Az érettségi egyre könnyebb és irrelevánsabb

Úgy tűnik, az érettségi vizsga idén figyelemre méltó haladást ért el a sikeresség terén. De ha alaposabban megnézzük, ez csak egy gondosan fenntartott illúzió.

A vizsgatermek bekamerázása traumát okozott a társadalomnak, mely az erőfeszítés csökkentését a haladás egyik formájának tekintette. Jelöltek, szülők, a társadalmi testület ösztönös törekvéseivel szolidáris tanárok lázadoztak a miniszter ellen, aki mintha egy fél évszázadnyit vetette volna vissza őket az időben. Azt már hozzá sem kell tennünk, hogy Daniel Funeriunak igaza volt, és hogy

az „elrettentő” százalékok ellenére is fokozni kellett volna a vizsga szigorúságát.

A gondos felügyelet bevezetése után rögtön hirtelen 50 százalék alá csökkent a sikeres érettségi vizsgák aránya, hogy aztán két évvel később újra folyamatos növekedésnek induljon. A 2013 után egymást követő oktatási miniszterek diszkréten olyan lépéseket tettek, melyekkel a vizsga könnyebbé vált és végül az átmenők számának növekedéséhez vezetett. És íme, erőfeszítéseik eredménye idén láthatóvá is vált, ugyanis a sikeres vizsgák aránya újra megközelítette a reform előtti 71,4 százalékos szintet.

Örömteli dolog, ha nagy az átmenők aránya. De ha a vizsga egyre könnyebbé válik, akkor az öröm meg van bundázva. Az utóbbi évtized tapasztalata alapján viszont afelé hajlunk, hogy ellenőrizhetetlen társadalmi átalakulások zajlanak és minden konzervatív illatú reformkísérlet kudarcra lesz ítélve. Az állami iskola egyszerűen azért nem tud már szigorú követelményeket támasztani, illetve nem képes már növelni a teljesítményi standardokat, mert teljesen megszakadt a képzettség és a társadalmi sikeresség közötti kapcsolat. Egy olyan világ már nem képes megőrizni az iskola presztízsét, amelyben az osztály sereghajtójából miniszter vagy milliárdos lesz, ahol a (társadalmi értelemben vett) új eliteket a szertelen fiatalok közül toborozzák. Egy szigorú tanárnak már semmilyen tekintélye nincs, hiszen

az általa elvárt tudás nem segíti a diákot a társadalmi versengés terén való megfelelésben,

ellenkezőleg, hátrányt jelent számára. Amikor ilyen sok érdemmel szerzett magas szintű oklevéllel rendelkező fiatal keres munkát egy call center-ben, hogy csak egyetlen példát említsünk, akkor egyértelmű, hogy a tanulásra fordított idő valójában kigolyózta őket a versenyből és ezért könnyen marginalizálódhatnak.

Következésképpen nem csoda, hogy az iskolát már nem veszik komolyan és legalábbis 14 éves kortól az már csak egy szabályozott időtöltés. Ennek katasztrofális hatásai vannak, a hógolyóelv szerint, hiszen az alakító szerepüktől megfosztott tanárok is leromlanak, apátiájuk pedig tovább rontja az iskola presztízsét. Nagyon jól tudjuk, hogy még mindig sok az elkötelezett tanár, akik sztoikusan ellenállnak ebben a lehangoló környezetben, tudjuk, hogy ők maguk is tudatában vannak a helyzet siralmasságának, de ezt a tendenciát nehéz megfordítani mindaddig, amíg nem állítják helyre az iskola és a társadalmi sikeresség közötti kapcsolatot.

Hozzászoktunk, hogy úgy véljük, ez egy román kór, de annak ellenére, hogy a következmények itt a leginkább láthatóak, a jelenség sokkal általánosabb, és összetett társadalmi mechanizmusokat indít be. Amíg a minden csatornán szívósan népszerűsített társadalmi sikerességi modellek az üzleti sikerekre korlátozódnak, addig

az iskola egyre „feleslegesebb” és „ósdibb” lesz,

hiszen továbbra is olyan tartalmakat és néha még modelleket és törekvéseket javasol, melyek egyáltalán nem segítik a fiatalokat a pénzszerzésben, ellenkezőleg, mintha megakadályozná őket a szükséges ügyesség elsajátításában. Az iskola mindenhol bizonyos mértékig „romantikus” maradt, csökönyösen igyekszik olyan értékeket hirdetni, melyeknek semmi közük sincs a piacon domináns mentalitáshoz, mely már nem a karrierekben hisz, hanem a mobilitásban és a viharos sikerekben.

De ami az okoktól függetlenül megfigyelhető, az az oktatási folyamatot kísérő szkepszis, bizalmatlanság, apátia, melyek nálunk a lehető legmeglepőbb formákban nyilvánulnak meg. Romániában az iskola – a már említett kivételtől eltekintve – már nem fejt ki ellenállást, már nem küzd relevanciája és presztízse megőrzéséért, ellenkezőleg, a kudarcát próbálja meg gondosan elleplezni. Hiszen az egyre könnyebb vizsgák megszervezése és egy megbundázott ünneplés csak a feszültségek tompításának és az illúzió fenntartásának egyik módja.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.