A románok kapcsolata a tartalék/készletezés/biztonsági mentés fogalmával

Jelen szöveg az Adevărul oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Felfedeztem egy vörös szálat a tartalékok, készletek, biztonsági mentések helyes kezelésére való alkalmatlanságunkban, valamint abban, ahogy ehhez a témához viszonyulunk. Ezt láttam az utóbbi napokban a közösségi médiában, amikor egyesek tartalékokat halmoztak fel (sokan a koronavírussal kapcsolatos izgatottság nyomására), mások pedig kinevették a tartalékolókat.

Az „aha”-pillanat akkor következett be, amikor olyanokat láttam, akik azzal büszkélkednek, hogy semmiféle tartalékot nem halmoznak fel és nem is tervezik ezt.

Először is már az elején világosan ki akarom jelenteni, hogy egy folyamatos, hónapról hónapra, évről évre folytatott megelőző viselkedés híve vagyok és nem egy érzelmeken és irracionalitáson alapuló reaktív viselkedésé.

Az izgatottság, a pánik és az impulzusokon alapuló cselekvések többet ártanak, mint amennyit használnak.

Íme néhány példa, különféle területekről:

Mi, románok, nem készítünk biztonsági mentést a telefonszámokról. Hányszor találkoztak olyan ismerősökkel, akik azt mondják: „Minden elveszett, ami a telefonomban volt.”?

Mi, románok, nem készítünk biztonsági mentést a számítógépek merevlemezén lévő információkról. Melyek, statisztikai értelemben, akkor adják be a kulcsot, amikor a legkevésbé sem számítunk rá.

Mi, románok, nem vagyunk jó barátságban a bármiféle biztosításokkal. Ezek biztonsági mentést jelentenek arra az esetre, ha valami baj történik.

* A magánszemélyek tulajdonában lévő gépkocsik közül csak 60 százalék rendelkezik kötelező gépjármű-biztosítással. (1)

* Csak a lakások 19 százaléka rendelkezik kötelező ingatlanbiztosítással. Ismétlem, kötelezővel.

* Csak a románok 14 százaléka kötött CASCO-biztosítást a gépkocsijára. (2)

Nincs biztonsági vészforgatókönyvünk földrengés esetére,

tudják, arról az egyszerű sürgősségi csomagról van szó. Főleg, hogy szeizmikus szempontból veszélyeztetett ország vagyunk és szavak szintjén mindnyájan tudjuk, hogy hamarosan sor kerül a következő földrengésre. Vajon hány család dolgozott ki biztonsági stratégiát arra az esetre, ha egy katasztrófa nyomán összeomlik a telefonos/internetes rendszer, például egy találkozási pont meghatározásával?

A hóban rekedt parasztok, akik télről télre amiatt panaszkodnak, hogy ennivaló nélkül maradnak. Ha havazni kezd, az off-road klubok, a csendőrök vagy az őrző-védő cégek küzdenek meg minden évben azért, hogy eljussanak a falvakig, mert a szóban forgók egyetlen nap után már azt üvöltözik, hogy nincs mit enniük. Hogyhogy? Hogy mondhatod, hogy már nincs mit enned? Miféle gazdák ezek? Vajon nem tudják, hogy télre tartalékolniuk kell? Tudják, hogy a falu a pusztaság közepén van, tudják, hogy jön a tél és az utak járhatatlanná válnak és nem tartalékolnak semmit? Nos, már elnézést, de megérdemlik a sorsukat!

A pénzügyi biztonsági menedék hiánya. A pénzügyi nevelés hiánya biztonsági tartalék hiányához vezet, amikor magánnyugdíjról, nehéz napokra félretett pénzről, aránytalan vásárlásokról van szó (eladó vagy, alig jössz ki a pénzedből, de te iPhone-t veszel magadnak. Nincs pénzed élni, de ki tesz fel tükörben készített, szép csücsörítős képeket az Instára? A benzinkútnál 100 lejért tankolsz, de kinek van drága kocsija?

Ha a kormány néhány évvel ezelőtt nem kényszerítette volna ki a nyugdíj-hozzájárulás egy részének a 2. pillér felé átirányítását, vajon hány románnak lett volna egy minimális magánnyugdíja? Vagyis,

hányan járultak volna hozzá saját maguktól?

Egy másik példa az előrelátás/védőháló hiányára: a román szülők többsége nem képes egy szülői felügyeleti alkalmazást telepíteni a gyermekének adott telefonra. Nem másért, de talán némileg megszűrhetnék a hülyeségeket, talán egy kicsit korlátozhatnák a játékokat, melyeket képtelenek nem felkeresni a tanórák alatt. Talán egy kicsit jobban átirányíthatnák a figyelmüket a „mindless entertainment”-ről a tanulás felé. De nem, kényelemből vagy hozzá nem értésből elszáll a semmibe ez a biztonsági lépés, mely adhatna egy újabb esélyt „szemük fénye jövőjének”.

A fiatalok nem gondolnak arra, hogy eljön majd az a kor (mondjuk a 40. életév), amikor nehéz lesz elhelyezkedni és most két kanállal falják az életet. Az előrelátás újabb hiánya.

Biológiai biztonság. A fiatal nők esetében, akik annyira kitolják a gyermeknemzést, hogy végül arra kell ráébredniük, hogy már túl sokat vártak.

Biztonsági készpénz a pénztárcában. Hányszor találkoztak olyanokkal, különösen fiatal, dinamikus, divatos emberekkel, akik kizárólag a kártyás fizetésre támaszkodnak és hogy nincs náluk biztonsági készpénz. „Hogyhogy nem fogadják el a kártyás fizetést? Nos, készpénzem nincs. Tud egy bankautomatát a környéken? Itt nem nagyon fog menni, mert fent vagyunk a hegy csúcsán.” De ha megkérdezed tőlük, akkor több kártyájuk is van (biztonságból).

Biztonsági hegymászás. Hányszor hallottak már híreket arról, hogy turisták papucsban, felszerelés, készlet nélkül indultak el és fent rekedtek valamelyik romániai hegyen? Minek biztonsági tartalék? Minek készlet? Minek felszerelés? Mert a hegyi utakon száz méterenként van egy bolt. És mindig ott vannak a szegény hegyimentők, akik majd kisegítenek bármilyen helyzetből, nem igaz?

Biztonsági élelmiszerkészletek. Ha a lakásunkban rekednénk, vajon hányunknak nem lenne néhány óránál hosszabb időre ennivalója? Végső soron

egy rakás ember büszkélkedik azzal, hogy semmi ehető dolog nincs otthon.

És a végtelenségig lehetne folytatni a példákat. Értem, hogy miért jutottunk idáig. Ehhez az egész kapitalista társadalom hozzájárult. A Just in Time szállítmányozás. A nulla készletezés. A demand on request. A munkamegosztás. A hatékonyság. A kiszervezés. Annak tudata, hogy a hatóságok védőhálót biztosítanak. Plusz a nevelés hiánya.

Minek fenntartani egy telepakolt fagyasztót, mint a kommunisták idejében, amikor 10 bolt is van az utcádban, ahol bevásárolhatunk? Minek 2 literes kiszerelésben vásárolni, amikor bármikor vásárolhatunk 0,25-ösben is? Minek takarékoskodni, amikor többet is fizethetünk pontosan annyi mennyiségért, amennyire éppen szükséged van?

Minek raktározáson törnünk a fejünk, FIFO-n (First In First Out), az étel kidobásán, mert impulzusból túl sok romlandó ételt vásároltunk? Sokkal hasznosabb (a beszállítóknak), ha egyre kisebb mennyiségeket vásárolunk.

Minek kilóra vásárolni, ha grammra is lehet? Főleg akkor, ha az embereknek a tíz dekánként kiírt ár kisebbnek tűnik?

Minek biztosítást kötni, hisz amúgy sem történik velünk semmi baj, ugye?

Minek magánnyugdíjat kötni, hisz örökké fiatalok leszünk. Mint a nótában: „Forever Young”.

Még a Báránykában szereplő juhászt is – ahelyett, hogy biztonsági terveket készített volna a másik két juhásszal meglévő gondja megoldásához – más, asztrálisabb dolgok kötötték le.

Ti, 40+-osok, még emlékeztek a kommunisták alatti időszakra, amikor szinte minden hiánycikk volt és amikor egyik család sem engedhette meg magának, hogy a boltokra bízza magát, így tartalékokat képeztek, különösen télire? A fehér túrós doboz, egy kis savanyú káposzta, a krumplis zsákok, a lekváros üvegek, teli fagyasztók. Az élelmiszer-tartalékok lehetővé tették, hogy nyugodtan túljuss a téli időszakon. Nehéz idők voltak. Rákényszerültünk, hogy tartalékokat képezzünk. Különben azonnal megszenvedtük.

Személy szerint úgy hiszem, hogy

mindnyájunknak óvatosságon alapuló mentalitással kellene rendelkeznünk.

Biztonsági tartalékokat, eljárásokat kellene kidolgoznunk (és be is tartanunk), melyek továbbvihetnek, folyamatosan rendelkeznünk kellene rövid-, közép- és hosszú távú elképzelésekkel, nem csak rövidtávúakkal.

Az emberi agynak óriási nehézséget okoz a mai világ exponenciális funkciójának megértése. A mostani kényelmes élet nagyon gyorsan eltűnhet (árvíz, tájfun, meteorit, emberi ostobaság, háború, felrobban a szomszéd háza, tűzeset és így tovább). De az állam hatóságaira, a civil szervezetekre és mindnyájunkra hárul, hogy megneveljük a többieket oly módon, hogy a társadalom összességében helyes irányban fejlődjön. Tőlünk függ, hogy a kockázatot nyugalommal és előrelátással kezeljük, nem pedig azzal, hogy semmibe vesszük.

„Carpe Diem”, „Utánam az özönvíz”, „Majd meglátjuk”, „Ahogy Isten akarja” és a többi, és a többi, nem tekinthetők jó stratégiának sem számunkra, sem a bolygó számára. Mindenért meg kell fizetni, előbb vagy utóbb.

Még a vallás is (bármelyik) azt mondja, hogy láss munkához és légy előrelátó, ne hagyatkozz csak a sorsra.

Az emberek mentalitásának nagyobb mértékben kellene az előrelátásra alapoznia, folyamatos, nem pedig tűzoltásszerű biztonsági forgatókönyvekkel. Az embereknek nem az üzleteket kellene lerohanniuk és bármit felvásárolniuk, az izgalmi impulzusok hatására, hanem folyamatos biztonsági tartalékkal kellene rendelkezniük otthon, szem előtt tartva a veszteségek minimalizálását. Logikus döntések kellenek, nem érzelmiek. Előrelátás, nem csak „Carpe Diem”.

A remény nem stratégia. Soha.