusok minősége, vétkes a projektek nem vállalása,

a projektekről folytatott viták hiánya, arról például, hogy mit akarunkkezdeni Romániával, a GDP tekintetében a legnagyobb térségbeli országgal. Meghaladja Bulgáriát, Görögországot… mi a mi felelősségünk, mi az elképzelésünk a Nyugat-Balkánról, minek tulajdonítható, hogy politikai értelemben Románia nem létezik a Nyugat-Balkánon?

De ezeknek a kérdéseknek a visszhangja sem hallatszik a közéletben.

Ez a gond. Ismeri azt a tintafoltos tesztet…

Rorschach…

És értelmezzük azokat. Például megrajzoljuk az ország kontúrját és megmondjuk, hogy mit látunk. Az az érzésem, hogy ha meg kellene rajzolni Románia körvonalát, akkor az természetes módon kisebb lenne a valós méreténél. Olyan korszakban élünk, amikor hozzászoktunk, hogy kicsiben gondolkodjunk.

Márpedig a kicsiben gondolkodás csak egy kicsi Romániát eredményezhet.

1918-ban a nagy projektek korszaka volt. Ismeretes, mennyit gondolkodott Brătianu azon, hogy belépjen-e Románia a háborúba: egy évet, kettőt várt, számolgatott, minden oldalról megvizsgálta a kérdést, mint egy mérnök! Tehát, akkor volt egy projekt. És annak ellenére, hogy Románia romokban volt, Marghiloman megcsinálta az Egyesülést Besszarábiával, vagyis azok az emberek kigondoltak valamit, kockáztattak valamit. Miközben most az az érzésem, hogy Romániában senki sem játszik semmit. És hogy a jelenlegi politikai osztály nemcsak elpuskázza a centenáriumot, de Romániát is leszedheti a térképről.

A centenáriumot kannibalizáló erőszakspirálról beszél. A politikai légkörre utal?

Az erőszak spirálja nem ma vagy tegnap kezdődött. Nagyjából tíz éve e folyamatos csata légkörében élünk, mely szinte fojtogató és mely – hogy úgy mondjam – a búgócsiga által leírt, egyre nagyobb, a lakosság egyre nagyobb részét magába szívó körökre hasonlít. Most ennek az összecsapásnak vagyunk a csúcspontján, az erőszak spirálja pedig a társadalmi és intézményi rétegek egyre nagyobb részére terjed ki. És akkor, persze, ez az egész közbeszédet kannibalizálja és akkor abban az emberben, aki még úgy-ahogy figyeli a közéletet, vagy egy bizonyosfajta tehetetlenségérzet támad, hogy semmit sem lehet tenni, ez egy „puszta és üres föld”, ahogy az Ótestamentumban áll, vagy lekapcsolódik a valóságról. Természetesen ez a lekapcsolódás is hasznos lehet egyéni megoldásként, de közösségi szempontból rendkívül veszélyes, Románia pedig

nem engedheti meg magának, hogy a társadalom jelentős része ne vegyen részt a társadalmi, politikai vagy gazdasági játékban.

Romániának az a hátránya is megvan, hogy létrehozott egy elég jelentős lakossági kategóriát, mely képes a politikai játéktól, vagy a közéleti játéktól elvonatkoztatva élni. Már nincs szüksége, sőt, már nem is érdekli, hogy ki a polgármester Bukarestben, vagy ki van hatalmon, mert elég jóléttel rendelkezik, lehetősége van megvalósítani a saját és a kliensei vágyait.

De létezik egy foglyul ejtett Románia, melyet a politikai osztály úgy manipulálhat, ahogy akar.

Ez mindig lesz.

Az Egyesülés tekintetében nincs semmilyen szinkronizálás, általános egyetértés a politikai osztály szintjén. Az RMDSZ, például, azt mondta, hogy nincs mit ünnepelnie, pontosabban azt, hogy számukra 1918 nem feltétlenül ünnep… Fennáll annak a veszélye, hogy a politikai egyhangúság, tehát az összes párt közös szellemének hiányában a centenárium üzenetét egy bizonyos párt a momentumot átpolitizálva átveszi, kisajátítja?

Fennáll ez a veszély.

Miként óvhatjuk meg magunkat az Egyesülés átpolitizálásától?

Az első megjegyzésem azzal lehet kapcsolatos, hogy ki ünnepel és mit. Itt máris van egy közéleti hiba, mert elkezdünk ilyen fogalmakról beszélni. Az AEÁ nemzeti ünnepén még akkor is részt vett Teherán nagykövetségének egyik képviselője, amikor az Egyesült Államok és Irán között nulla kapcsolat volt, még akkor is, ha alacsonyabb rangú, de mindig részt vett az Egyesült Államok nemzeti ünnepén. Vagyis nem léptek át bizonyos vörös vonalakon. Sajnos már az

a tény súlyos kudarc, hogy egy szomszédos állam, mely azt állítja, hogy tökéletes barátság van köztünk, nem jön el a nemzeti ünnepre.

Ez olyan vörös vonal, melyen átléptek és nem kellett volna átlépni. Rendben, ezen túlmenően az a tény, hogy a politikusok nem foglalkoznak ezzel az üggyel, általában véve az identitárius üggyel, oda vezet, hogy – szerintem – egy nagy kockázattal szembesülünk, mert látjuk, hogy mi történik ma Európában, olyan jelenség, mely nem kerülheti el Romániát és felfogjuk, hogy egyre pregnánsabbá válik az identitárius aspektus. Akár Svédországról, Olaszországról, Nagy-Britanniáról beszélünk, akár Magyarországról, Lengyelországról vagy akiről csak akar… létezik egy kockázat, ha mi nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. A nyugati térségben a következők voltak a kihívások: új, populista pártok megjelenése, melyek átvették a témát és nehezen kezelhető szintekre vitték, másrészről a mainstreamhez tartozó pártok, melyek végül módosították a diskurzusukat, a populista terület felé sodródva, hogy ne hagyjanak más pártokat megszületni. Magyarországon, például. Ahogy azt Orbán úr állítja, a Fidesz azért beszél így, hogy ne engedjen teret a Jobbiknak. Vagy Rutte úr azért beszél így Hollandiában, hogy ne hagyja Wilderst. Romániában a következő veszély áll fenn: ha a mainstream (többé-kevésbé, mert nálunk nincsenek nem mainstream pártok) politikusok nem beszélnek erről a kérdésről, akkor fennáll annak a valós veszélye, hogy megjelenik valaki, átveszi a témát és bedobja egy olyan politikai térbe, melyet nevezhet bárhogy: szélsőségesnek, populistának…

Ahogy az régen a Nagy Románia Párttal (PRM) történt, mely kisajátította a hazafiság, a nemzet témáját…

És ne feledjük, hogy Erdély Vadim Tudorra szavazott Iliescuval szemben (a 2000-es elnökválasztáson csak az első fordulóban szerzett Vadim Tudor Erdélyben, a Partium egy részében és a Bánságban több szavazatot Iliescunál, a második fordulóban csak Beszterce-Naszód megyében kapott több szavazatot, az összes többiben és a megyeszékhelyeken is Ion Iliescu győzött – a szerk.). Tehát valós veszély, hogy akárki átveheti ezt a témát, melyet a mainstream pártok általában elutasítanak. Ez azért is van így, mert egyetlen politikus sem beszél a Magyarországgal meglévő kapcsolatról vagy a magyar ügyről.

Ez nemcsak Orbán és Magyarország bűne, hanem a román politikai osztály bűne is, melyben nincs meg a férfias bátorság, hogy ilyenfajta ügyekről tárgyaljon…

Én semmiképpen sem hiszem azt, hogy Orbán bűne lenne. A farkas nem bűnös, mert birkákat eszik.

Mi vagyunk a hibások, mert nem őriztük a birkát. Tudjuk, hogy a farkas birkákat eszik, tehát ha Budapesten farkas született, hogy úgy mondjam, akiről látjuk, miként licitálja túl a politikai kártyáit, akkor ennek megfelelően kellene viselkednünk. A lényeg az, hogy a mainstream pártoknak beszélniük kellene a témáról, mert a felmérésekben érdeklődést kelt, az emberek pedig kezdenek odafigyelni. Fidesz hiányában jó, ha nincs Jobbikod, tehát csak egy szélsőséges pártod, de kellene egy mainstream párt mely úgy-hogy elfogadható és civilizált módon felhasználja ezt a témát. Persze, nem feltétlenül egy báránykás pázsiton, de a politikai terep peremén túlnyúló durvaságok nélkül. Márpedig Romániában fennáll ez a veszély. Véleményem szerint egyre nagyobb a kockázat, mert – az én szemszögemből nézve – Románia jelenleg nagyjából minden szempontból le van kapcsolva a – mondjuk így – európai politikai játékokról. Nem világos, milyen szerepet játszik Románia. Az európai mainstreammel játszunk, vagyis azzal, mely elfogadható szinten akarja tartani a néppártokat, a szocialista pártokat, vagyis Macron úrral akarunk-e játszani, bár ő nincs túl jól politikailag, vagy egy Orbán vagy Salvini típusú csapatban játszunk, akik azzal küzdenek, hogy az EPP-ben maradjanak vagy új pólust építsenek.

Románia semmit sem játszik.

E pillanatban Romániának nincsenek euroszkeptikus képviselői az Európai Parlamentben, de ugyanakkor, paradox módon, Európa legerősebb hatalmaival sincs jóban.

Amikor a PSD–ALDE-s (Szociáldemokrata Párt–Liberálisok és Demokraták Szövetsége – a szerk.) európai képviselőknek az európai politikai csoportjaikból való kizárásáról beszélnek – hiszen az Európai Parlamentben nyíltan felmerült a lehetőség, hogy az ALDE-t és a PSD-t kizárják a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért és az Európai Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége frakciókból, így a hatalom fő pillérei nagyon rozogák külföldön –, hogyan befolyásolhatnák bármiképpen a külpolitikát a román pártok?

A kérdés az, miként jutott oda Románia, mely nem követett el súlyos dolgokat Európával szemben (a tíz százalékát sem követte el annak, amit Orbán, Salvini vagy Kaczyński megtett az európai tervekkel szemben), tehát ilyenfajta súlyos dolgok nélkül ugyanúgy felkerült Oettinger úr listájára, aki Lengyelországról, Magyarországról, Romániáról és Olaszország kormányáról, mert nem Olaszországról beszélt. Hogyan kerültünk mi oda? Mert nekünk nincs egy Orbánunk…

Nem része annak a kannibalizálódásnak, amiről beszélt? A centenáriumot kannibalizáló belső háború, erőszakspirál…

… mely kannibalizálja a projekteket, kannibalizálja a centenáriumot, mely kannibalizál – mondjuk úgy – minden politikai típusú normalitást.

Valamiképpen Európa szintjére is exportáltuk a belső válságot?

Nem, nem feltétlenül. Európának jelenleg van egy olyan politikai válsága, mely a 2008-as gazdasági válság, a migráció és a terrorizmus robbanékony elegye. Ezt a robbanékony elegyet, szinte Molotov-koktélt mára már rendkívül nehéz kezelni, mert pártokat hozott létre magának. Tehát ez

nem egy olyan válság, amely után, ha gazdaságilag talpra állunk, minden visszatér a normális kerékvágásba.

Nem, mert időközben létrejöttek a válságot ideologizáló, fenntartó, folyamatosan arról beszélő pártok, tehát ott átpolitizálódott az a válság, a gazdasági válság, a migráció és a terrorizmus elegye. És most vannak pártjaink, melyek így beszélnek Európában. És ez Európa válsága: hogyan tudsz válaszolni erre a kihívásra? Romániának nincs ilyen jellegű válsága. Romániának sokkal banálisabb válsága van: személyi, intézményi válsága, belső válsága, egyéni menekülési válsága van, Romániának e pillanatban nem projektekkel kapcsolatos válsága van. Romániának nincs semmilyen projektje, mert történelmi vagy földrajzi értelemben apró válsága van.

Amiről mi ma Romániában beszélünk, azok – már elnézést – történelmi értelemben aprócskák!

Senki sem azt fogja nézni majd, hogy 2018-ban egyesek bűnösebbek voltak másoknál, azt fogják nézni, hogy Románia voltaképpen kudarcot vallott 2018-ban.

Azt is mondja, hogy az Egyesülés megünneplése valójában 2018-nál hosszabb, 2020-ig tartó időszakban történik. Van még esélyünk javítani, a politikai osztálynak van még esélye behozni ezeket a lemaradásokat?

Mi nem magunk miatt emlékezünk majd az Egyesülésre. Budapest lesz a fő figyelmeztető a centenáriumunkkal kapcsolatosan, mely közel van a centenáriumukhoz…

… Trianonéhoz…

…tehát mi arra kényszerülünk majd, hogy belemenjünk ebbe a vitába, ebbe a párbeszédbe. Ahogy a dolgok Budapesten történnek, nem érzem úgy, hogy a dolgok egy-két éven belül jelentősen enyhülhetnének. Annak alapján, amit Orbán úr most, amikor beszélgetünk, az Európai Parlamentben tesz, nyilvánvaló, hogy

pontosan úgy akar játszani, ahogy Donald Trump játszott, vagy szerinte játszott.

Egyedül mindenki ellen, megőrizve ugyanazt a diskurzust, ahogy azt Bannon úr elnevezte, aki Orbán Viktorban találta meg a kedvenc vezetőjét: Trump Trump előtt.

Most egy kis kitérő következik: van esélye Orbánnak az Európai Parlamentben?

Nem, nincs, de őt ez nem érdekli. A 7. cikkelyt nem lehet aktiválni.

Á, tehát neki a szónoki emelvény kellett, ahonnan elküldheti az üzenetét…

Ennek a Parlamentnek vége. Jön a választás. Mit fog játszani? Az Európai Parlamentben nem az a gond, hogy ellene szavaz, mert abból nem következik semmi. A gond az, hogy az EPP kirakja a soraiból. Ez ott a fő tét. Mert

az EPP eléggé képmutató volt: bent tartották Orbánt mindazok után, amiket eddig megtett, és most meg ki akarják rakni az EPP-ből.

Orbán játéka arról szól, hogy olyan sok szavazatot szerezzen az európai parlamenti választáson, hogy az EPP kénytelen legyen megtartani, nehogy olyan alternatív pólus jöjjön létre, ahova Orbán és Salvini is átmehetne. Az EPP egy kicsit rozogábbá válhatna, ha elveszítené Orbánt, Salvinit és ki tudja még kit, akinek ilyenfajta politikai akciói vannak. Voltaképpen erről szól a vita az Európai Parlamentben: mit tesz az EPP? Tiszta és kemény marad, szavazatokat vesztve, vagy megpróbál kitartani Orbán mellett, közeledni hozzá, hogy ne veszítsen szavazatokat.

Térjünk vissza Romániához. Képes a romániai politikai osztály ahhoz hasonlítani magát, ami egy évszázaddal ezelőtt, 1918-ban volt?

Ezt a kérdést nem lehet megkerülni, mert a kihívás létezni fog. Ahogy azt ön is mondta, Trianon következik. És az, ami Budapesten történik, mutatja azt az intenzitást, azt a féktelenséget, amely – kétségtelenül – Bukarest számára is provokatív lesz. Azt hiszem, ha fennmarad a nyomás, akkor a következők lesznek a kockázatok Románia számára:

a politikai mainstreamnek így, vagy úgy fel kell karolnia az identitárius diskurzust,

hogy egy elfogadható szinten tartsa a közéletben, mert különben, amennyiben a magyar nyomásgyakorlás fennmarad, akkor egy nem tudom honnan érkező, nem tudom kihez tartozó vezetőjű párttal arra a helyzetre fogunk ébredni, hogy az állam, a romániai intézmények már nem annyira működőképesek, tehát megjelenik egy ilyenfajta vezető és egy szélsőséges típusú mozgalom, többek között Romániának is újabb gondot okozva. Tehát az az érzésem, hogy alaposan figyelnünk kell majd a közéletet és meg kell találnunk azokat az elfogadható diskurzusokat, melyek európai szinten is és román közéleti szinten is elfogadható fogalmakkal kezeli az identitárius kérdést, hogy ne történjen nagyobb baj.

A Parlamentben nemrég egy másik témában, az alkotmány módosítása témájában hallottunk diskurzusokat a fő párt részéről. A PSD politikusai a vallásra, az egyházra, az alapvetőnek tartott intézményekre hivatkoztak egy élettársi kapcsolatról és családról szóló vitában, melyekről más fogalmakkal kellene beszélni a XXI. században. Ez a hagyományos értékekhez való visszatérésre, egy identitárius diskurzus rekonstruálására tett kísérlet?

Remélem, hogy nem, de el kell ismernem a hatékonyságát egy olyan identitárius diskurzus hiányában, mely többek között a vallási ügyet is a maga fogalmai között kezeli, mert a vallási üggyel nem-vallási fogalmak segítségével foglalkoznak, az Egyház a nemzeti történelem egyfajta apanázsává válik, már nincs autonómiája, egyénisége…

Az Egyházat sokszor alibiként is felhasználják a politikusok egyes vitatható gesztusaira.

Nemcsak azért jó, mert egyház, hanem mert román.

Olyan nemzeti attribútumot tulajdonítanak neki, mely uralkodóvá válik alapvető funkciójával szemben, mely vallási jellegű.

Azt hiszem, nem erre a fajta diskurzusra van szükségünk. De el kell ismernem, hogy szociológiai szempontból, ha senkinek sincs ilyen jellegű diskurzusa, akkor a nagyon pragmatikus pártok ebbe az irányba fognak elmozdulni és odajutunk majd, hogy egy szociáldemokrata párt az ilyenfajta üzenet és diskurzus felé fog elmozdulni, egyszerűen azért, mert üres a hely és van rá igény. A mai politikusok, akik nem rendelkeznek projekttel és sokan még képzettséggel sem, egyfajta pincér típusú politikusok. Nagyon gondosan megfigyelik, mit akar a közvélemény és azt mondák: „Mit parancsolnak? Azt fogom hozni!” És ha azt látják, hogy erre van igény, akkor ilyenfajta diskurzust fognak használni. De nem lett volna rossz, ha a PNL (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) típusú pártok átveszik ezt a fajta diskurzust. Brătianut helyezve előtérbe azt mondják: Uram, Ion I. C. Brătianu nevében van jogunk beszélni, vagy beszélni tudunk egy nemzeti projektről, arról, hogy mit tesz Románia a térségben, nem feltétlenül identitárius, mint inkább állami értelemben. De nem létezik ez a diskurzus. És ha ez nem létezik, az igény pedig megjelenik, akkor biztos, hogy a legpragmatikusabb elindul abba az irányba. A mainstream pártjai közül egyik sem kezeli az identitárius jelenséget, de a PSD nagyon pragmatikusan, lassan–lassan, koherencia nélkül, e területtel kapcsolatos hozzáértés nélkül ebbe az irányba is elkezd terjeszkedni. Nem azt mondom, hogy ez illegitim, politikailag legitim.

Románia gondja az, hogy nincs egy ebből a szemszögből nézve jól strukturált diskurzusunk,

vagy olyan, mely azt mondaná, hogy nagyjából ez lenne a kánonja az ilyenfajta vitáknak.

Tehát ahelyett, hogy összefognának bizonyos országprojekttel kapcsolatos témákban, tekintettel arra, hogy egy ideig még folytatódni fog a centenárium megünneplése, egy olyan diskurzus kialakulásának vagyunk tanúi, mely az Egyesülés témáit majmolja.

Még csak nincs is szó artikulált diskurzusról, mert ez egy konjunkturális téma. Sokszor az az érzésem, hogy azért csinálja ezt a PSD, mert szabad helyet hagytak neki, ahova érzése szerint benyomulhat, de nem nagyon tudja, miként tegye…

Tudnia kellene, hiszen magába olvasztotta a PRM-t, a doktrínából kihasított nagy falatoktól az emberekig!

Egyetértek, de ismétlem, a centenárium, ha politikai szempontból közelítem meg a dolgot, a centenárium Románia elnöksége számára volt a legelőnyösebb, a PNL-t is beleértve, mely bár a PNŢ (Nemzeti Parasztpárt – a szerk.) eltűnése után az egyetlen működő történelmi párt maradt, nem hasznosította ezt, egyáltalán nem beszélt erről. Úgy képzeltem el a centenáriumot, és volt is erről egy vita az Akadémián, úgy képzeltem el a centenáriumot, például, hogy Romániában először állítanak szobrot Woodrow Wilsonnak. Voltaképpen ezzel kellett volna Romániának választ adnia.

Szobrot állítani annak az amerikainak, akinek az égisze alatt létre is hozták Romániát.

Ez jelentős gesztus lett volna annak az igyekezetnek a szempontjából, hogy ne csak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is megemlékezzünk a román centenáriumról. Tehát ilyenfajta dolgokat kellett volna valakinek megcsinálnia és annak a valakinek egy politika feletti intézménynek kellett volna lennie. Nem azt mondom, hogy feltétlenül apolitikusnak. De gondoljon bele, eltelt csaknem egy év és Románia e centenárium tiszteletére nem állított fel egyetlen szobrot, egyetlen fontos jelképet sem. Tehát egy Woodrow Wilsonnak szentelt szobor pragmatikus szempontból is jó ötlet lett volna bizonyos román politikusok számára, de ők nem gondoltak erre.

Igen, de másrészről a politikusok helyi szinten az Egyesülés alá rendeltek minden rendezvényt, az őszi paradicsomfesztiváltól a közlekedési versenyekig vagy a birkanyírásig, kiüresítve az Egyesülés momentumát, mindenféle kisszerű Megéneklünk Romániákba (a Ceauşescu-korszak párt- és személyi kultuszt szolgáló rendezvénysorozata – a szerk.) szórva szét a jelentőségét.

Nem várhatjuk el, hogy a pártok vagy valaki, akiről tudjuk, hogy középszerű, más tekintetben zseniális legyen. Vagyis a viselkedés ugyanaz. Tehát

bármihez érnek hozzá ezek, akárcsak Midász király történetében, az középszerűvé válik,

és nemcsak azzal van gond, amit a pártok helyi szinten tesznek, a centenárium azzal kapcsolatos ügy, amit a pártok nemzeti szinten tesznek.

… vagyis semmit…

Ez lett volna az ő megmérettetésük. Márpedig, mint mondja, a színvonaluk, sajnos, rendkívül alacsony, ha egyáltalán létezik. Nem látok semmilyen jelentős gesztust, elmúlik a centenárium és Romániában nem történt semmi jelentős, semmi fontos. Ez valakinek a hibája.

A politikusok bejelentkeztek az Akadémia által a következő napokban a centenárium témájában szervezett nemzetközi konferenciára?

Senkit sem akarok vádolni, de az az érzésem, hogy politikai szinten még csak nem is érzékelték ezt az eseményt. Nem tudom elképzelni, hogy arra gondoltak volna, végre, sor kerül egy nemzetközi konferenciára, emeljük ki az egész történetet a mi kisszerű belső játékunkból.

Meghívókat küldenek?

Igen, nyilvánvalóan, de a politikusok részéről nincs kezdeményezés. Mindenkinek más, fontosabb tennivalója van. Ez, sajnos, az egész politikai establishment hibája. Mert

a politikusok számára nagy esély lett volna a centenáriumi kártya kijátszása,

de magas szinten, nem lealacsonyítani – ahogy ön is mondta – egy nevetséges szintre. Ez a centenárium. Nem nekünk lesz köszönhető, hogy rákényszerülünk, hogy elgondolkodjunk a centenáriumon. Magyarország mindent megtesz a magyarok tudatának mozgósításáért, Trianonért. Nos, ez visszahatásként bennünket is újra felvisz a centenárium színpadára.

Tehát reaktívak vagyunk ahelyett, hogy proaktívak lennénk.

Igen, reaktívak. Mert a Wilsonnak szentelt szobor felállítása, vagy egy olyan kampány, mely nem a dák farkas, hanem Traianus oszlopa köré van építve, például, ez lett volna az alapgondolat,

a latinitás, az európaiság, ezek olyasmik lehettek volna, melyek megtisztelik a centenáriumot.

De a centenárium, legalábbis e pillanatig, az Akadémia által szervezett konferencia és más hasonló rendezvények kivételével, nem az – sajnos – aminek lennie kellene. Az Akadémiának még két centenáriumi akciója van. Az egyik az első Romániával foglalkozó széles körű kutatás, egy mennyiségi és minőségi kutatás arról, hogy miként viszonyulnak a románok a centenáriumhoz régiókra bontva, a szociális, gazdasági, történelmi aspektusok alapján, ami egyfajta látlelet, fénykép lesz Romániáról, az eredményeket pedig az Akadémia közzé fogja tenni. A második jelentős esemény az első olyan közvélemény-kutatás lesz, melyet azonos kérdőív alapján készítenek majd Romániában és az Egyesült Államokban. Egy amerikai céggel működünk együtt. 60-70 százalékban ugyanazokat a kérdéseket tesszük majd fel, mint Romániában. Ez egy jelentős ügy lesz, legalább megismerjük, hogy miként látják az amerikaiak Romániát. De mindezen eseményeken túlmenően nem létezik a centenáriummal kapcsolatos nagy projekt. Ha meg kellene neveznem egy szereplőt, aki kitűnt a román centenárium megünneplésében, akkor az a kereskedelmi tényező lenne. A kereskedelmi tényezők minden kampányukat a centenáriumra építették. Ha ők nem lettek volna, akkor valószínűleg egyáltalán nem lehetett volna hallani a centenáriumról. Igen, ez lesz az a politikusi nemzedék, mely elpuskázta a centenáriumot és visszahatásként az a politikusi nemzedék is, mely leszedheti a térképről Romániát, kiiktathatja azokból az európai játékokból, melyekben – sajnos – szinte egyáltalán nem számítunk.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.