Budzsáki románok? Megoldás Románia számára

Az ukrajnai románok helyzete szinte egyáltalán nincs jelen az országos sajtó jelentősebb kiadványaiban és legtöbbször csak akkor kerül szóba, ha kevésbé kellemes események történnek a Bukarest–Kijev kétoldalú kapcsolatban.

Ilyen értelemben jellemző

az a gond, amellyel a budzsáki román etnikumúak szembesültek

(Budzsák: Ukrajnának a Moldova Köztársaság déli határa és a Fekete-tenger közötti területe – a szerk.), akik augusztus 31-én az Odessza régióhoz tartozó Izmajilban akarták megünnepelni a román nyelv napját, de a polgármesteri hivatal váratlanul belekezdett a Kultúrpalota termének „tatarozásába”, ahol Veta Biriş énekesnőnek kellett volna előadást tartania. Nem utolsó sorban szeptember 1-én a tanév egy román iskolával kevesebbel indult, mert a szintén Budzsákban található Hagi Curdán (Komisivka) 22 gyermek mostantól nem román, hanem ukrán nyelven fog tanulni. Így aztán

már csak négy román iskola maradt Dél-Besszarábiában.

Persze bírálhatjuk a bukaresti hatóságokat, mert nem foglalnak állást, amikor Kijev aláássa a nemzeti identitást a budzsáki történelmi tartományokban, de ezzel már az elején csapdába esünk, tekintettel arra, hogy a térségbeli etnikumúak moldovaiaknak vallják magukat, ami Moldova Köztársaság javára korlátozza Románia hatásköreit.

A Szovjetunió szétesése után Ukrajna számára az volt a kedvező, ha az észak-bukovinaiakat románoknak, a dél-besszarábiaiakat pedig moldovaiaknak tekinti, éppen azért, hogy csökkentse hazánk lehetőségeit, hogy átfogóbb politikákat dolgozzon ki velük kapcsolatosan.

A moldovaiaknak ezt a megkülönböztetését

– volohok és románok-vlachok – a Komintern valamikor a 20-as években dolgozta ki a számos ezt cáfoló orosz történelmi forrással ellentétben, hogy ezzel Moszkva geopolitikai ambícióit támogassa.

Ennek ellenére nem menthetjük fel országos hatóságainkat egy olyan életképes stratégia hiányának felelőssége alól, mely összhangban lenne a nemzeti érdekkel és választ adhatna úgy az ottani, mint ahogy az itteni, a határokon belüli gondokra is.
Románia közép- és hosszútávon keményen

megszenvedi majd a munkaerő, különösen a képzett munkaerő masszív elvándorlását,

amely egyre nagyobb mértékben jelenik meg a nyugat-európai államok piacán, és megoldást kell majd találnia ennek ellensúlyozására, ezért elkerülhetetlenül más importtérségek felé fog fordulni. Sok jóval fejlettebb ország, amely valamivel korábban már átment ezen a folyamaton, elsősorban Ázsiából importált munkaerőt az alacsony költségek miatt, ami azonban társadalmi törésvonalakat hozott létre a jövevények és az őshonos lakosság között, különösen a kulturális-vallási különbségek miatt.

Ne feledjük, hogy az egyik nemrég befejezett jelentős bukaresti híd építésében többek között bangladesi munkások is részt vettek. Ugyanakkor a mobilitás a Munkaügyi Minisztérium egyik prioritása, az olyan megyék pedig, mint Temes vagy Arad, most többek között Szerbiából hoznának be munkaerőt.

De Románia elkerülhetné az ilyenfajta forgatókönyveket a szomszédos országokban kisebbségben lévő román etnikumúakkal kapcsolatos pragmatikus politikákkal, akiknek az integrációja kis költségekkel járna, és ez alól a budzsákiak sem képeznek kivételt, annál is inkább, hogy körükben magas a munkanélküliség, az átlagbér pedig náluk alig éri el a 100 eurót.
Nyilvánvaló, hogy egy hosszútávra szóló kormányzati elképzelésre és stratégiára van szükség, valamint

olyan gazdasági keret kialakítására, amely vonzóvá teszi Romániát

azok számára, akik különben a fehéroroszországi vagy oroszországi munkaerőpiacot választanák. Az első lépés a Romániába jutás megkönnyítése lenne, ezért létfontosságú egy konzulátus megnyitása Izmajil városban. Ugyanis a mélyszegénység miatt sokak számára nehéz eljutni az odesszai konzulátusig, és ezek a magas költségek többek között a romániai munkavállalási vagy tanulmányi vízumkérelmek benyújtását is akadályozzák.

Ami a közigazgatást illeti – például egyes budzsáki falvaknak az etnikai arányok megváltozásával is járó összevonását –, a határozottabb állásfoglalásnak jelen esetben Chişinău részéről kellene érkeznie, de a Moldova Köztársaságban is hivatalos nyelvnek számító román nyelv életben tartását hazánknak is prioritásként kellene kezelnie, a hatékony különleges programok beindítása pedig nem tűr halasztást.

Következésképpen Románia megpróbálhatná a munkaerő elvándorlásából következő, nagyon is lehetséges válságot a szomszédos, kevésbé fejlett államokban élő,

román etnikumúakból álló közösségekből származó munkások importjával megoldani,

aminek kisebb költsége lenne, és a társadalomba integrálásuk sem okozna gondot. A budzsákiak esete csak egy – mindkét állam számára kedvező – példa, mert az ukrajnai hátrányos helyzetű és gyengén fejlett térségek külföldi tőkeinjekcióhoz jutnak azoknak az összegeknek a révén, amelyeket a munkások majd hazaküldenek a családjuknak.

Sokkal nagyobb (országos) léptékekben Románia pontosan ezt a modellt követte az Európai Unióhoz való csatlakozása után. Három aspektus továbbra is alapvetően fontos: egy hosszú távú elképzeléseket tartalmazó országprojekt megléte, a határon túli etnikumúak és az anyaország közötti kulturális közeledés fenntartása (legalább a román nyelv megőrzésére irányuló politikákkal) és Románia gazdasági fejlődése.