A román közélet: ostobák agorája

Úgy tűnik, azt már mindenki tudja, hogy az általánossá vált korrupció magyarázza politikai, gazdasági, intézményi gyengeségünket. Ez a közbeszéd közhelye. Ha egy állítást „közhelynek” nevezünk, akkor nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem igaz, csak annyiról van szó, hogy a túl gyakori és végig nem gondolt alkalmazásával elvesztette relevanciáját. Kimondod (vagy meghallgatod), és továbblépsz.

Ezáltal válik banálissá egy önmagában drámai téma. A helyzet kijavítására tett bármilyen kísérletet a „banalitás” és a „normalitás” perfid összemosásával és az „Ez a helyzet!”, „Nincs mit tenni!”, „Úgy tűnik, ez egy elvek nélküli társadalom…” típusú hagyományosan ránk jellemző pszichológiával odázzák el vagy függesztik végül fel.

Egy ideje némileg árnyaltabb vélemények is elhangzanak.

Nemcsak a korrupció öl minket, hanem az alkalmatlanság is.

Nem mindig csak holmi tolvajoknak vagyunk kitéve, hanem sokszor döntéshozó helyzetbe került alkalmatlanoknak is. Persze végső soron az is a lopás egyik formája, ha elfogadsz egy csúcstisztséget, miközben tudod, hogy nem rendelkezel a szükséges szaktudással. De az ilyenfajta helyzetekben nem a mohóság, hanem a hiúság a hibás lépés pszichológiai mozgatórugója. Az alkalmatlan abban reménykedik, hogy vagy átveri az embereket, vagy majd „boldogul” valahogy anélkül, hogy megroggyanna a piedesztálja.

Kevesebb szó szokott esni közéletünk harmadik „rákfenéjéről”, pedig az szintén nap, mint nap bőségesen jelen van mind a kormányzatban, mind a parlamentben, a sajtóban, a minden hájjal megkent öregekben és a porhanyós, „szép és szabad”, átverésre pont alkalmas fiatalokban is. Az ostobaságra gondolok. Elég belenézni az újságokba vagy (és) a tévék műsorába, elég elolvasni a nemzeti harcosok politikai nyilatkozatait vagy ránézni a választási plakátokra, elég megcsodálni a voksokra vadászó pártok „politikai” manővereit, elég végighallgatni, miként beszélnek a nemzet „választottai”, hogy egyértelművé váljon,

az ostobaság legalább annyira veszélyes vírus, mint a többi.

Nem pazarolom meghatározásokra az időt. Inkább leírok néhány példát, a szükséges kommentárokkal együtt. A tolvaj általában tudja, hogy tolvaj, az alkalmatlan – egy bizonyos pontig – tudja, hogy alkalmatlan. Amikor kezdi elhinni, hogy alkalmas, akkor átkerül az eszementek vagy az ostobák kategóriájába. Az ostoba viszont – a korrupt vagy alkalmatlan alakkal szemben – nem tudja, hogy ostoba. Ellenkezőleg: nagyon okosnak, nagyon ügyesnek képzeli magát, aki bármikor képes átverni a többieket (akiket valójában élből ostobáknak tekint). Íme, néhány példa:

1. Az ünnepélyes ostoba.

Savanyú pofával fogadja el a magas állást, mert meggyőződése szerint az országnak szerencséje van, hogy ő létezik. Bojárként, „esthajnalcsillagként”, szűzlányként viselkedik. Lekezelően vezet nyilvános üléseket, minden kérdésre van válasza, fennhordja az orrát, fényűzően viselkedik, mindig igaza van. Néha harcias vagy lekezelő viccei vannak, melyeken senki sem nevet. Más esetben szeret fejedelemként viselkedni. A (gyakran mások által írt) beszédei nem egyszerű beszédek, hanem kiáltványok. Tettei máris történelmiek, testtartása, mimikája és gesztikulálása már a szobrát vetítik előre. Bolygószintű, galaktikus személyiség, szellemi rokona a világ összes nagy személyiségének, akikről tüntetőleg tegezve beszél, mint akikkel holmi felforgató fröccsözéseken szokott volna összeülni.

2. A vidám ostoba.

Azt hiszi, hogy a környezete állandóan intelligens és vicces kijelentések sortüzét várja el tőle. „Gonoszkodó”, mint egy szobalány az úrnő távollétében, mestere a pajkos válaszoknak, melyekkel azt akarja mutatni a honfitársaknak, mennyire rettenhetetlen, mókás és ura a helyzetnek. Ha baklövést követ el, azonnal ellenséges összeesküvésekre és igazságtalan „félreértelmezésekre” panaszkodik. Ha lopáson érik, ironikusan reagál: „Na és?! Nagyobb lesz a GDP, ha ’szekus’ módra lebuktattatok?” Vidámsága azon belső meggyőződéséből fakad, hogy legyőzhetetlen, félreállíthatatlan, pótolhatatlan. Amíg erről meg nem győződünk, addig cselezésből, pofátlankodásból és a lerombolhatatlan önelégültségéből él.

3. A pergő nyelvű ostoba.

A tévéműsorokban nagyon hasznos. Szómennyiséggel és hangerővel szokott győzni. Túlbeszél mindenkit a stúdióban, a meghívottakat, a műsorvezetőt, de még a vitatémát is. Neki tökéletesen elegendő önmaga és a szeretett pártja. Elmagyarázza a hallgatóságnak, hogy vele és a bandájával szemben nem lehet érveket felhozni. A minap kiélvezhettem egy ilyen alak tehetségét egy olyan műsorban, melynek az akadémiai világ egyik hiteles tagja is meghívottja volt. Az alak úgy döntött, hogy beszélgetéstársát minősítésekkel hozhatja majd kényelmetlen helyzetbe; ezért, „megsemmisítő” kezdésként alpári gúnyolódással próbálkozott: „Ön kultúrember, nem?”. Dumitrache ténsúr szerint: ezek a „kultúrások” mind balekok, „lúzerek”, semmihez sem értő szenvelgők. „Ehun, ni, holmi ügyeskedők… holmi papírpocsékolók. Ismerjük mi őket! Hitelre esznek, hozomra isznak és mindenféle apró trükkel verik át az embereket…” Az azért igaz, hogy az új Dumitrache ténsúr valamivel kinyaltabb: jólfésült légkört árasztott és úgy mosolygott, mint egy győztes pókerjátékos…

De ez a „modell” nemcsak a politikusok között bukkan fel. Ha türelmesen váltogatod a csatornákat, akkor egyik-másik stúdióban (különösen kettőben) hasonlóan viharos retorikájú „elemzőkre” és „kommentátorokra” is bukkanhatsz. Nincs semmilyen valódi teljesítményük, még valamilyen egyértelműen meghatározható szakmájuk sincs, de balfácán módra nekimennek bárkinek, akinek az a pechje, hogy nem tetszik nekik. Visszatarthatatlanul, idegesen, felháborodott törzsőrmesteri „tekintéllyel” jár a szájuk.

4. A szorgalmas és gondoskodó ostoba.

Az összes közül a hiperaktív ostobaság messze a legkárosabb. Az ilyenfajta „erény” által sújtott ostoba mindig résen van, offenzív, éber, áll a vártán. Általában az ügy elkötelezett szolgálója szerepben tetszeleg és egy szelíd, gondoskodó, védelmező és meg nem értett nagynéni mosolyával képes mindent tönkretenni, amihez csak hozzányúl. Házias és sikamlós képe mögött általában egy állati csökönyösség és főnökei iránti katonás lojalitás rejtőzik.

Meghagyom az olvasónak az örömöt, hogy valódi arcképeket társítson a fentebbi „ideális” típusokhoz. Azért lenne a végére egy megjegyzésem: nincs olyan ember, aki ne esett volna át néha-néha valamilyen ostobasági „válságon”. Nagyon ostobának kell lenned, hogy elhidd, te sohasem voltál ostoba. De megbocsátható, ha időben elhatárolódsz saját kisiklásaidtól és főleg, ha nem kapaszkodsz bele hetykén, ha lehet, egy egész életre, a nemzeti intézmények amúgy is rozoga nyakába…

U.i: Úgy érzem, pár gondolat erejéig vissza kell térnem egy korábbi szövegre (PNL, le mal aimé).

1. Felsoroltam ott néhány ismeretlen vagy alig ismert nevet, amelyek nem képviselhetik hatékonyan egy kampányban levő párt élcsapatát. Úgy tűnik, legalább egy esetben túllőttem a célon. Ilie Bolojannak, értesüléseim szerint komoly érdemei vannak Nagyvárad polgármestereként. Gratulálok neki és elnézést kérek tőle, ha igazságtalan voltam vele szemben. Másrészt, Bolojan úr pártjának gondosabban kellene bánnia a sikerek népszerűsítésével, ha vannak. A „Savoir faire” (csinálni tudni) fontos, de nem fontosabb, mint a „faire savoir” (tudatni).

2. Úgy vettem észre, hogy Denise Rifai asszony jobban felépíti beszédeit az utóbbi időben. Nem vagyok annyira hiú, hogy úgy gondoljam, a cikkem okozta e változást. De mindenképp figyelemre méltó és üdvözlendő az egyébként ritka erény, hogy valaki javítani képes, amikor felhívják a figyelmét egy hibára.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.