A katalóniáinkról és a nemzeti osztogatásról

Rövidre fogva: mit nem értenek a hivatásos uralkodók?

Az embereknek nem abból lett elegük, hogy adókat kell fizetniük az államnak

(ezek az adók autópályákat, iskolákat, kórházakat és más hasonlókat jelentenek), hanem a politikusi karrierek finanszírozásából. Hova kerül a pénzem, miért kell nekem minden hónapban sorba állni az adóhatóságnál? Erre azt mondod majd: hogyhogy? Nos, nézzünk szét egy kicsit a portánkon: a PSD előjön a nemzeti osztogatásos ígéreteivel és megnyeri a választásokat – nagy az öröm, saját ember kerül nyerő pozícióba minden egyes tisztségnél, az iskolaigazgatóktól a 135 államtitkárig.

A parlamenti képviselők fizetését megkétszerezik, az ellenzék egyszerre akar szűz maradni és a nászéjszakába is belekóstolni; most meg teli zsebbel morog. A közigazgatásban is hirtelen megnőnek a bérek, a nyugdíjasok kapnak néhány százast. De: honnan a pénz? Nos, a magánszférában dolgozók nyolcadik bőréből, meg elvesszük az állami cégek beruházási pénzét is, hiszen most mi vagyunk az állam! És a cégek leveszik a pénzt a számlájukról, hogy kifizessék az alamizsnát. Következmény: a piacon nincs több pénz – ráadásul a beruházásoknak is annyi –, a bankok nehezebben hiteleznek egymás között és nő a kamatláb. Vagyis a Robor. Ki fizeti ezt meg? Csak nem fogjuk a parlamenti képviselőkre terhelni! Fizessenek a fiatal és a hitelre vásárolt kis lakásuk miatt örvendező családok, fizessenek mindazok, akik bíztak abban, hogy ez az ország normális és virágzó lesz.

Tehát, mit finanszíroztál?

Iskolákat, kórházakat, autópályákat, öntözőműveket? Vagy a politikusok pirruszi győzelmét?

A gazdaság sohasem alkudozik a politikusokkal és a beszélgetőműsorokat sem figyeli, ahol a miniszterek éppen a jólétet jelentik be.

És az egész egy undorító kérdésből indul ki, melyet az emberek nem mernek nyílt színen feltenni: mennyibe kerül, valójában, az állam? Egy lejbe, kettőbe, ezerbe? Mennyibe kerül az állam külügye, mennyibe a monetáris vagy a vámpolitikája, mennyibe a titkosszolgálatok, a hadsereg, a tartós fejlődési politikák?

Minden államnak specifikus törekvései, forrásai és hozzáállásai vannak, az államnak pedig ezeknek a jellegzetességeknek az összehangolása, nem pedig a szembeállítása a feladata. Milyen következményekkel kellene járjon az, ha te kihúzod a pénzt a munkás zsebéből és saját tárcádba teszed, vagy kifizeted a kocsmai adósságát annak, aki csendőrt szokott hívni, hogy elhányja a havat a háza elől? Mire számítasz, ha te, az állam nem a munkát finanszírozod, hanem – évtizedek óta – azokra pazarolod a pénzt, akiknek nincs kedvük dolgozni? Mettől kezdve mosod össze a szolidaritást az alamizsnaosztogatással?

A nacionalizmus és a szeparatizmus is akkor jelenik meg, amikor rosszak a közpolitikák,

a nacionalizmus és a szeparatizmus is a közharagot testesítik meg – ez történik most Katalóniában, de mindenfelé ez pezseg.

Európa nem az egyesítő politikákban, hanem egyszerűen a hozzáértő politikusokban szenved óriási hiányt. Több száz oldalas tanulmányok készültek az euró-uborka optimális görbületéről (igen, ez nem vicc), szakértők regimentjei izzadtak a tyúk kapirgálási jogáért vagy azért, hogy a disznó hősként múljon ki a böllér kezétől –, de nem igazán esett szó arról, hogy milyen kötelezettségei vannak az államnak a minden reggel munkába induló emberrel szemben. A pecsét fontosabb lett az esztergánál; a politikus fontosabb a professzornál vagy az orvosnál; a választási plakátokat ragasztó jobban él, mint a gazda.

Ebből származik az az álom, hogy végre szabadon élhess egy új konstrukcióban, ami csak a tied – nem fontos, hogy működőképes, vagy sem. És mit tegyenek az emberek, amikor azt látják, hogy az állam Brüsszelnek bizalmat ad, míg tőlük ezt megtagadja? A katalán kérdés nem tegnap óta létezik. A katalánok évek óta kérik, hogy másképp járuljanak hozzá a spanyol építkezéshez. A baszkokat és a navarraiakat, a pénzügyi autonómiaformájukat vették alapul: nekünk miért nem lehet? Számítsd hozzá még a Madridban és Barcelonában egyaránt jelenlévő korrupciót is, és megkapod a konokság teljes magyarázatát. Mindkét oldalon mindenki arra számít, hogy ez a cirkusz majd biztosítja a politikai jövőjét, mindenki a maga himnuszára és zászlójára – régi és új politikai kegytárgyakra fogad. Nem hiszem, hogy a madridiak vagy barcelonaiak ilyenfajta jövőért fizettek adót.

Európa innenső részében egyelőre nem vetődtek fel alapvető kérdések.

Egyrészről itt van az elképzelhetetlen méretű pazarlás – ez olyan, mintha mindennap kölcsönpénzből küldenéd a feleséged luxusfodrászhoz; másrészről jönnek a többiek, az ellenzéki csóringerek, akiknek ha nincs pénzük osztogatni, akkor a nacionalizmust húzzák elő. Vagyis hallgathatod, amint Ludovic Orban azzal dicsekszik, hogy ő akadályozta meg, hogy már 10 százaléknál használni lehessen a magyar nyelvet, mintha az a 10 százalék gátolná az autópályákat, az iskolákat, a kórházakat – és fogalma sincs arról, hogy Nagyszalonta mellett, a magyarországi Gyulán az ottani 3,44 százaléknyi románnak van egy Magyarország Románok Országos Önkormányzata nevű intézménye, a Nicolae Bălcescu Középiskolán pedig Románia zászlója lobog! Csak mernének az itteni magyarok önkormányzást kérni, mert rögtön dörgünk és villámlunk: kifelé, kifelé/a magyarokkal az országból. Hé, te, liberális főnök, keress rá a Google-on és láthatod, hogy a Vajdaságban a román nyelv hivatalos, miközben a románok 2 százaléknyian vannak –

csak azért mondom, hogy kigyógyuljunk abból a mítoszból, mely szerint világbajnokok vagyunk a kisebbségvédelem terén;

és ha már annyira aggódsz az országért, hogy nem bírsz aludni, elmehettél volna a Iași–Marosvásárhely autópályáért tartott moldvai menetelésre, na!

Ez csak példa, hogy lássuk, milyen messzire állunk a XXI. századtól, mert nem amiatt rémüldözünk, amit nekünk kellene megtennünk, hanem azért, hogy miként akadályozzunk meg másokat ebben.

Túl sok a kérdés, szinte már nincs is elég történelmi idő a válaszokra; és ha még Varujan Vosganiant is számításba veszed, aki a parasztok tojásainak számolásával és azzal foglalkozik, hogy mennyit veszít a költségvetés, mert ez a nemzetellenes paraszt nem a szupermarketben vásárolja a tyúkot, akkor újabb képet kapsz – és ez nem a szegénységé, de a lázadásé sem; a jaj-a-szegény-fejünknek a himnuszunk és a zászlónk is egyben.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.