A dák farkas – egy fantasy identitás jelképe

99 évvel az összes román tartomány egyesülése után nem árt elgondolkodnunk egy kicsit az egyik alapeszme sorsán: a román nép római származásán. Különösen a görög-katolikus felekezetű erdélyi tudósok hangoztatták ezt az elképzelést, mely túlzásai ellenére elsőrendű szerepet játszott. A. D. Xenopol, például, azt állította, hogy éppen a túlzások, a szenvedélyes és kizáró jellegű szellem volt az, amely uralkodóvá tették a latinitás eszméjét és Petru Maiort ebből a szemszögből nézve kellene megítélni és nem a tudományos pontosság alapján. Xenopol bizonyos értelemben platonista volt, vagyis egyetértett azzal, hogy az eredetekről szóló példás történet alakíthatná a szellemeket és erényes viselkedést terjeszthetne el. Nagy pedagógiai értéke volt annak az elképzelésnek, hogy

a románok a rómaiak, vagyis Traianus vagy Cicero közvetlen leszármazottai.

Xenopol futólag mondta ezeket, hogy egy magasabb rendű fázisra, a „mítosz” túllépésének szakaszára készítse fel az embereket, melyben a latinitás alapeszméjének rögzülése után a románok akár fel is adhatnák a purizmust, elfogadva más nyelvek és etnikumok hozzájárulását is, sokkal jobban bizonyítható tényekre alapozva politikai követeléseiket. Xenopol reményei szerint eljött az érettség és a kritikus szellem ideje. De a Iaşi-ban született történész a Convorbiri literare-ban (Irodalmi beszélgetések – a szerk.) (a „Tanulmányok a jelen állapotunkról” sorozatban) 1869-ben megjelent cikkében egy sokkal érdekesebb és kifinomultabb gondolatot vetett fel, nevezetesen azt, hogy jobb fejlődési perspektívával rendelkező új népnek tartanunk magunk, mint a kimúlás szélén álló régi népnek: „Jövőnk egész kérdése ebben áll:

vajon – degenerált – rómaiak, vagy egy teljesen új nép, románok vagyunk”,

írta Xenopol.

Úgy tűnik, mára teljesen feledésbe merültek ezek a gondolatok, hiszen a múlt század nyolcvanas éveiben lezajló késői „latinista” roham (amikor Kolozsvár nevét a Napoca helynévvel egészítették ki) után a latinitás meséje már semmilyen érzelmet nem vált ki és az iskola sem tulajdonít neki ugyanolyan jelentőséget. A mai oktatás, bár nem tér el a nagyjából egy évszázada kialakult nemzeti kánontól, csak futólag említi. Ezzel szemben a „népi” kultúra nehezen meghatározható, nem hivatalos területén egy újfajta pátosz uralkodott el, mely szintén elég régi elképzeléseket melegít újra, mint amilyen például a túlnyomórészt dák eredeté. Vagyis nyilvánvalóan latinok, de érzésben és önmeghatározásban dákok. Mint mondtam, ez az elképzelés egyáltalán nem új, olyan illusztris elődökkel rendelkezik, mint Nicolae Densuşianu, aki részletesen kidolgozta egy pre-római ősi nagy civilizáció elméletét.

De ebben az a figyelemre méltó, hogy

a latinista túlzásra nem egy új nép érzésének megszilárdulása, más szavakkal egy modern újraalapítás volt a reakció

(ahogy azt Xenopol javasolta), hanem mintha egy még erőteljesebb regresszió a múltba, ezúttal egy szinte feltárhatatlanba. Nehéz megmondani, hogy mekkora ereje van ma ennek az elképzelésnek, de érzékelhető megnyilvánulásokkal rendelkezik. Egy hivatalos zsűri nemrég a dák farkast választotta Románia EU-elnöksége jelképének. Félretéve azt, hogy teljesen eltúlzott jelentőséggel ruházták fel ezt a grafikai jelképet, nem kerülheti el figyelmünket az archaikus utalás iránti szokatlan vonzódás.

Minél inkább haladunk egy nemzetek feletti jövő felé, az identitás jelképei annál inkább a múlt felé mozdulnak el. A román nacionalizmus, mely megalapozta a nemzetállam megjelenését és elősegítette az 1918. december 1-i aktust, semmiképpen sem a trákizmushoz kötődött, hanem a „latin törzs” képéhez kapcsolódott bensőséges módon.

A trákizmus, dákizmus ellenreakciók, a román nép római származását rögzítő nemzeti kánonnal szembeni alternatív verziók voltak.

Márpedig úgy tűnik, hogy a nemzeti ethosz gyengülésével a nem hivatalos „tudománynak” éppen ezek a disszidens vagy eretnek változatai kapnak újra erőre. Azt mondták, hogy a román elnökség plakátjait és az összes többi népszerűsítő vagy tájékoztató anyagot majdan díszítő dák farkas egy nacionalista jelkép, mely a vendégriasztó agresszivitást és autochtoniát fejezi ki. Ez első látásra igaznak tűnik, de dinamikus szemszögből megnézve a dolgokat, az archaizmus felé fordulás sokkal inkább az európai integráció utóbbi évtizedeiben felerősödött bizonytalanság és félelmek tünete. És bizonyos szempontból éppen az identitásvesztés jele.

Az utóbbi évtizedek Romániája az oktatás és kultúra komoly leromlását tapasztalta meg, amit a beavatottak – általában – óvakodnak elítélni, nehogy megromoljon kapcsolatuk az amúgy is megcsappant közönséggel. De miközben

a „nemzeti” kultúra minden szempontból (anyagilag is) debilizálódik,

egy megkülönböztethető és értékes alkotó versengési térséghez való tartozás érzése szintén gyérül és megnyitja az utat fél-imaginárius identitási térbe való tévelygések előtt. Mi közük van a dák farkashoz a mai románoknak? Semmi, azon kívül, hogy – pszichológiai értelemben – ez tűnik a legmélyebb horgonynak egy eléggé zaklatott és túl sok kapaszkodót már nem nagyon kínáló tengeren. De a kígyó-farkas inkább egy fantasy identitás jelképének tűnik, mint egy valós történelmen alapulóénak.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.