A rabszolgatartó Románia

Mindig úgy gondoltam, hogy magunk mögött kellene hagynunk a klánok, a cinkos „nagycsaládok” Romániáját, ahol a rokoni kapcsolat helyettesíti az alkalmasságot, az intelligenciát. Ahhoz, hogy kikerüljünk a ceauşizmus nyomorúságából és egyenes gerinccel lépjünk be a nyugattal kompatibilis, nemcsak technológiailag fejlett civilizáció reflektorfényébe, úgy illett volna, hogy véget vessünk ennek a feneketlen szakadéknak tűnő múltnak, mely a történelem legmélyebb bugyraiból érkezett és egy tanyákból és viskókból álló világra jellemző, ahol a túlélés sokkal inkább függ a vérségi szolidaritástól és hűségtől, mint a bölcsességtől és a dolgok jó irányításának képességétől.

Úgy tűnt, sikerül nekünk ez a történelmi ugrás, a szabadság első évétől, 1990-től jelentkező atavizmusok – bányászjárások, romaházak felgyújtása és magyar kisebbség elleni harcias uszítások – ellenére, továbbá annak ellenére is, hogy ronda módon vegetáltunk egy újabb évtizeden át (az utolsó bányászjárásig). És mégis, huszonöt évvel később, negyed évszázaddal Ceauşescu és a vörös totalitarizmus bukása után, a jogállamiság kellős közepén és az Európa-párti demokrácia kifeszített lobogói alatt, kilenc évvel Románia EU-felvétele után újra alkalmunk van belépni a történelem rémálmába.

A közelmúlt hírei azt mutatják – feketén-fehéren, pontosabban a helyszínen készített felvételeken –, hogy

Romániában a demokratikus változások apoteózisának teljében újra bevezették a rabszolgaságot.

E téren sajnos nincs semmilyen kétség: a dolgok – legalább egy helyen az országban – a hatóságok szeme előtt és cinkos hallgatása közepette zajlanak. Nem a világ szexuális kereskedelmének piacain romániai vagy moldovai fiatal lányok eladásában közvetítő futtatói hálózatokról beszélek és azon számos állampolgárunkról sem, akiket „feketén” alkalmaznak olyan vállalkozók, akik nem akarnak az állammal osztozni a nyereségen, megfosztva ezzel nem hivatalosan foglalkoztatott alkalmazottaikat a munkában eltöltött idő hosszától függően növekvő pótlékoktól és a hivatalosan igénybe vehető egészségügyi szolgáltatásoktól. Ezek az esetek annyira gyakoriak és ismertek, hogy visszaszorításuk az állam egyik fő céljává vált (azt is el kell mondani, hogy nem túl nagy sikerrel).

Az ilyenfajta mindennapokkal szembesülő egyszerű ember, paradox módon, a gazdaságilag elnyomottak oldalára áll. Tudja, hogy ha az állam többet tenne egy virágzó gazdaság létrehozásáért, akkor kevesebben fogadnának el megalázó túlélési feltételeket és nem hagynák többé, hogy átverjék, manipulálják vagy a lehető legtalálékonyabb módon kihasználják őket. És ilyen körülmények között a maffiózókat gyakran olyan ügyes fickóknak tekintik, akik legalább megpróbálnak ezt-azt elérni, semmint hogy elfogadják a munkanélküliség és a távlathiány lehangoló bénultságát, amire úgy tűnik, hogy a hivatalos politikák számos olyan szerencsétlent ítélnek, akikről beszélek. És amikor egyik-másik maffiózó visszaél a hatalmával, az áldozat morog valamit a bajsza alatt arról, hogy nem volt szerencséje és hogy ez egy többé-kevésbé elszigetelt eset, míg ha arról értesül, mint 2008 vagy 2009 környékén, hogy az állam csökkenti a fizetését, akkor felfogja, hogy ez általános politika, ami nemcsak a saját költségvetésére mér csapást, hanem a jobb életről magában táplált reményekre is.

De a dolgok ezúttal teljesen elszabadultak.

Egy Argeş megyei – tehát nem az ország legelmaradottabb vagy a civilizációtól legtávolabbi megyéje – településen maffiaklánok által utcáról elrabolt, majd nyomorúságban és szabadulási remény nélkül szolgálatra kényszerített fiatalokat és öregeket bántalmaztak, használtak ki, éheztettek, hagytak megbetegedni vagy egyes esetekben, közömbösségből és cinizmusból meg is halni, éveken keresztül. Évekig tartott, mire a rendőrség tudomást szerzett az esetről és közbelépett.

De tényleg ennyi időre volt szükség, miközben a polgári hatóságok, a szomszédok és az ismerősök, a kérdéses település lakói derűsen és felemelt fejjel mentek el mindezek mellett, aljas módon és teljesen cinikusan foglalkozva rendezett életükkel ugyanúgy, mint korábban? Nemcsak azt kérdezem, hogy vajon hol volt a szemük a polgármesteri hivatal embereinek, a postásoknak, az adószedőknek, a rendőrnek és az óra-leolvasónak, hanem azt is, hogy vajon mit tett a magasságos egyház, illetve képviselői, a pap és kántor? És azon a településen vagy valahol a szomszédságban nem működik egyetlen civil szervezet sem, egyetlen állatvédő, galambóvó, bélyeggyűjtő kör sem, mely egy bizonyos – bármilyen – közös ügy köré gyűjtene néhány polgárt, akikben aztán esetleg felvethetné a fejét a polgári nyugtalanság, netán szégyen- és bűnösségi érzet?

Ezúttal nem külföldön nehéz helyzetbe hozott vagy megalázott román állampolgárokról van szó.

Azok, akiket beszélő eszközök szintjére alacsonyítottak, kitéve rabtartóik kénye-kedvének, akik a térségbeli hivatalosságok – mondjuk úgy – rövidlátását kihasználva kisajátították őket, a saját hazájukban, egy olyan államban élnek, melynek alkotmánya szavatolja számukra az állampolgári jogok, általában véve a szabadsághoz fűződő, sőt még az önkiteljesedésre törekvési joguk gyakorlását is. Mondjuk ki őszintén: attól kezdve, hogy valahol Argeşben – vagy bárhol máshol Romániában – vannak rabszolgasorsra alacsonyított polgárok, Romániának többé nincs jogcíme modern és demokratikus államnak tartania magát.

A történelemórákon azt tanítják, hogy a világ más részein a rabszolgaságot már 1848-ban eltörölték. Egyetlen mozdulattal kitépték a történelemnek ezt a dicsőségnek és méltóságnak híján nem lévő lapját. A hatóságok bűnös cinkosságával, mondjanak bármit. Vajon mit csinál a rendőrség, a csendőrség, a titkosszolgálataink, a nyomozóügynökségek, azok a polgárok, akik arra is odafigyelnek, ami a saját portájukon túl történik? Milyen embertelen világba jutottunk?

Megvártam, míg elhalkulnak az ügy kapcsán kirobbant első morajlások. Arra gondoltam, hogy talán nem értettem meg pontosan a történeteket. A dolgok lecsillapodtak, a bűnösöket megsétáltatják a bíróság előtt és valószínűleg kapnak valamilyen büntetést. Ezzel az eddig is nyugodt Románia teljesen megnyugodott. A kormányfő – tudomásom szerint – nem tartotta fontosnak érdeklődni a helyzet iránt, ellátogatni a térségbe, leváltani valaki mást is, nem csak az ügyeletes bűnbakot. A Victoria-palotából valószínűleg az ügy helyiérdekűnek és semmiségnek tűnik. Nem hiszem, hogy a legkevésbé is megingott volna az Argeș megyei kormánymegbízott széke. Az ország effektív vezetője elégedettnek tűnik a területi és szakminisztériumi képviselők munkájával. Ami az elnököt illeti, mit is mondjak?!

Mondjon ő is valamit, ha van mit… A klánok Romániájában éltünk, és visszasüllyedtünk a rabszolgaság Romániájába. 2016 nyarának kellős közepén, a XXI. században, hogy úgy mondjam. És köztünk még vannak egyesek, akik moderneknek, európaiaknak és – ez mindennek a teteje – az egységes és központosított állam megalapítói derék utódainak tartják magukat és bennünket is. Vajon milyen mélyre süllyedhetünk még?

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: factslides.com