Caragiale nyomán, mélabúval

Idén – nagyjából egy hónapja – volt Ion Luca Caragiale születésének 165. évfordulója. Nem ragaszkodunk görcsösen ünnepélyes megemlékezésekhez, főleg akkor, amikor olyan szerzőről van szó, aki évről évre, napról napra, óráról órára jelen van hazácskánk zsigereiben.

De

érdemes dicsőítenünk, amilyen gyakran csak lehet, azt a kétségbeesett iróniát,

mely egyfajta időtlen emblémává változtatta erkölcseinket, „melynek dilemmáiból képtelenek vagyunk kilépni”… A caragialéi szöveg a múltban, a jelenben és – úgy látszik – a jövőben is állandó éberségre kötelez. Minap, miközben Dan C. Mihăilescu kitűnő levélantológiáját lapozgattam (I. L. Caragiale, Cele mai frumoase scrisori – A legszebb levelek –, Humanitas, 2013), két részletre bukkantam, melyeket szükségesnek tartom megosztani önökkel, rövid kommentárokat fűzve hozzájuk.

Barátjának, Constantin Dobrogeanu-Ghereának küldött egyik levelében azt írja: „… Szép! Fenséges! Le a külföldiséggel! Fel a Rromán nyelvvel!!! Ha már többé-kevésbé siralmasan beszéljük és írjuk, legalábbis az elidegenült mostohákkal szemben, akik egyáltalán nem is ismerik, védjük meg kevésbé, vagy valamivel jobban – nevetséges. Ó, örök Rrromán Szeszély, halhatatlan Főnix!” Én is már régebb óta elcsodálkozom szerényen azon, hogy milyen ellentmondás feszül

egyes jelenkori politikusok és „elemzők” ízesen hazafiaskodó retorikája és az anyanyelv gyatra ismerete között,

amiben szinte valamennyien bűnösök. Elfogadhatatlannak tartom, hogy azt állítod magadról, szereted Romániát és semmilyen erőfeszítést sem teszel azért, hogy helyesen és – ha lehet – kifejező módon beszéld a román nyelvet. Hogyan szerethetnéd Romániát a „román beszéd” szeretete és tisztelete nélkül? Az „idegenek” akadályoznak meg minket abban, hogy némi nyelvtant is ismerjünk? Brüsszel és az Egyesült Államok kényszerít bennünket a szókincs és a mondattan eltorzítására? Zsarolással vesz rá valaki minket arra, hogy „determináltságot” mondjunk „eltökéltség” helyett, „date”-tet, ha találkánk van, „értelmet csinálni”-t az „értelmet adni”, „challenging”-et a „kihívás” helyett? Amikor egy-egy minisztert, parlamenti képviselőt, vagy – sajnos – akár középiskolai tanárt, tévésztárt hallasz beszélni, hogy az üzleti élet újgazdagjainak seregéről ne is beszéljünk, az az érzésed, hogy számukra az érthetetlen, gondatlan, műveletlen, helytelen beszéd jelenti a románságot, más nyelvekből kölcsönzött (most ez a divat) szavakat és fordulatokat darálva, mely nyelveket, különben, ugyanolyan gyatrán ismernek, mint a sajátjukat. Az idegenek árulásával szembeni védekezésre összpontosítva megfeledkezünk arról, hogy saját maguktól védjük meg magunkat. Szeretjük a hazácskát, de meggyalázzuk a szépségeit: szavai, könyvei, műemlékei szépségeit. Azon siránkozunk, például, hogy felvásárolják a földjeinket és kivágják az erdőinket.

De kitől vásárolják fel a fánkat és a földjeinket?

Nem honi polgároktól, cégektől vagy akár intézményektől is? Ki adja el ezeket? Netán nem mi magunk? És ha áruba bocsájtjuk a szántóinkat és az erdőinket, akkor miért csodálkozunk, ha vásárlók jelentkeznek? Az „idegenek” csak azt vásárolják fel, amit „megvásárolhatóként” kínálnak fel nekik. De ilyenek vagyunk: áldozati szerepben tetszelgünk, ám fű alatt megtömjük a zsebeinket. Ez a helyi specialitás, a „rrromán szeszély”, a kárpáti Főnix, mely állandóan újra és újra feltámad a saját hamvaiból.

Íme, egy részlet egy Mihail Dragomirescunak küldött levélből, ha már amúgy is arról a „polgári” felszólításról folyik a vita, melyet mostanában az „értelmiségiekhez” intéznek mindenféle „talk-show”-s nagyszájúak: akik szerint jó lenne, ha az előbbiek is besegítenének, leszállnának az „elefántcsonttoronyból”, „hasznossá” tennék magukat a nemzet számára, másképp is, mint a saját műveik „hasztalanságaival”! A még fiatal kritikus egy jelentősebb közéleti „szerepvállalás” ügyében kért tanácsot a drámaírótól. Caragiale válasza: „Hallgass ide. Fiatal vagy és erős és tiszta:

hagyd a kortársaidat úszómeccseket folytatni a jelenlegi román közéletnek nevezett bűzlő mocsárban –

ez a sportként űzött mocskolódás; te maradj tiszta, erős és fiatal a parton és mivel most egy katedrád is van, fordítsd a tekintetedet a jövő nemzedékek felé, mert már csak bennük reménykedhetünk. Te meg, az általam ismert igazságvágyaddal együtt, törődj a katedráddal. Annak magasságából igyekezz, amennyire csak tudod, megmenteni a fiatalságot attól a tévelygéstől, melyben nyomorult iskolánk – bűnös állami intézmény – szisztematikusan tartja őket! (kiemelés tőlem – A. P.). Reménykedj, egyetlen pillanatig se add fel a reményt, hogy tisztességes áldozatodnak egyszer majd egy boldog aratás lesz a jutalma”. A szöveg 1906-ban íródott. Vagy a minap…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.