A magyarok napja alkalmából nézzünk szét egy kicsit a saját portánkon is

Március 15-e közeledtével a médiánknak és a politikusainknak eszükbe jut Erdély – hirtelen évezredes értékekről, évezredes elnyomásokról, ugyanolyan évezredes vitézségekről hallunk, és Ippet és Ördögkutat is muszáj megemlíteni. Hébe-hóba egy-egy tisztességes történész is betéved a stúdiókba, aki megpróbál a román sereg által elkövetett szörnyűségekről is beszélni – de nincs esélye a kárpáti harsonákkal szemben. Az Erdély-autópályáról egy hang sem esik – ezer év múlva is beszélni fognak róla, természetesen egy másik évezredes törekvésként.

Úgy tűnik, hogy az Összmagyarság Napján Románia történelme a kedvenc téma.

És mintha a világegyetem is ellenünk konspirálna, és azzal piszkál bennünket, hogy Erdély állítólag nem román föld – a harsonák talán ezért érzik szükségesnek az erdélyi térség románságát/dákságát (sic!) ismételgetni mániákusan. Láttam én már ilyet, amikor gyermek voltam – valaki pénzt nyert a lottón és sétálgatása közben minden falustársát megállította, hogy a szerencséjéről meséljen neki. Az emberek eleinte udvariasan végighallgatták, néhányan megpróbálták lerázni azzal, hogy dolguk van, miközben az illető keményen fogta kabátujjukat, aztán fityiszt mutattak neki; végül beleőrült, a neje elhagyta és alkoholista lett. Nem segített rajta a szerencse – mert nem a szerencse fogja kicserélni az összetört tetőcserepeket és a betört ablakokat.

Megharagszunk, mert kitűzik az oszlopokra a székely zászlót vagy Magyarország színeit, de

elhallgatjuk, hogy Magyarország románok által lakott térségeiben jó sok éve lobog Románia zászlója –

és nemcsak ünnepi alkalmakkor, hanem minden nap. Azt is mondani szoktuk a magyarokról, hogy Erdély elszedéséről álmodoznak, de némán hallgatunk, amikor mi, románok (jó-jó, azok ott, a minisztériumokban) gúnyt űzünk Erdélyből is, meg a Bánságból, Bukovinából, Dobrudzsából, de Olténiából is. Kérdezzétek csak meg a jászvásáriakat (Iaşi), mióta küzdenek egy Nyugat felé vezető autópályáért – és majd hányjátok a kereszteket és meg fogjátok érteni…

Szintén a csordultig telt mosdókagyló örömével büszkélkedünk Románia/Erdély/Bukovina szépségeivel, de kizárólag csak jegyzetelünk, amikor a külföldiek ránk pirítanak, hogy képtelenek vagyunk autópályákkal összekötni a saját országunkat. Ehhez a finnyáskodáshoz pedig, hogy nálunk van íze a paradicsomnak, az a meglepetés párosul, hogy az élelmiszerünk háromnegyedét importáljuk – mi, Európa magtára és a csernozjom bajnokai. Szállítmányozóink inkább Magyarországon tankolnak, mert olcsóbb és jobb, Magyarországnak pedig vannak autópályái, nekünk pedig nincsenek.

Na, akkor mi a helyzet Erdéllyel?

Igaz, hogy az a legkényelmesebb ellenérv, ha felfújjuk magunkat és azt mondjuk, hogy eladta magát a magyaroknak? Nem igaz, hogy mennyire segítnek rajta a politikusok, az akadémikusok, az újságírók, vagy mit tudom én kiknek a diskurzusai, akik attól rettegnek, például, hogy Budapestnek van egy programja erre a száz évre, amit mi elneveztünk Centenáriumnak és borbélyokat, autószerelőket és botcsinálta focistákat alkalmazunk? Attól rettegnek, hogy Budapestnek vannak programjai a határon túli magyarok számára, mi pedig kinevetjük a diaszpórában élő románokat, gúnyt űzünk belőlük, amikor élnének a szavazati jogukkal – a mieink csak arra jók, hogy több tízmilliárd eurót hazaküldjenek és kihúzzák az országot a válságból, ennyi! Nem igaz?

Lehet, hogy lenne mit tanulnunk a magyaroktól,

az ablakokba kitett muskátliktól a porta előtti hó eltakarításáig. Talán a németektől is tanulhatnánk, attól a néhánytól, aki még itt maradt, a zsidóktól, az örményektől, mindenkitől. És nem azért, mert mi lennénk a világ hülyéi, hanem mert egy egészséges fának nemcsak szára van, nem öli meg az ágait és a leveleit csak azért, mert gyengébbek a törzsnél. 27 fajta kultúra van ebben az országban, pontosan ugyanannyi, ahány nemzeti kultúrával az Európai Unió most rendelkezik – ha első osztályos gyermekeket tanítanék, azt mondanám nekik, hogy miniatűr Európa vagyunk. A politikusoknak szintén. Azt is elmondanám nekik, hogy a sokszínűség olyan esély, amit csak egyszer kapsz a történelemtől, mint a lottóban.

Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy közjóvá változtassuk a sokszínűséget?

Nem a melldöngetés, nem az egyediség valami civakodó génje, hanem az a mocskos identitárius inkonzisztencia érzés, az a már-már beteges frusztráció, hogy mások építenek autópályákat, mi meg nem, másoknak lehetnek tiszta kórházaik, nekünk meg nem, hogy másoknál a paraszt képes megélni a föld megműveléséből, nálunk viszont nem, hogy ez, hogy az, hogy amaz… Az az igazság, hogy egyre nehezebb jól éreznünk magunkat Romániában, naponta azt halljuk, hogy itt már nem lehet élni; elmennek az orvosok, elmennek a hegesztők, még a juhászok is elmennek – és nem a magyarok vagy a magyar zászlók miatt; hanem az ott fent lévő románok miatt, akik abból a fajtából vannak, akik lelopják a cserepeket a tetőnkről és beverik az ablakainkat…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.