A nemzeti identitás talánya és a románok boldogtalansága

Amikor Klaus Iohannis a Parlamentben azt kérdezte, hogy „Miféle nemzet akarunk lenni?!”, akkor egy több mint százéves kérdést tett fel. Valójában mi képezi még nemzetünk identitását most, amikor a „Nagy Egyesülés” centenáriumához közeledünk? Számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy Románia egy identitárius talány marad. Talán

egy identitárius inkoherenciai csoda, mely egy látszólag lehetetlen fúzióval még mindig működik.

Közösségünk szavakban kifejezhetetlen pszichológiáját már sokan kutatták, Rădulescu-Motrutól a Daniel David által készített legutóbbi kognitív pszichológiai tanulmányokig. Voltaképpen mi jár a románok fejében? Talán ezt gyakrabban meg kellene kérdeznünk magunktól. És nem elég magunkra aggatni a „paradoxalitás” címkéjét, hogy azt higgyük, mára már értjük ezt a furcsa nemzetet, melyhez mindnyájan tartozunk.

Úgy tűnik, nem is vagyunk kompatibilisek egymással.

Voltaképpen mi közös lehet egy 90-es években emigrált, majd 2007-ben Romániába visszatért személy és egy olyan polgár között, aki folyamatosan az Iliescu-korszakban megszerzett és Ceauşescu idején felépített lakásban élt? Nyilvánvaló törésvonal húzódik Románia nagyvárosai, ahol több százezer ember tüntetett és a kisvárosi közösségek között, ahol nagyjából egy kézen meg lehet számolni a korrupcióellenes harc támogatóit. Van egy kreatív Románia, mely tobzódik az intelligenciában és ihletben (ahogy azt az utóbbi napok több ezer feliratán láttuk) és egy magába zárkózott hallgatag Románia.

De Románia nemcsak két részből áll, a sokak által ismételgetett „két Románia” sztereotípiája szerint. Románia nem a városi és civilizált, multiknál alkalmazott tüntetők és az inkább szegény és középfokú képzettségű falusi lakosság szavazataira támaszkodó politikai osztály között oszlik meg. Romániát az a több millió nemzettársunk is alkotja, akik az úgynevezett „diaszpórában” élnek, a kollektív tudat alakításában játszott szerepük pedig több mint nyilvánvaló volt a 2014 végi elnökválasztás alkalmával. De azok a fiatalok is, akiknek nincs szavazati joguk, de akik ebben az országban képzelik el a jövőjüket.

Románia végső soron néhány nagylelkű eszme befejezetlen terméke.

Ahogy azt a nemzeti identitásról szóló tanulmányában Benedict Anderson nagyon világosan bebizonyította, valójában minden nemzet „képzelt közösség” (nem feltétlenül képzeletbeli), melyek egy hosszas intellektuális folyamat révén jöttek létre. A modern Olaszország vagy Németország szintén egy hasonló erőfeszítés eredményei volt. Mitől maradunk még együtt? Mi történik a kollektív képzeletünkben?

Valójában mindnyájan a saját születésünk sötét momentumának eredményei vagyunk. A nemzetek, akárcsak az egyének, rendelkeznek ezzel a kollektív pszichológiai komponenssel. Mindnyájan egy olyan sötétségből származunk, amelyen nem sikerült túllépnünk. Ez az ország, melyben élünk, és mely a „Románia” nevet csak az 1866-os alkotmány után vette fel, egy ideig egy „két román fejedelemségből” álló konglomerátum volt. A két „fejedelemség” egyesülése, majd Erdély és – ideiglenesen – Besszarábia társulásával történt kiterjesztése egy sor gondot is hozott. Mivel a románok állama elejétől fogva olyan konglomerátum volt, melyet egy városi, racionalista és kozmopolita elit hozott létre, mely folyamatosan igyekezett ehhez igazítani egy falusi és inkább obskurantista népességet, úgy tűnik, hogy a fúzió még nem ért véget.

Az eszmei szintű sötétség a „korruptak rendelete” elleni óriási tüntetések alkalmával vált nyilvánvalóvá.

A december 11-én szavazó Románia nem azonos a kreatív és aktív, polgári szellemmel átjárt Romániával. De Románia azért identitárius talány, mert ha megnézzük az őt alkotó csoportok polimorf struktúráját, akkor valójában már nem is kellene együtt lennünk. A tudatalattink sötétjében valahol hajlamosak vagyunk megismételni azt, ami boldogtalanná tesz minket. Hajlamosak vagyunk inkompatibilisek lenni.

Egyes műpolitikusok azt üvöltözik, hogy egy küszöbön álló „román–román háború” kirobbantásának szélén állunk (talán néhány hiányos Dilema veche-s olvasmány hatására), mások azért aggódnak, hogy elveszítjük az identitásunkat az Európai Unióban, miközben megint mások a nacionalista hazafiságot húzzák elő a naftalinból. Amikor a német etnikumú román elnök beszédet mondott a Parlamentben, a nép egyes választottjai azt kiabálták a teremből: „Szégyen, kettészakítottad az országot!”. Úgy tűnik, hogy a Cotroceni-palota elé került egyes tüntetők is osztják véleményüket, akik olyan szlogeneket üvöltöztek, mint: „Iohannis ne feledd, Románia nem a tied!”, de a feliratokon német nyelven ez is olvasható volt: „Iohannis, az ország szégyene vagy!”. Más összetákolt táblákon ez állt: „Távozz az országomból!”. Persze, inkább nem térek ki azokra a sértő üzenetekre, melyek Iohannist a 30-as évek Németországában kidolgozott ideológiával kötötték össze.

Mit nem értenek a parlamenti képviselők vagy azok a polgárok, akik azt kiabálják Ioannis elnök felé, hogy „maradjon a maga népével”? Tény, hogy a több egymás utáni egyesülésből megszületett román nemzet

mindazoké, akiket ebbe az államba integráltak, az erdélyi magyaroktól a dobrudzsai muzulmánokig.

Romániát 1918-ban tudatosan egy ígéretre építették, arra, hogy az etnikai tolerancia ideális terepe lesz. Arra, hogy mindazok hazája lesz, akik alkotják.

2017 Romániája nem az 1918-ban létrehozott ország. De az 1859-ben létrehozott ország sem.

Mert pont az első román modern állam létrehozásának pillanatában, amikor egyesült a két román nyelvű fejedelemség (Moldva és Havasalföld, melyet az Oszmán Birodalom továbbra is Vlachiának nevezett), olyan politikai lépés történt, mely erre a pályára helyezett bennünket. A „nemzeti tábor”, valójában a Kogălniceanu által vezetett nagy unionista párt köré tömörült moldvai elitek egy sor kompromisszumot tettek. És Moldvával ellentétben, mert Bukarestben ez a „tábor” nem volt többségben, a döntést az „utca nyomására” hozták meg. Azt, hogy a román állam születése nem volt „békés”, bizonyítja a bombamerénylet, melynek 1859 februárjában meg kellett volna gyilkolnia Cuzát.

Végül a román elitek mégis túlléptek személyes hiúságaikon, a liberálisok és a konzervatívok túlléptek a politikai különbségeken és egy eszme mellett döntöttek. Ezt az eszmét Alexandru Ioan Cuza hirdette ki megválasztásakor, és ugyanolyan talányos ígéreten alapul, mint a nemzeti identitás és némiképp hasonlít az amerikai alkotmány első cikkelyében szereplő kitételhez, mert úgy hangzik, hogy „a románok boldogságára”.

Mi ez a román boldogság?

Ma boldogabbak vagyunk, mint másfél évszázaddal ezelőtt? Úgy tűnik, hogy nem. A „boldog Románia”, talán ma inkább, mint bármikor korábban, boldogtalan polgárok hazája. Nemcsak azért nem értjük egymást, mert különálló tektonikus lemezeken élünk, hanem azért is, mert nincs közös boldogságeszménk.

Még szerencse, hogy a kormány a fellengzős „Művelődési és Nemzeti Identitási Minisztérium”-má nevezte át a Művelődésügyi Minisztériumot. Jó kezekben vagyunk. Országbrandünk már van, talán hamarosan még identitásunk is lesz.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.