Cicuska, most már Erdély ügyében is dottore vagy?

Komolyan, jobb vagy Birlicnél (híres román komikus színész – a szerk.) – igen, tényleg úgy hiszem, te kiváló komikus vagy, nem a fejeddel van gond. Ha titkárnő lennék az Antipában (bukaresti természettudományi múzeum – a szerk.), addig nyávognék az igazgatónak, amíg pénzt nem szerez a kitömésedre: te lennél a legsikeresebb kiállítási tárgy, a vidám csavargó, akit a Gorj megyei Raj Kapoor és a román viccekbe egyedüliként bekerült tetű, a Phtirius pubis sikeres keresztezésével hoztak létre.

Végre őszintén kimondhatod: megígértem, megtettem! Támogatást ígértél a PRU-nak (Egységes Románia Párt – a szerk.), és íme, amikor már senki sem hitt benned, megtörtént: a magyarok ellopják Erdélyt, én magam

interneten keresek sorompókat, hogy a Kárpátok mentén felszerelhessem őket,

a málészájú világvezetők hirtelen felébredtek és beindították az összeesküvéseket. A média napszámosai szintén megneszelték a veszélyt és a nép újra értesülhet arról, hogy a Székelyföldön nincs „pâine”, ha nem azt mondod, hogy „kenyér”.

Tudod, hogy mégis mi nem tetszik benned? Annyira kicsi – kicsi, kicsi, kicsi – vagy, hogy még a félszinapszisaidból sem tudok gúnyt űzni… Te magad vagy a bizonyítéka annak, hogy a román politikus számára ezerszer könnyebb megvédeni Erdélyt a „magyaroktól”, mint megépíteni egy autópályát, egy kórházat, egy iskolát. Rád nézek, Cumpănaşura és a társaira és eszembe jutnak a riportok, melyekben az áramlopáson csípett cigány nők nyakukba kapták a szoknyáikat és a rendőrökhöz vágták a purdékat. A politika csúcsán ücsörögve tudnod kellene, hogy amikor egy témáról elkezdesz beszélni, megidézed azt. Nagyjából ugyanez a helyzet ezzel a Románia „feldarabolásával” és a „titkos/okkult/külföldi tervekkel”, melyeket akkora szájjal dobsz be a közéletbe. Ha ilyen választási kampányt képzeltek el magatoknak, akkor gondolni sem merek arra, miféle transzba fogtok esni 2018-ban.

Furcsának találhatod majd, de én, Sabin-Gherman-az-autonóm-Erdélyes, nem az Erdélyből Bukarestbe vagy fordítva utalgatott adókról és járulékokról akarok most és itt beszélni – ha egy ilyen választási kampányban veted fel ezt a témát, akkor pont abból űzöl gúnyt, ami a leginkább hiányzik a mai Romániából: egy tisztességes vita a decentralizálásról. Láthattad, ki forgatta a szemeit az adókkal kapcsolatosan: Teodorovici, aki talán az egyetlen pénzügyminiszter volt a világon, aki nem fizette be az adóit… Igen, a tietek, tőletek van.

Most decentralizációval ijesztgetitek az embereket,

majd a kampány után arról győzköditek őket, hogy muszáj megcsinálni a régiósítást – mindig így történt, ha nem hiszed, kérdezd csak meg Iliescutól. Még mindig nem fogjátok fel, hogy nemcsak pénzről, autópályákról, kórházakról, öntözőrendszerekről van szó – csúszva-mászva, de csak megcsináljuk ezeket tíz, vagy száz, vagy ezer év alatt –, hanem egy identitás hatékonyabbá tételéről, annak helyes újraosztásáról. Igen, fiacskám, a románnak lenni nyugalmáról. Igen, fiacskám, te, a magát hol albánnak, hol olasznak mondó román: ez az identitás kezd egy szomorú feleségre hasonlítani. Melletted marad, néha szakszervezeti beutalóval elviszed a tengerpartra, vagy december elején kitűzöl a mellére egy jelvényt, de a tekintetét már nem sikerül elkapnod. Nem hisz már neked, eladtad a gyomrából a pillangókat, hiába veszel drága kencéket, hogy eltakarja a kék foltjait. Már nem vagy az övé, ő már nem a tied, kicsi vagy, kicsi, kicsi. Talán elmenne spanyolba vagy olaszba, a gyermekekhez és az unokákhoz? Talán már érzi, hogy semmivé lettek a mézeshetek alatti álmai?

Egyik nap az jutott eszembe: mégis mi hiányzik még nektek? A béreken, hatalmon, különleges nyugdíjakon és más hasonlóakon túlmenően nektek, uszéléseknek (USL, a PSD-ből és PNL-ből létrehozott néhai Szociál-Liberális Szövetség – a szerk.) 70 százalékotok volt a Parlamentben, az egész országot átalakíthattátok volna. Dottore, a világ összes jó törvényét lekopipésztolhattad volna. Elmehettél volna Barrosóhoz egy újabb tizenegy pontos listáért, ezúttal a tényleg lényeges törvényekkel – és ezzel némileg enyhíthetted volna a röpdolgozat szégyenét, tudod te, miről van szó, a szintén tizenegy pontosról, amit az összes európai előtt kellett megírnod. Esélyed volt államférfinak lenned, nem egy taknyosnak. És semmire sem voltál képes; most pedig előállsz és a vödrök, olaj, liszt helyett

a legolcsóbb kampányalamizsnát veted oda a népnek: a nacionalizmust.

Ugye tudod, hogy a nacionalizmus olyan, mint a bumeráng? Ugye tudod, hogy akkor vág kupán, amikor a legkevésbé sem számítasz rá? Nyugodtan sörözgetsz Ghiţăval (Sebastian Ghiţă – a szerk.) és a másik beszarival, Diaconuval (Bogdan Diaconu – a szerk.), ott sertepertélnek körülöttetek a pincérek, az újságíróitok szintén, és amikor éppen bekapnál egy aprósüteményt, bumm: érzed, hogy valami tarkón vágott, odakapsz és érzed a búbot a fejeden. Piszkosul fáj, a fene egye meg a búbját. Dühösen körülnézel: nép balra, nép jobbra, bumeránggal a kezében, és dühös, mert a magyarok elveszik tőlünk Erdélyt és a Bucsecs alatti energiákat – ki volt az, hékás?

Mindeközben a mindig is nemzeti mumusként használt Erdély néha lopva belenéz a tükörbe. Mitől rémüldöznek egyesek? Még mindig szép, még mindig megvan az a régi mosolya, mely különlegessé tette. Még emlékszik a mézeshetekre, az álmaira. Most háztartásbeli: mos, vasal, megteríti az asztalt, kitörli a kölykök seggét – lagziban, ahaj, jóval a házassága előtt volt utoljára. Hazajössz a sörözésből, egy kicsit siránkozol, hogy fáj a búbod, dorombolsz és szaporán pislogsz, de hiába, már nem tudod elkapni a tekintetét. Nem szeret, nem gyűlöl; megterít neked, mos, vasal, de te folyamatosan hazudsz, hazudsz és hazudsz neki, meddig lesz kedve még veled maradni? Csak a gyermekek kedvéért és a szomszédok szájától tartva, ahogy az a hagyományos történelemben történni szokott?

Meddig, te taknyos?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.