A két Magyarország, Erdély és Trianon

Valami nincs rendben Magyarországgal. Azok számára, akik a választási kampány idején a magyar fővárosba, vagy Budapestről Bécsbe utaztak, a Soros Györgyöt szinte két világháború közötti stílusban, hidakról lelógatva és az autópályát szegélyezve ábrázoló plakátok hidegrázást okoztak. Másik időbe, másfajta politikai légkörbe röpítettek…

A plakátok valójában nem Soros Györgyről, hanem Orbán Viktor Magyarországáról szóltak.

Napjaink Magyarországáról.

Pragmatizmus vagy patológia?

Nem volt véletlen, ami a választási kampány alatt történt. A legutóbbi EU-ellenes kampány, melyben – ezúttal – Soros György és a Bizottság elnöke, Jean Claude Junker (helyesen: Jean-Claude Juncker – a szerk.) a főszereplők, szintén megdöbbentő.

E tényhelyzetekkel szemben elhalványul Orbán Viktor „ésszerű híveinek”, vagyis azok narratívája, akik a magyar vezetőt és választási eredményét a kormány vitathatatlan hatékonyságával és a – hatékonyan teljesítő kormányra racionálisan szavazó – választók pragmatizmusával indokolják/magyarázzák. Ha minden pragmatikus és ésszerű, ami Magyarországon történik, akkor miért van szüksége Sorosra? Miért kell kirobbantani egy ilyen tartalmú nemzet(köz)i médiakampányt? Kinek használ ez az áldozati és a „háttérhatalommal” folytatott harcról szóló diskurzus, mely hatalomnak, úgy tűnik, soha sincs jobb dolga, mint Magyarország ellen harcolni? És, főleg, hogyan lehetséges, hogy az ilyenfajta kezdeményezésekkel szembeni tüntetések szinte haloványak a szomszédos országban?

Legyen világos. Itt nem Soros György ártatlanságáról vagy bűnösségéről van szó. Hanem egy politikai stílusról, Budapest egyfajta viselkedéséről, vörös vonalakról, vagy ellenállási szintről/polgári elfogadásról egy olyan lakosság részéről, mely úgy tűnik, hogy elveszíti a szélsőségességgel szembeni ellentestjeit. El tudnak képzelni ilyesmit Bukarestben vagy Romániában? Beleértve egy amerikai egyetem kiutasítását egy EU- és NATO-tagállamból? Nyilvánvalóan nem.

És itt jelenik meg a Magyarországgal és azzal kapcsolatos nagy kérdés, hogy merre halad ez a Romániával szomszédos állam. Meddig kész elmenni?

A szenvedés magyar kivételessége – a „szenvedés joga”

Magyarország szenved!... A sajtókampányok botrányán, a plakátokon megjelenő célpontokon túlmenően a közbeszéd hangvétele is aggasztó. Orbán Viktor Magyarországában egy egyáltalán nem új, a két világháború közötti időszakra jellemző, de a kommunizmus bukása után sürgősen újraindított diskurzus hágott a tetőfokára. Ez a 90-es évek, a híres „történészek kormányának” diskurzusa, melyben a kormány vezetője 15 millió magyar kormányfőjének mondta magát. Nem beszélve arról, hogy a magyarok akkor sincsenek 15 millióan, ha úgy számoljuk őket, mint Pristanda a zászlókat (Antall József néhai kormányfő nemcsak a mai Magyarország szomszédságában élő magyarokra utalt – a szerk.).

Az üzenet volt fontos: a budapesti kormányfő a magyarok kormányfője, még ha „lélekben is”, bárhol is élnek.
De ahhoz képest, ami most történik, a „történészek kormánya” könyvtári termék. Őszinte. A magyar szenvedés diskurzusa és a reváns projektje Orbán-korszakában hágott a tetőfokára. Budapest három évvel Trianon előtt (a szerző valószínűleg a trianoni szerződés aláírásának 100. évfordulójára utal – a szerk.) közszemlére bocsátotta összes „sebét”, a kormányfő kabinetfőnökén keresztül hivatalosan és kizárólagos módon magának követelte a szenvedés kizárólagos jogát: „Itt az ideje, hogy szomszédaink és Európa elismerjék és politikáikat ehhez igazítsák: a magyar nemzet a trianoni szerződés áldozata… A magyar nemzetnek, ha nem is anyagi, de legalábbis erkölcsi jóvátételt kellene kapnia a világtörténelem legnagyobb igazságtalansága nyomán” (a szerző nem jelöli meg idézete forrását, így nem kideríthető, honnan származik a szövegcsonkításokkal eltorzított szöveg; a teljes beszéd, amelyet Lázár János volt Miniszterelnökséget vezető miniszter mondott el 2017. június 3-án, itt olvasható – a szerk.).

Világos? Amikor azt mondják, Magyarország, akkor szenvedést, nyílt sebeket, fájdalmat, igazságtalanságot mondanak. Ez a refrén. Magyarország ebben a hivatalos narratívában egy Jób, egy szenvedő igaz, a fájdalom és az üldöztetés példátlan esete. Egy világszintű Jób, tekintettel arra, hogy – nem igaz?! – „a világtörténelem legnagyobb igazságtalanságáról” beszélünk (mint rámutattunk, Lázár János nem ezt mondta – a szerk.).

Van ebben egy iszonyatos nacionalizmus, még akkor is ha teljesen kifordított értelmű. Ha a nacionalizmus általában a saját közösség vezetői helyzetének, teljesítményének és kivételességének a közszemlére bocsátását jelenti, a magyarok számára a nacionalizmus többek között… szenvedést jelent. Mi vagyunk azok, akik a legtöbbet szenvedtek! Gennyező történelmi sebek, melyeket tüntetőleg úgy hagynak és illetlenül mutogatnak. Ez a menüjük. Mint a koldusok, akik tolakodóan mutogatják a sebeiket az útkereszteződésekben, hogy anyagi haszonhoz jussanak, Magyarország is odajutott, hogy a szenvedését mutogatja mindenfelé elismerésért és együttérzésért. És – miért ne?! – revánsért.

Magyarország nem akar… Ausztria lenni!

Az a figyelmeztetés, hogy a sebeket lezárni kell, nem pedig mutogatni, merényletet jelent a magyar nemzeti eszme ellen. Arra felhívni a figyelmet, hogy Ausztria annak idején – talán – ugyanezen a drámán ment keresztül, presztízst, területet, népességet veszítve, a magyar szenvedés tagadását jelenti…

Valójában sohasem magáról Magyarországról volt szó. Hanem az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Magyarországról, melyet egyetlen császár vezetett és akinek a vezetése alatt közösen irányították a Külügyminisztériumot, a Hadügyminisztériumot és a Pénzügyminisztériumot (a bécsi székhelyű „császári és királyi” minisztériumokat). Plusz közös pénzt, egységes piacot és közös vámövezetet.

Ez a birodalmi entitás esett szét – éppen azért, mert birodalmi, nem pedig azért, mert „magyar” volt! –, amikor a Történelem új vezérgondolata a nemzeti eszme, illetve a nemzetiségek azon joga lett, hogy saját nemzetállammal rendelkezzenek (ami Magyarország 1918-ig sohasem volt). A párizsi béke és Trianon pontosan a nemzetiségek elvét („pax americana”) szentesítette, ennek keretében pedig ugyanolyan gondossággal döntöttek Magyarországról is egyik hirdetője, Woodraw (helyesen: Woodrow – a szerk.) Wilson felügyeletével.

Aki napjaink budapesti retorikája szerint, valószínűleg egy avant la lettre sorosista, olyan nomina odiosa-k előfutára volt, mint Nuland, Junker (helyesen, Juncker – a szerk.) vagy Timmermans (akiket, és sokan másokat ilyen címkével látott el Orbán Viktor). Egy „magyarellenes”, mi más, aki támogatni és hirdetni merészelt egy új, a nemzetiségek jogán alapuló egyetemes politikai filozófiát, mely a mai napig létezik és akinek mi, románok, de nemcsak mi, oly sokat köszönhetünk. Napjaink legfőbb világépítményét Egyesült Nemzetek Szervezetének hívják és éppen ezen a filozófián alapul (az ENSZ államok és nem – etnikai – nemzetek szövetsége – a szerk.). Az egész, persze, magyarellenes összeesküvés volt és maradt…

(Éppen ez az irónia csúcsa, amelynek a magyarok nincsenek tudatában, ebből fakad a pátosz és nevetségesség: Orbán Viktor és hívei, bárhol is lennének, a kőkemény, 100 százalékosan migránsellenes etnicizmusukkal valójában a nemzetiségi elv, illetve Trianon legradikálisabb támogatói, amit – amúgy – le akarnak rombolni…).

Ha Ausztria képes volt belenyugodni ebbe a történelmi helyzetbe, akkor Magyarország miért nem? És miért nem akar? Valójában ebben lakozik az alapvető kérdés és a helyzet abszurditása. De a veszély is. Hiszen ha néha még mulatságos is szomszédjaink felfuvalkodottságát nézni, az ugyanakkor veszélyes is. Rendkívül veszélyes. Budapest céljai érdekében lábbal tipor bármilyen elvet, együtt táncol Oroszországgal és Kínával Amerika, vagy akár Európa ellenében is, hogy (revizionista) regionális projektje fennmaradhasson.

Ami pedig a szomszédait, vagy az ezekben az államokban élő magyarok opcióit illeti, ezek még csak nem is számítanak. Magyarország már előkészítette a projektet és meg is valósítja, melynek – többek között – az a következménye, hogy a körülötte élő magyarok politikai egyesületei a budapesti kormánypárt fiókszervezeteivé válnak. Nyilvánvaló hátrányukra.

Hány Magyarországot az erdélyi magyaroknak?

Erdélyben létezik egy – hallgatólagos, vagy kimondott – csodálat Budapest iránt. És ez egyáltalán nem természetellenes. De itt, implicit módon, a történelmi, birodalmi Budapestről, a pompázatos, Habsburg Mitteleuropáról, a szofisztikált és arisztokratikus zsidó kultúráról, a civilizációs, nem feltétlenül faji vagy etnikai felsőbbrendűségről van szó. Sok, nagyon sok erdélyi magyar, mint ahogy sok román számára is ezt jelentette Budapest és ennek kiterjesztéseképpen Magyarország. És nem természetellenes, hogy ez így van.

Csakhogy ma teljesen más helyzetben vagyunk. Orbán Viktor Magyarországa tökéletes ellentéte annak a Magyarországnak. Az ő projektje teljesen különbözik a Mitteleuropáról szóló könyvekben szereplő Magyarországtól. Orbán kulturálisan, mentálisan nem Budapest, nem a főváros urbánusságának és hagyományainak terméke. Orbán nem szereti a Birodalmat, csak annak etnicista és rasszista dimenzióját (melyek vitathatatlanul szintén léteztek). Stílusát és származását tekintve vidéki alak, aki kulccsal a nyakában nőtt fel a magyar gulyáskommunizmus korszakában, Budapesttől távol és az ilyenfajta foglalatosságok iránti túlságosan nagy hajlam, vagy tisztelet nélkül. A Birodalom iránti érdeklődése, mint mondtam, szigorúan a nemzeti (magyar) dimenzióra vonatkozik.

Orbán Viktor grundfocizott, nem golfozott, de még csak nem is teniszezett (ha már a sport „arisztokratikus” hierarchiáiról kellene beszélnünk). Ő és kevés kivételtől eltekintve 30 éve változatlan baráti köre annak a Budapesten kívül – ha nem éppenséggel ellenében – felnevelkedett Magyarországnak a megtestesítői, egy életerős, hazafias és etnicista, sőt „turáni”, nem-vallásos és tüntetően arisztokráciaellenes Magyarország megtestesítői – a protestáns Orbán nemrég történt áttérése a katolikus hitre, vagy az „arisztokráciára” inkább csak hatalmi gyakorlat és csak „formai”, nem tartalmi. Ez az a Magyarország, mely most a budapesti vezető háta mögött bezúdult a színpadra.

És ugyanez a magyarázata annak, hogy éppen a főváros az egyetlen övezet, melyet a FIDESZ vezetőjének választási szempontból nem sikerült meghódítania (a 2018-as parlamenti választáson a listás szavazatokat tekintve a FIDESZ több mint kétszer annyi – 38,8 százalék – szavazatot szerzett, mint az e tekintetben második helyre került MSZP-Párbeszéd koalíció – 17,98 százalék –; további részletek itt – a szerk.). A Közép-európai Egyetemmel (CEU) folytatott csatája többek között szellemi, kulturális és politikai profiljának megerősítése is: az univerzalista kulturális eszmékkel és a szofisztikált és idegen nyelveket beszélő, Orbán által valójában utált academos-i „gomosz”-szal folytatott csata. Következésképpen olyan valakiként, aki azt hiszi, hogy képes mindent ellenőrizni, rendre akarja utasítani, ahogy azt a magyar történelemmel és mára állami eszközzé vált magyar történelemírással is teszi.

Ez a sematizmus a Magyarország körüli magyarokkal fenntartott kapcsolatokra is kiterjedt, akiknek – mielőtt „akkreditálnák”, vagyis elfogadnák és finanszíroznák őket – szintén ennek megfelelően kell kinézniük, írniuk és beszélniük. Vagyis alá kell vetniük magukat Orbán Viktornak és terveinek. Végső soron erről van szó. A magyarok egyesületeinek, az RMDSZ-t is beleértve, a budapesti FIDESZ fiókszervezeteivé kell válniuk. Vagy el kell tűnniük.

Trianonra sandítva. Erdély társszuverenizálása

Bukarestben, Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron a megfontoltság kell legyen a vezényszó. De egy határozott megfontoltságnak. Bekerültünk a magyar diskurzus és Magyarország erdélyi jelenléte felelőtlen megszaporodásának veszélyes logikájába. Budapest magától nem fog leállni. És Románia máris túl sok időt vesztegetett el. Minél inkább késik Bukarest reakciója, annál inkább kell majd ennek – végzetszerűen – keménynek lennie. A határozott reakciónak már régen meg kellett volna születnie, és már rég le kellett volna állítani ezt a spirált, mely konfrontációhoz vezet bennünket. Nem világos, hogy Románia miért vonul vissza egy nyilvánvaló és minden szinten megvalósuló nyomás elől, holott tudja, hogy nem visszakozhat majd a végtelenségig.

A magyar projekt veszélyesen rímel az első világháború utáni békekonferenciára érkezett magyar küldöttség retorikájára és gesztikulálására. Minden elem az asztalon van. A számos területen – infrastruktúra, kultúra, sport, gazdaság és így tovább – megnyilvánuló szerepvállalás valójában a magyar küldöttség trianoni érveinek illusztrálása, mely akkor megpróbálta bebizonyítani a Magyarország és Erdély közötti – állítólagos – társadalmi, kulturális, politikai, gazdasági vagy infrastrukturális szervesülést.

Ezzel érveltek amellett – azon kívül, hogy a románok állítólag alsóbbrendű faj, akik amúgy sem képesek létrehozni egy államot –, hogy a két terület nem szakadhat el egymástól. Vagyis pontosan arról van szó, amit most építenek (lásd az RMDSZ kezdeményezését, a Jövő Erdélybent). Az erdélyi infrastruktúra – mely autópályával köti majd össze a régiót Magyarországgal, vagy nagysebességű vasúttal Kolozsvárt Budapesttel – ennek a projektnek a megtestesítője. A kárpát-medencei magyar beruházások – kizárólag magyar nyelvű projektekkel! – szintén ezt a célt szolgálják.

A focicsapatok, sportakadémiák, óvodák oktatási intézmények finanszírozása ugyanezt a célt szolgálják. Attól kezdve, hogy Orbán Viktornak személyes képviselője van a magyarok autonómiája ügyében és egészen a pápa tervezett romániai látogatásáig – mind ezt a projektet szolgálja és erre fogják felhasználni. Magyarországnak mindenhol jelen kell lennie és mielőtt még formálissá, explicitté válna, a társszuverenitásnak implicitnek kell lennie. És ezen dolgoznak most, egy kába Románia és egy hallgatásával bűnössé váló Bukarest szeme láttára. A kész tények politikája.

Egy Snagovot a magyar ügynek Trianon közeledtével

Románia euro-atlanti konszenzusának momentumát – az 1995-ös úgynevezett snagovi megállapodás, melynek keretében az összes politikai vezető nyilatkozatban vállalta az EU-ba és NATO-ba történő integrációt – eddig semmilyen más hatékony és hasznos konszenzus sem követte, még Besszarábiára vonatkozóan sem. De ezt a modellt most, Trianon  környékén a magyar ügy esetében folytatni kellene és újra meg kellene vele próbálkozni. Esetleg szintén a Román Akadémia égisze alatt.

A következőkből kellene kiindulni: Romániában magától értetődő, hogy a határok vagy Erdély jogállásának megváltoztatására csak egy háború nyomán kerülhet sor. Amit egyetlen felelős ember sem kívánhat. És éppen ezért már csírájában el kell fojtani bármilyen potenciális erőszakot. A hallgatás és a tétlenség pedig felelőtlen politikai stratégiák.

Óriási annak a veszélye, hogy a romániai magyarok kizárólag Orbán projektjének foglyává válnak. Ezért tenni kell valamit. Az RMDSZ-szel nem az a gond, hogy a romániai magyarokat képviseli – természetes dolog, hogy minden szinten képviselettel rendelkezzenek, a saját nyelvükön tanuljanak, nevelődjenek, Vieru szavaival élve, nevessenek és sírjanak. Az RMDSZ-szel az a gond, hogy a FIDESZ romániai fiókszervezetévé vált. A FIDESZ pedig felelőtlenné vált.

És nem minden magyar akarja ezt. És nem is szabad őket alternatíva nélkül hagyni. Erdélyben, Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron, Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben, Temesváron vagy Aradon léteznek nem-radikalizált magyar fiatalok, akik nem táplálnak feltétlenül szimpátiát az RMDSZ-es vezetők iránt, nem hagyták el Romániát és nem is akarják elhagyni. Sok területen, akár politikai szinten is együtt tudnak működni a románokkal, mert ez végül is mindenki országa.

Az a gond, hogy a magyar fiataloknak ezek a kategóriái kevés eséllyel rendelkeznek a jelenlegi politikai konfigurációban. A fősodorhoz tartozó pártok és a „régi emberek”, etnikumuktól függetlenül, elzárják előlük ezt a csatornát. Ez viszonylag érthető is. Nemcsak az RMDSZ, de senki más sem akar konkurenciát. De a jelenlegi konjunktúrában ez nem természetes. Hiszen ezeket a magyar fiatalokat ma minden eddiginél jobban be kell vonni a románokkal és más nemzetiségekkel együtt a civil, kulturális és politikai térbe. Különben az RMDSZ, és rajta keresztül Budapest fogja ellenőrizni – ahogy arra most kísérletet tesz – mindazt, ami a magyar közösség sorsával kapcsolatos (pénzek elosztása, médiahálózat, országos és helyi szintű tisztségek, képviselet és így tovább). És ez nem normális, ha nem másért, akkor a romániai magyarság sokszínűsége miatt sem.

A két világháború közötti időszakban létezett egy rendelkezés, melynek értelmében a választáson győztes párt automatikusan kapott egy 10 százalékos jutalmat, hogy akadályok vagy „erkölcstelen megoldásokhoz” – mint amilyen ma az RMDSZ – folyamodás nélkül kormányozhasson. Nem világos, hogy egy ilyenfajta megoldás most elfogadható lenne-e, hogy többé ne ismétlődhessen meg a legutóbbi RMDSZ-es kongresszuson tapasztalt bizarr műsor és megmagyarázhatatlan hallgatás. De itt az ideje egy komoly vitának közéleti és politikai szinten. Egy nyertes pártnak adott „jutalom” típusú megoldástól a választási küszöb csökkentéséig – mindent meg kell vitatni.

Következésképpen Romániának kettős reakciót kell adnia ebben a rendkívül veszélyes ügyben. Először is határozott üzenettel le kell állítani a magyar behatolást Erdélybe, mely – szabadon hagyva – semmi esetre sem fog lecsillapodni, tekintettel a magyar politikán, de a társadalmon belül is uralkodó légkörre. Trianon közeledtével a dolgok még súlyosabbá válhatnak.

Másodsorban meg kell teremteni a feltételeket ahhoz, hogy a román politika, de a magyar kisebbség se legyen többé az RMDSZ választási rabszolgája, ennek pedig nem egy még radikálisabb magyar párt az alternatívája. Mint mondtam, akár a választási küszöb csökkentése is szóba kerülhet, ami lehetővé tenné olyan civil-politikai szervezetek bekerülését a parlamentbe, mint amilyen a Most-Hid (helyesen, Most–Híd – E-RS) szlovák modellje, egy 2009-ben létrehozott, vegyes választói réteggel, magyar elnökkel és szlovák alelnökkel rendelkező szlovákiai magyar párt, mely a saját RMDSZ-ükre, nevezetesen a Magyar Közösség Pártjára adott reakcióként és alternatívaként jelent meg.

A magyar üggyel kapcsolatos snagovi momentumot nyilvánosan és politikailag kell generálni és vállalni, az elfogadott lépéseket pedig, a vörös vonalakat is beleértve, minden pártnak és döntéshozatali szintnek magáévá kell tennie.
Magyarországnak van egy „Snagov”-konszenzusa Trianon ügyében. Romániának is fel kell magának építenie egyet.
A szerző a LARICS Szakértői Tanácsának tagja.