Az előregyártott és a konkrét Európa

Az olaszországi választás olyan tünet, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az európai nemzetek egyre inkább azt a benyomást keltik, hogy olyan korlátozásként élik meg az európai integrációt, mellyel – így, vagy úgy – igyekeznek szembeszállni. Az olasz választás eredménye annál sokatmondóbb, hogy a részvételi arány több mint 70 százalékos volt. Következésképpen nem fáradtságról és szkepticizmusról van szó. Hanem sokkal inkább

egy új politikai lelkesedésről, mely egyáltalán nem kedvez az európai konstrukciónak, ahogy azt eddig irányították.

Legalábbis az 5 Csillag Mozgalom olyan fiatal, sőt nagyon fiatal emberek pártja, akik teljesen új, a közvetlen demokráciához közelebb álló, némely pontokban szuverenistább, migrációellenes és bizonyos tekintetben szocialista beütésű politikát hirdetnek. Északon a szintén szuverenista, de eltérő, jobboldalibb kottából játszó Forza Italia és Északi Liga szintén határozott győzelmet aratott. Ami a kormányozhatóságot illeti, ez az Olaszországot gyakorlatilag kettéosztó eredmény katasztrofális lehetne. De általánosabb tünetként Európa számára figyelmeztetés lehet, hogy már nem megfelelő a jelenlegi pálya. Ezt mondták a görögök is, mielőtt megszelídítették őket, ezt mondták egyes kisebbségi szervezetek Spanyolországban vagy Portugáliában is, de Olaszország ezúttal már sokkal határozottabban ad hangot a jelenségnek.

Az európai „Észak” reakciója, persze, az aggodalom, sőt, a riadalom.

Frans Timmermans európai biztos azt nyilatkozta, hogy az olaszországi választás „annak a jele, hogy Európának fel kell ébrednie”. De vajon nem éppen ez Európa? Amelyik „kaotikusan” szavaz, és amelyik nem akar megfelelni egy előre megrajzolt képnek és egy laboratóriumban kidolgozott projektnek?

Nekünk, akik Európa keleti feléből nézzük a dolgokat, van egy kis előnyünk, hiszen – mivel nem veszünk részt főszereplőként az európai konstrukcióban – tárgyilagosabban látjuk a dolgokat. Az integrációs folyamatot egy Nyugatról mintázott Európa konfigurálása felé vezető németek, vagy a hollandok (de még a franciák is) egy Európától való „eltérést”, egy „dezertálást” látnak a Dél kiszámíthatatlan lépéseiben, amelyre azonnal választ kellene adniuk. De nem kerülhetjük meg annak megállapítását, hogy már több „eltérés” van, mint szabálykövetés, ami ahhoz a gondolathoz vezethet, hogy a Timmermans által említett Európa olyan kisebbségi projekt, melyet ki kellene javítani és a valósághoz kellene igazítani.

Hiszen láthattuk, hogy Timmermans Európáját ma

Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia és – különböző formákban – Románia ellenzi.

Futólag említjük, hogy a Romániában a Szociáldemokrata Párt (PSD) színeiben megválasztott európai képviselők többsége múlt héten Brüsszelben leszavazta a 7. cikkely Lengyelország elleni aktiválását. Csatlakozott hozzájuk néhány EPP-s képviselő, akik egy intellektuálisabb és jobban körvonalazott konzervativizmust gyakorolnak (pl. Traian Ungureanu) és akik a Lengyelország elleni határozatban sokkal inkább egy konzervatívellenes politikai manifesztumot láttak. Valóban, a varsói kormány elleni masszív szavazást (422 igen szavazat, 147 nem ellenében, 48 tartózkodás mellett) sokkal inkább az európai képviselők közösségi opciói és a katolikus konzervatívokkal szembeni ellenszenv motiválta, mint az igazságszolgáltatás struktúrájának kérdésköre. Mindenesetre a PSD-s képviselők szolidarizálása a lengyelekkel közvetett reakció volt Timmermans bukaresti látogatására. A kérdés sehol sem korlátozódik az igazságszolgáltatás felépítésére, hanem – ahogy egy korábbi tudósításunkban rámutattunk – arról

az ellenőrzésről van szó, melyet Európa igyekszik a Szerződésekben foglaltaknál nagyobb mértékben kiterjeszteni a nemzeti hatáskörökre.

Következésképpen a diszkréten, de a „több Európát” szlogen alatt néha imperatív módon zajló politikai mozgás szinte mindenfelé ellentétes előjelű reakciókat vált ki.

És ahogy mondtuk, a dolgokat kelet felől nézve tisztábban láthatjuk, hogy annak, ami most történik – a nehezen szisztematizálható sokféleség ellenére – van egy közös nevezője, nevezetesen az egy bizonyosfajta Európával szembeni ellenállás. Nyilvánvalóan egy bizonyos európai projektről van szó és nem magáról Európáról, melyet nem lehet elválasztani Olaszországtól, mint ahogy nem lehet elválasztani olyan más országokban zajló ellenállási mozgalmaktól sem, mint Franciaország, Németország, Hollandia,

melyeket egy erősen átideologizált diskurzus a ködös és lejárató „populizmus” kifejezéssel illet.

Persze elképzelhető, hogy túlbecsüljük az események relevanciáját, de ha nem tévedünk, akkor talán itt lenne az alkalom visszatalálnunk a konkrét Európához, hogy újra felfedezzük azt ama ideológiai ernyő alatt, mellyel az utóbbi évtizedben elfedték. Ha nem nyilvánítjuk magunkat már most, nyíltan, a demokrácia ellenségeivé, akkor el kellene fogadnunk az élő Európát, a konkrét, kiszámíthatatlan és egy készre gyártott projektnek magát alávetni egykönnyen nem engedő Európát.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.