A fertőző autonomizmus és Európa sebességei

Az Olaszország északi részén (Velence és Lombardia) vasárnap (október 22-én – a szerk.) tartott népszavazás az autonomisták győzelmét hozta, mint Katalóniában. Úgy tűnik, a különféle típusú szeparatizmus sokkal elterjedtebb tendencia, mint azt bárki gondolta volna.

A nyilvános reakciókból ítélve úgy tűnik,

Romániában szinte mindenki helyteleníti Katalónia függetlenségét.

Mario Vargas Llosa beszédét a függetlenségellenes tüntetés emelvényéről sokkal többen fogadták kedvezően, mint a rendőri erőszak elleni összes tiltakozást. Ebben nincs semmi meglepő: Romániában továbbra is erős az unionista ethosz és elképzelhető, hogy a Nagy Egyesülés centenáriuma is felerősíti a reakciókat.

De ha szigorúan a román történelem szemszögéből nézzük a dolgokat, akkor elkerülheti a figyelmünket az igazi gond, amivel Európa ma szembesül. Az Északi Liga vasárnap két népi konzultációt szervezett Velencében és Lombardiában. Ezek a népszavazások, a spanyolországival ellentétben, szigorúan konzultatív jellegűek és nem várnak tőlük azonnali politikai következményeket, de figyelemre méltó, hogy Velencében a megkérdezettek 98 százaléka, több mint 57 százalékos részvétel mellett, egy kibővített pénzügyi autonómia mellett foglalt állást. Lombardiában a megjelentek 95 százaléka szintén nagyobb pénzügyi autonómiát akar, de a részvétel ott alacsonyabb, alig 39 százalékos volt. Katalóniához hasonlóan az ország leggazdagabb régióiról van szó, melyek évek óta panaszkodnak arra, hogy a hátukon cipelik a déli szegény térségeket.

Következésképpen akkor is,

ha a gazdasági tényező nem az egyedüli oka az autonomista szellem felszításának, mégis fontos szerepe van.

Egy olyan világban, ahol minden politikai beszédnek kötelezően tartalmaznia kell a „jólét” kifejezést, érthető, hogy egyes közösségek elhatározzák, hogy a saját szakállukra keresik a jólétet. Ugyanakkor említsük meg azt is, hogy a velencei és a lombardiai részvételi arány közötti nagy különbség azt mutatja, hogy nemcsak a gazdasági tényezőt kell figyelembe venni, hanem az identitárius aspektusnak is megvan a maguk szerepe. Valóban, a katalán hagyomány Spanyolországban is sokat nyom a latba, de úgy tűnik, hogy az csak a gazdasági tényezőt teszi még meggyőzőbbé, eszmei aurával ruházza azt fel.

Emlékezzünk vissza a 90-es évekbeli romániai szakszervezeti tüntetésekre, melyek érdekes technikát fejlesztettek ki a közvélemény meggyőzésére: a követelések listája minden alkalommal rendkívül zsúfoltak voltak és minden esetben eszmei aspektusokkal kezdődtek, hogy aztán a végük felé beszúrjanak két-három azonnal megoldandó és valós kérdést is. A közvélemény valószínűleg afelé tolta a szakszervezeteket, hogy sokkal jobb, ha általános kérdésekkel vonulnak fel, hogy aztán a saját követeléseiket is becsempészhessék. De ezek a meggyőzési megoldások nem feltétlenül valamilyen tudatos erőfeszítés eredményei, hanem a legtöbbször maguktól alakulnak ki. Valami hasonló történhetett Spanyolországban és Olaszországban is, ahol

a függetlenségpárti tartományok kivétel nélkül összekapcsolják a gazdasági témát a helyi kulturális hagyomány kérdéseivel.

Ám nem nehéz átlátni, hogy melyik a legerősebb tényező: a velenceiek – állításuk szerint – fejenként 4.000 eurót fizetnek be évente a központi költségvetésnek, a lombardiaiak pedig éppenséggel 6.000 eurót évente, ami a romániai egy főre eső GDP-nek felel meg.

Ha jól értjük a kérdést, akkor ma nem Európa balkánosodásának, vagy másképp mondva a helyi nacionalizmusok túlfeszítésének vagyunk a tanúi, hanem sokkal inkább a legutóbbi évszázadban nemzetközi normákkal felépített és rögzített nemzetek iránti felelősségérzet elsorvadásának.

Ez a megállapítás maximális jelentőséggel bír az európai politikára nézve. Az európai egyesítés szereplői az utóbbi fél évszázadban a nemzeti határok felszámolását szorgalmazták,

meghatározó módon járultak hozzá a nemzet, mint politikai távlat meggyengüléséhez,

ami – természetesen – az összes centrifugális irányultságnak kedvező terepet nyújtott, akár helyi autonómiák, akár a határokon átívelő dinamizmusban nyilvánultak meg. Következésképpen az autonomizmus és a belső (EU-n belüli) migráció közvetlen hatásai annak az európai integracionizmusnak, mely szélesebb körben ígért nagyobb jólétet mindenkinek.

Hiszen – a látszat ellenére – lényegében Romániában is ugyanez történik, csak más formákban. Több mint 3 millió ereje teljében lévő férfi és nő (az aktív munkaerő csaknem fele) pontosan emiatt az ok miatt emigrált Nyugatra. Romániába nincs egyetlen igazán gazdag tartomány sem, mely azt állíthatná, hogy a saját vállán cipeli az ország többi részét és ezért nincsenek hasonló fejlemények. A székely megyék – például – az ország legszegényebb megyéi közé tartoznak, így nincs értelme párhuzamot vonni.

Valójában a nyugati diaszpóra Románia igazi Katalóniája.

Sőt, a kétsebességes Európa, vagy az, ahogy Európa nyugati fele igyekszik visszakozni (lásd a munkaerő mozgásának korlátozását) – a látszat ellenére – olyan jelenség, melyet hasonló okok motiválnak, mint a spanyolországi és olaszországi autonomisták lépéseit. Ez utóbbiak jogos csodálkozással fogadták a Brüsszeltől vagy a nagy európai fővárosoktól érkező elutasítást. Voltaképpen egy radikális materializmus által uralt Európára mindenféle nyílt vagy jól leplezett elszakadási törekvések fognak elkerülhetetlen módon leselkedni.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.