A protokronizmus: a román vekker a nagyvilág órája előtt csörgött

1964 augusztusában általános amnesztiával szabadlábra helyezik a Román Népköztársaság politikai foglyait: a rezsim megpróbálta meggyőzni a Nyugatot, hogy nyitottá vált. Köztük volt Edgar Papu (1908-1993) esztéta és komparatista is. 1974-ben a Secolul 20 folyóiratban közzéteszi Protocronismul românesc (Román protokronizmus – a szerk.) című cikkét, mely az azonos nevű áramlat doktrínájául szolgált. Állítólag az irodalmi ízléseiről közismert, de enciklopédikus tudása miatt is széles körben nagyra értékelt Paput

kijelölték arra, hogy formát adjon ezeknek a gondolatoknak.

Katherine Verdery amerikai antropológus National Ideology under Socialism: Identity and Cultural Politics in Ceauşescu’s Romania (Nemzeti ideológia a szocializmusban: Identitás és kulturális politikák Ceaușescu Romániájában – a szerk.) (1991) című könyvében ezt a tézist hangoztatja. A később sokat hangoztatott tézist sohasem sikerült más forrással megerősíteni.

Alexandra Tomiţă, az O istorie „glorioasă”. Dosarul protocronismului românesc (Egy „dicsőséges” történelem. A román protokronizmus ügye – a szerk.) (2007., 47. o.) című monográfia szerzője szintén a politikai hatalom legbelsőbb körében határozza meg ennek az ideológiának a születési helyét: „A júliusi tézisek utáni első években a politikai útmutatásokra nyitott írók a román különlegesség felnagyítási lehetőségeinek feltárására vállalkoznak.

A «nemzeti lélek» bizonyos absztrakt jellegzetességeinek egyszerű felsorolása nem volt elegendő

ahhoz, hogy hiteles képet építsenek belőle a rezsim számára bel- és külföldön. Legalább egy olyan gondolatra szükség volt, amely a nacionalista tézisek kemény magjaként szolgálhatott. Egy termékeny koncepcióra, mely ideológiailag megfelelő, de nem tűnik politikai befolyások által átitatottnak, hogy megőrizze a román kultúrában zajló valódi eszmecserék látszatát”. (Júliusi tézisek: utalás a Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor 1971. július 6-i, a Román Kommunista Párt Végrehajtó Bizottsága előtt mondott beszédre, mely a román „kulturális forradalom”, valójában a román művelődési élet teljes pártellenőrzés alá vonásának a kezdete. További részletek: románul, angolul – a szerk.)

De mi a protokronizmus?

A metropoliszokkal szemben periférikus kultúrák által kialakított alsóbbrendűségi komplexus egyik formája.

Az alsóbb- és felsőbbrendűségi komplexusokat elméletbe foglaló Alfred Adler megmagyarázta az összekapcsolt működésüket: míg az egyik látszólagos, a másik színlelt. Ugyanez a helyzet a román kultúra régi alsóbbrendűségi komplexusával is, mely a szinkronizmus által modernizálódott. A szinkronizmus egy Eugen Lovinescu által az Istoria civilizaţiei române moderne (A modern román civilizáció története – a szerk.) című könyvben kifejtett koncepció. Lovinescu Gabriel Tarde imitációelméletét vette át. A protokronisták e szinkronizmus ellen indítottak támadást. A román kultúrának, érveltek ők, nem volt szüksége a nyugati formák és szokások átvételével szinkronizálni, mert megelőzte őket. A román vekker az egyetemes óra előtt csörgött.

Megfordították az átadás domináns irányát:

a Nyugat a román hozzájárulások révén lett olyan, amilyen, nem fordítva.

Különben ennek az összetett főnévnek az etimológiája egyértelmű: az ógörög prôtos jelentése „első, eredendő”, a khrônos jelentése pedig „idő”. Ez a doktrína a román „elsőbbségeket” emelte ki a tudományokban és művészetekben. Az egész az irodalomból indult ki, Papu 1974-es cikkének célja újra egyensúlyba hozni a román kultúrában az „alkotóerőket” (id est protocroniste) és „befogadóerőket”. Amint megtalálták a kritikai módszert, hasznosítani lehet majd egy olyan irodalom gazdag protokronista potenciálját, melyet hamisan tartottak a nagy nyugati irodalmi áramlatoknak – gyakran időkülönbséggel – adózónak. Papu azonban nem határozta meg a protokronizmus fogalmát, megelégedett annak latenciaként történő felfedezésével.

Papu 1977-ben a Din clasicii noştri. Contribuţii la idea unui protocronism românesc (A klasszikusainkból. Hozzájárulások a román protokronizmus gondolatához – a szerk.) című könyvében fejtette ki gondolatait. Ebben hirdette meg azt a szándékát, hogy behozzák az irodalomban az „egyetemes értékalkotás román előőrseinek” elismerése terén tapasztalható késedelmeket. Ezt, ügyesen, egy koherenciába foglalta bele, hogy kognitív módszerként strukturálja azt: „E legutóbbi akció keretében én csak a román protokronizmus kifejezés szerzőségét követelhetem magamnak, melyet a szinkronizmus eszméjével, vagyis egy lemaradottságra hajlamos tudatot tápláló törekvéssel szembenállónak képzelek el.” Hitelt adva Dan Zamfirescunak és Paul Anghelnak a protokronista téziseik miatt, Pap – finoman – az áramlat vezetőjeként pozicionálta magát és kijelentette:

„A perifériaidentitás központ- és sorsdöntő identitássá alakul át.”

A komparatista egész sor román protokronistát sorol fel magyarázó szövegében, az irodalmon túlmenően, melyre mégis csak történik utalás a XX. század azon három jelentős avantgárd áramlatán keresztül, melyeknek román írók voltak az úttörői: a dadaizmusról, az abszurdról és a lettrizmusról van szó (mindhárom alkotót Párizsba száműzték, amit a teoretikus óvakodik megemlíteni): Brâncuşi a szobrászatban, Enescu a zenében a heterofóniával és a klasszikus zene örökségének népzenei eljárásokkal történő gazdagításával, Dimitrie Cantemir herceg a történelemfilozófiában.

A protokronizmus nyer: teret, híveket, hatóságok általi elfogadottságot. Megjelenési lehetőségeket kap a Săptămâna (Eugen Barbu vezeti, akinek Corneliu Vadim Tudor volt a legközelebbi munkatársa), a Luceafărul (Mihai Ungheanu, Paul Anghel, Artur Silvestri, Doru Popovici) és a Flacăra (Adrian Păunescu) folyóiratokban. Ez utóbbi riportokat és sorozatokat szentel a román tudományos elsőbbségeknek. Ezek szerint az inzulint Nicolae Paulescu román tudós (az antiszemitizmus bajnoka) fedezte fel, nem a kanadai Frederick G. Banting és John Macleod, akik mégiscsak Nobel-díjat kaptak ezért 1923-ban. A kibernetika igazi megalapozója állítólag nem az amerikai Norbert Wiener, hanem pont a román Ştefan Odobleja (1902-1978).

Minél nagyobbra dagasztotta a hivatalos nemzeti-kommunizmus szele a protokronizmus vitorláit, annál hosszabbá vált a román előfutárok listája.

A koncepció vegytiszta propagandává változott (amúgy sok kommentátor hajlamos felmenteni Edgar Paput, akinek életművét állítólag a rezsim torzította el, emlékeztet Alexandra Tomiţă): „A 70-es évek végétől kezdődően a kommunista hatóságok által addigra már bátorított és nyíltan jutalmazott protokronizmus sokkal szélesebb értelmezést kap, magába foglalva mindazt, ami más kultúrákkal szemben kiemeli a román kultúrát.”

A protokronizmus normává vált, ellenfeleit pedig (akik főleg a România literară folyóirat köré tömörülnek) a cenzúra fokozatosan elhallgattatta. 1986-ban sor került egy figyelemre méltó kivételre, amikor a párt egyik magas rangú vezetője, Gheorghe (Gogu) Rădulescu, a román királyi hadseregből a Szovjetunióba történt 1941-es szökésének nimbusza által övezett illegalista kommunista veterán, a România literară által közölt egyik szövegében bírálta a protokronista túlzásokat, mert azok nemcsak a két világháború közötti román szélsőjobb diskurzusára, hanem a szovjet sztálinizmusra is hasonlítottak. A protokronistáknak ezúttal megtiltották, hogy bármilyen módon válaszoljanak erre.

Az öreg kommunistának igaza volt:

a protokronizmus nem volt egyéb, mint a szovjetunióbeli kulturális politikák Sztálin alatti, a 30-as évektől kezdődően követett irányvonalak román változata.

Lucian Boia ezt erősíti meg a Cele două feţe ale mitologiei comuniste (A kommunista mitológia két arca – a szerk.) című tanulmányában, mely a – szintén általa koordinált – Miturile comunismului românesc (A román kommunizmus mítoszai) (1998) című kötetben jelent meg: „A hangot a Szovjetunió adta meg az orosz történelmi eredmények és nemzeti értékek 30-as években kezdődő, példátlan felerősítésével. (…) 1950 körül egy egész rendszert dolgoztak ki erre, mely szerint a világ egész tudományát és technológiáját – kevés kivételtől eltekintve – orosz tudósok hozták létre. A román protokronizmus, néhány évtizeddel később, csak átvette és a helyzethez igazította ezt a modellt.”

Bár Marx és Engels kommunista pártjának kiáltványa (1848) azt hirdette, hogy „a proletároknak nincs hazájuk”, a szovjet propaganda a maga módján kezdte ünnepelni történelmét és a minden területen úttörő orosz embert. Visszakerültek a panteonba az olyan mitikus orosz hősök, mint Rettegett Iván vagy Nagy Péter, a többi szovjet nemzetiség történelmi figuráit pedig véka alá rejtették, a Sztálin által megfogalmazott „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” szlogennek megfelelően, tudjuk meg Martin McCauley ír történész Stalin and stalinism című kötetéből.

A tudományos elsőbbségekre került a hangsúly, posztumusz módon ezt még az Októberi Nagy Forradalom előtt meghalt orosz tudósokra is kiterjesztették.

Így aztán a rádiót Alexandr Popov találta fel, nem az olasz Guglielmo Marconi. A gőzgép Ivan Polzunovnak köszönhető, nem a skót James Wattnak. A szovjet tudomány ugyanúgy a nyugati előtt jár, mint ahogy a kommunizmus is megelőzte a kapitalizmust. A tudományos mitológia a felsőbbrendűség bizonyításának integráns részévé vált. A Szovjetunió tudósai legyőzik a természetet és már az Arktiszi-óceán partján is búzát termesztenek, ugyancsak ők fedezik fel a rák ellenszerét, vagy a fiatalság elixírjét, idézi fel nekünk Adrian Cioroianu a szintén a Miturile comunismului românesc kötetben megjelent Lumina vine de la Răsărit. „Noua imagine” a Uniunii Sovietice în România postbelică, 1944-1947 (A fény keletről érkezik. A Szovjetunió „új imázsa” a háború utáni Romániában, 1944-1947 – a szerk.) című anyagában.

A román protokronizmus, bár nem feledkezett meg a tudományokról, az irodalom területét kiváltságosan kezelte

és „az őshonosságot hangsúlyozó retorikában hangoztatott mitológiai struktúrák (…) nyilvánvalóan – a Románia és a Szovjetunó között meglévő – eltérő nemzeti mániákra és érzékenységekre épültek”, állapítja meg Tomiţă. Többek között Ceauşescu azon kínzó vágyára is, hogy eltávolodjon a szovjetektől, amit a potokronisták bőségesen tápláltak.

Míg Gogu Rădulescu a marxista ortodoxiától való eltávolodással és legionárius elhajlással vádolta a protokronistákat, Michel Dion párizsi szociológus az Essai sur le fanatisme contemporain. Des Hommes nouveaux de Roumanie aux combattants d’Allah (2002) című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a Ceauşescu-rezsim végső szakaszában a két totalitarizmus konvergenciája következett be: „A párt nagyon gyorsan kisajátította a protokronizmust, hogy azt a románságról alkotott elképzelése alapkövévé változtassa. A szocializmus román útja, mely verbálisan kinyilvánította a szovjet modellel szembeni úgynevezett radikális különbözőségét, a működő protokronizmus élő illusztrációja volt. (…) a 80-as évek protokronista lázálma ugyanazt az utat követte, mint a két világháború közötti keresztény legionárius nacionalizmus.

Mindkettő a dák múlt iránti fékeveszett lelkesedésre vetemedett

(…) A lehetetlen jövőbeni új ember iránti törekvésükben nem ítéltettek némiképp ezekre a szinkron protokronista lázálmokra?”.

De ha vannak is tagadhatatlan hasonlóságok, a különbségek sem kevésbé nyilvánvalóak, a paraszti tulajdonhoz való viszonyulástól (egyéni és szakrális a legionáriusoknál, kollektivizált a kommunistáknál, majd Ceauşescu által 1974 után, egy fáraói modernizálási projekt keretében szisztematizált) a vallási dimenzióig. De a párizsi szociológus ezen megállapításának jobb kontextualizálásához a román nemzeti-kommunizmus egy másik szimbolikusan rendkívül megterhelt dimenziójával, a történetírással is foglalkoznunk kellene. Erről a Humanitas Kiadónál nemrég megjelent Două veacuri de populism românesc (Két évszázadnyi román populizmus – a szerk.) című könyvemben olvashatnak.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.