100 év mérlege: a gyulafehérvári nyilatkozat egy elpuskázott lehetőség maradt (INTERJÚ)

Nagy-Romániának minden előfeltétele megvolt ahhoz, hogy demokratikus állammá váljon, olyan nemzettel, mely nem téveszti össze a józan hazafiságot a demagóg populizmussal, de a kormányzó politikai elit elpuskázta a lehetőségeket arra, hogy beteljesítse, amit a gyulafehérvári kiáltvány alkotói az országnak megálmodtak. Ennek következménye, hogy Iuliu Maniutól eljutottunk Liviu Dragneáig, néhány olyan évtized után, melyek alatt a diktatúrák fertőzése behatolt a társadalom szövetéig, főleg a kommunizmus és az 1990-es években azt követő, ma is hatalmon lévő FSN-izmus (Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) alatt.

De nem szabad szem elől tévesztenünk, mondja Ioan Stanomir professzor és történész, hogy Liviu Dragneát a szavazók, egy Ceauşescu diktatúrája által kompromittált választói réteg szavazta meg, egy olyan démiurgosz, aki szintén hátrahagyott egy örökséget, melyet Ion Iliescu FSN-je vett át és ma a Liviu Dragnea kezében lévő politikai rezsim teljesítette ki.

Vannak megoldások: ezek egyéni bátorságot feltételeznek, amilyet a románok az augusztus 10-ig tüntetés alkalmával bizonyítottak, de ugyanakkor egy olyan köztársasági elnököt is, aki felfogja az elnöki tisztség és a rá bízott mandátum értékét.

Ioan Stanomir abból az alkalomból adott interjút a Ziare.com-nak, hogy a Humanitas Kiadónál megjelent a La Centenar. Recitind secolul României Mari (A Centenárium alkalmából. Nagy-Románia évszázadának újraolvasása – a szerk.) című kötete.

Ez a párbeszéd beleillik abban a sorozatba, melynek keretében interjúk jelentek meg Lucian Boia történésszel és Oliver Jens Schmitt-tel, a Bécsi Tudományakadémia Történelem Részlegének elnökével a román Centenárium mélyebb megértése érdekében, amiről a politikusok keveset beszélnek és ha mégis, akkor nevetségessé teszik.

Vagy, ahogy azt Stanomir professzor mondja: „Azt hiszem, hogy

Dăncilă asszonnyal a kormány élén bármiféle utalás a Centenárium fenségességére a tiszteletlenség jele.

Az ország élén állók lejáratnak bennünket, mert lejáratják az európaiságunkat. Ellentétét képezik azoknak az értékeknek, melyeket nekünk meg kellene védenünk. Korruptak, alkalmatlanok, mohók és – mindenekfelett – nem lehetnek képesek hiteles hazafiságra, az eszmék és az ország iránti odaadás értelmében.

Riporter: Ioan Stanomir úr, éppen a napokban jelent meg a Humanitas Kiadónál a könyve, melynek pont a Centenárium alkalmából a címe. Ebben az elpuskázott lehetőség zónájába helyezi Románia legutóbbi évszázadát. Különben azt is mondja, hogy ez sem nem történelmi, sem nem politológiai könyv. Azt javasolom, hogy pontosan innen kezdjük el, az elpuskázott lehetőségek leltárától. Milyen lehetőségek mentek el Románia mellett, miközben Románia, a politikai osztály képtelen volt élni velük?

Ioan Stanomir: Az biztos, hogy az egyik első elpuskázott lehetőség maga a Nagy Egyesülés volt. Ha megnézzük, miként értelmezték és alkalmazták a gyulafehérvári alapító okiratot, láthatjuk, hogy komolyan megsértették – eufemisztikusan kifejezve magam –, a dokumentum pedig megmaradt annak, ami egy demokratikus, átlátható és állampolgáraival kapcsolatosan kiszámítható Románia alapja lehetett volna. Ez a dokumentum, sajnos, csak lehetőség maradt. Létezett Nagy-Románia, de

nem az a Nagy-Románia létezett, amelyről az új állam erdélyi alapítói álmodtak,

ha pedig ki kellene választanom egyet közülük, akkor Iuliu Maniu lenne az. Egyértelmű, hogy ez a fajta állam sohasem testesült meg Romániában.

Valószínűleg ez volt a legfontosabb lehetőség, melyet elpuskáztunk. Igaz, nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ilyen lehetőségeket elpuskáztak, a birodalmak romjain megjelent országok közül nagyon sokat terített le végül saját kudarcaik terhe. E szemszögből nézve Románia Lengyelországgal és a balti országokkal van egy csoportban, mert csak ezek maradtak és maradnak meg az 1918 óta szinte változatlan határok között, ha eltekintünk Besszarábia, Észak-Bukovina és Kadrilater (Dobrudzsa déli része, jelenleg Bulgáriában – a szerk.) tragédiájától. A többi területtel kapcsolatosan elmondhatjuk, hogy megmaradtak és Románia esetében – valószínűleg – ez az egyetlen fényes dimenziója ennek az évszázadnak.

Tény, hogy a földrajzunkat nem puskáztuk el. Mit puskáztunk el?

Nem hiszem, hogy a földrajz változatlanul maradása teljes mértékben a mi érdemünk. A náci nyomásra a magyaroknak átengedett Észak-Erdély megtartása a szövetségesek győzelmének köszönhető és ha igazságosak akarunk lenni, akkor a Besszarábia és Észak-Bukovina végleges elvesztéséért cserébe történt. Szovjet akarat volt, amit az 1947-es párizsi békeszerződésben szentesítettek.

Mit veszítettünk? Elszalasztottuk a lehetőséget, hogy nagyobb mértékben legyünk polgárok, mint voltunk valaha, és

elszalasztottuk a lehetőséget egy olyan ország felépítésére, mely az elejétől fogva decentralizált, átlátható és odafigyel a saját polgáraira.

Itt nemcsak a kisebbségek kérdésére utalok, mert nagyon sokszor szokták hangoztatni a kisebbségek jelentős demográfiai arányát. Azt hiszem, nem csak a kisebbségekkel volt nagy gond, hanem az egész nemzettel, melynek a román állam nem nyújtotta azt a lehetőséget, hogy – etnikumtól függetlenül – szervesen, az alkotmányos értékek jegyében fejlődhessen.

Amikor a román államot említi, és közvetlenül 1918 után vagyunk, kire utal?

Azokra utalok, akik ezt a politikát eldöntötték. A fő pártról van szó, melynek sikerült vezető helyzetben átlépnie 1918–1919 küszöbét, a Nemzeti Liberális Pártról (PNL) és Ion I. C. Brătianuról. Gyakorlatilag a brătianizmus alakította a háború utáni Romániát, mégpedig központosított és sokkal inkább tekintélyelvű állammá. Egész vita folyik Ionel Brătianu örökségéről.

Ionel Brătianu kétségtelenül hazafi volt, mint az apja, elkötelezett az ország mellett, melyet szolgált, de akárcsak apjának, neki is voltak időszakai, nem is kevés, amikor az autokratizmus volt a fő politikai jellemvonása. Az autokratizmus és az ellenzékkel szembeni intolerancia olyan mérgezett ajándékok, melyeket Brătianu nyújtott nemzetének.

Ideológiai státusszal ruházza fel a brătianizmust.

A brătianizmus ideológiai konstrukció, a társadalom gyorsított, gyakran tekintélyelvű eszközökkel zajló modernizálása volt.

Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy akkoriban nagyon sok periférikus nemzet választott hasonló utat, melyekkel sokszor nem szeretjük magunkat összehasonlítani. Irán, Törökország diktatúrák voltak, méghozzá keményebbek, mint a mienk. Ionel Brătianu nem volt Kemal Atatürk, nem volt egész életére saját országa ura, de vitathatatlan, hogy amíg élt és politikai ereje teljében volt, senki sem vitathatta el a hegemóniáját. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a politikai rezsim tökéletlen parlamentáris rezsimként alakult, melyben a választások nem voltak szabadok és tisztességesek.

Különben ez egyáltalán nem volt könnyű évszázad Románia számára.

Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy utólag oktatunk ki politikusokat. Csak annyit jegyezhetünk meg, hogy Közép- és Kelet-Európában kevés példa van az igazán alkotmányos politikára. Nagyon sok ország – Lengyelország, Magyarország, a balti országok, Jugoszlávia – szinte az egész két világháború közötti időszakban autokrata rezsim volt.

Románia valahol egyfajta purgatóriumban van: nem volt sem totalitárius rezsim, sem demokrácia.

De sebezhetőbb premisszákból indult ki?

Azt hiszem, itt több bölcsességre van szükség. Lengyelország sokkal sebezhetőbb volt Romániánál, már az elejétől fogva bekerült egy iszonyatos háborúba a Szovjetunióval, a létezéséért, és Lengyelország már elejétől fogva a fő ellensége volt Németországnak és – keleten – a Szovjetuniónak is.

Romániának voltak jelentős ellenségei, a Szovjetunió, Magyarország, Bulgária. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a revizionizmus balra is és jobbra is létezett: a szovjet revizionizmus, az elszakadásig értelmezett kommunista „önrendelkezés” nevében; a magyar és a bolgár revizionizmus Erdély, illetve Kadrilater visszaszerzésének nevében. Nagyon sok ország került bele ebbe a területi vitába, melynek a mai napig elérnek a visszhangjai.

Hamarosan sor kerül a megemlékezésre Trianonról és majd kiderül, hogy mennyire problematikus maradt ez az örökség magyar szomszédaink számára.

Trianon, hogy úgy mondjam, Magyarország számára a viszály fő almája maradt.

Mindig tenni kell egy empatikus erőfeszítést és azoknak a helyzetébe kell helyezni magunk, akik – bizonyos értelemben – nemzetközi szinten leminősültek, és meg kell értenünk a nosztalgikus viszonyulásukat egy olyan korszakhoz, mely – más nemzetek számára – nem lehet nosztalgia tárgya.

El kell mondani, hogy Ausztria–Magyarország nem volt annyira elnyomó és zsarnoki rezsim, mint Oroszország.

Ennek bizonyítéka, hogy az erdélyi és bánsági románok, akárcsak a bukovinai románok, megőrizhették etnikai identitásukat, az osztrák-magyar állam ellen harcolva, de nem válva egy vérszomjas elnyomás alanyaivá, mint Oroszországban.

Mindig tisztességeseknek kell lennünk és ki kell mondanunk, hogy az Ausztria-Magyarországon belüli magyar állam keményebb volt az Ausztria-Magyarországon belüli osztrák államnál és hogy a magyar állam fő hibája az volt, hogy azt hitték, felépíthetnek egy etnikai nemzetet egy többetnikumú államban. Ez sokba került nekik:

a területek elvesztésébe, valamint országuk méretének megváltoztatásába. Ez trauma.

Az Orbán-rezsim jelenlegi politikája, persze, erre a történelmi emlékezetre hivatkozik, de teljes őszinteséggel azt mondanám, hogy tévedés lenne azt hinnünk, hogy ezek a retorikai gyakorlatok határváltoztatásokhoz vezetnének. A mai Európában nem lehet határokat megváltoztatni.

De történhetnek más változtatások? Itt a hatalom modelljére, a demokrácia modelljének felülvizsgálatára utalok.

Persze, de mondjuk el, hogy az Orbán-rezsim nagyon különbözik a Dragnea-rezsimtől. Az Orbán-rezsim nem rendelkezik az intézményes korrupciónak és gengszterizmusnak azokkal a dimenzióival, melyeket a Dragnea-rezsim mutat.
Az Orbán-rezsim olyan rezsim, melyben sok demokratikus kisiklás van, de

olyan valaki áll az élén, aki nem hasonlít Liviu Dragneára.

És ezt nem Orbán Viktor csodálójaként mondom – Orbán Viktor mögött olyan intellektuális háttér áll, amilyenről Liviu Dragnea sohasem álmodhat.

Magyarország, abban az igyekezetében támadja a jogállam intézményeit, hogy megőrizze azt, amit az identitásának tekint. De azt mondanám, hogy jelen pillanatban a romániai helyzet kezd nyugtalanítóbbá válni, mint amilyen a magyarországi.

Egy személyessé vált helyzet.

Személyessé vált és egy csoport és egy személy azon szándékával kapcsolatos, hogy a saját érdekében mindent leromboljon. Azt hiszem, ez egyedülálló Európában és ezért óvakodok – konzervatív álláspontról bírálva Orbán Viktor rezsimjét – egyenlőségjelet tenni a magyar és a bukaresti rezsim között, bár a magyar rezsim hajlamos felhasználni és manipulálni a bukaresti rezsimet. Ez sokkal inkább tranzakcionális, mint ideológiai kapcsolat.

És legalább Orbán Viktorban van valamiféle következetesség, most azt teszi, amiről a kampányban is beszélt – nem igaz? Míg a Liviu Dragnea által a kampányban meghirdetett kormányprogramban semmi sem volt abból, ami ma történik.

Azt hiszem, hogy a PSD-sek ideológiai irányvonallal való megvádolása azt jelentené, hogy nem fogjuk fel, kivel van dolgunk. Ez a párt, akárcsak a Nemzeti Megmentési Front (FSN), olyan párt, melynek

egyetlen célja van: a saját hatalom konzerválása és a fejletlenség konzerválása.

Ez, ha úgy akarja, a ceauşizmus receptjét követi, az ideológiájuk ceauşiszta ideológia.

Orbán Viktornak megvannak a maga délibábjai, de egy törzsből indul ki. Valamikor konzervatív volt, most egy konzervativizmuson túli területen van, hogy elegánsan fejezzem ki magam, de meg kell figyelni, hogy a PSD-sekkel ellentétben neki vannak párbeszédtársai Európában. A PSD-nek már senkije sincs Európában, akivel párbeszédet folytathatna.

Ezt a dolgok árnyalásáért és annak megértéséért mondom, hogy a két világháború közötti magyar revizionizmus végtelenül veszélyesebb, agresszívebb és károsabb revizionizmus volt, mint Orbán úr retorikája.

Orbán úr nem Horthy Miklós, Orbán úr felhasználhatja a korábbi rezsimek nosztalgikus örökségét, a Horthyét is beleértve, hivatkozhat a magyar koronára, de

a mai Magyarország az EU tagja, a NATO tagja és bizonyos drámai esetek kivételével elképzelhetetlenek katonai összecsapások

két EU- és NATO-tag ország között. Ami történik, sajnos, az a feszültségek eszkalálása, az érzelmek etnokratikus manipulálása alapján. Egy igazi konzervatív hidakat épít, a közös identitás nevében, nem közösségeket ver szét. De ez az én értelmezésem, a budapesti rezsim értelmezése pedig nyilvánvalóan más.

Térjünk vissza ehhez a Centenáriumról szóló kötethez. Románia jó előfeltételekkel lépett át Nagy-Románia küszöbén. És mégis kevés idő elteltével Románia elérkezett a diktatórikus ciklusba, a királyi diktatúrától a katonain keresztül a kommunizmusig. Hogyan alakult ebben az egész zűrzavarban a társadalom? Mikor alakulhatott volna ki és erősödhetett volna meg a polgáriság?

Mi azért nem szűz területre érkeztünk. Az idecsatolt területeken létezett egy értelmiségi réteg, létezett egy öntudat, az Ókirályság (Vechiul Regat) pedig mégiscsak rendelkezett a politikai szabadságnak egy csaknem 50 éves gyakorlatával, még akkor is, ha az egy tökéletlen cenzusos parlamenti rezsim volt, egy szabad rezsim, melyben az embernek joga volt bírálni a hatalmon lévőket.

Az volt a tragédia, hogy a két világháború közötti időszakban Románia ezekkel az autokratikus és totalitárius kisiklásokkal szinkronizálta magát.

Nem ez az ország volt az egyetlen. Világos, hogy a demokratikus és alkotmányos rezsimek már 1920-tól válságba kerültek, nagyon nehezen boldogultak a tömegdemokráciára való áttéréssel.

És gondolja végig, hogy Olaszországban a fasizmus néhány évvel az első világháború után jelent meg, tehát Románia Olaszország után még csaknem másfél évig folytatta demokratikus agóniáját. Az új tényezők egyaránt befolyásolták a győzteseket és a veszteseket is: elsősorban a kommunizmus és az, amit a jobboldali radikális mozgalmak kínáltak. Valójában ez a szélsőségek közötti összecsapás magyarázza Nagy-Románia tragédiáját: nemcsak a területi feldarabolás, hanem az a vonzerő is, melyet ezek a modellek gyakorolnak, melyek alternatívát kínálnak a demokráciára.

Ma azt látjuk, hogy létezik alternatíva a demokráciára, Oroszországban is, Törökországban is. Nézze meg, mi történik Oroszországban, Törökországban, nézze meg a közép-európai szomszédainkat is: egyértelmű, hogy a demokratikus standardok lepusztulása. Ha most léteznek ezek a gondok, akkor képzelje el, hogy az 1930-as évek Európájában, egy adott pillanatban a totalitárius meggyőződésűeknek választaniuk kellett a szovjet Oroszország és a náci Németország, illetve a fasiszta Olaszország között, ahol nagyon kevés mozgástér maradt a szabadgondolkodású emberek számára. Ez nemcsak Románia, hanem az egész Európa számára tragédia volt.

Szavai alapján ez egyfajta riadójel, mert láttuk, hova vezetett akkor a demokrácia lepusztulása, a békeszerződéseket követő csalódottság és ellenségesség.

Most azonban, úgy hiszem, Európa más történelmi korban van, és ha létezik egy elem, mely

biztosítja a szabad társadalmak fennmaradását Európa középső és keleti részében, akkor az ez az euro-atlanti horgony.

Mindazok ellenére, amit mondanak nekünk, láthatja, hogy az Egyesült Államok nem válik el Európától, ellenkezőleg, létezik egy elkötelezettség és – hogy úgy mondjam – egy új életerő Oroszország térségbeli befolyásának elítélésében, ami rendkívüli dolog. Amerika nagykövete, bárki is legyen ő, Románia barátja marad, az Európai Unió pedig, a washingtoni adminisztrációval kialakuló feszültségek ellenére, sohasem lesz igazán kész az euro-atlanti hidak felszámolására.

Azért hangsúlyozom ezt, mert a két világháború közötti időszakban az amerikai elszigetelődés és bizonyos mértékig a brit elszigetelődés volt a tragédia kulcsa. Ha e két ország távozik az európai színpadról, akkor mások maradnak és voltaképpen e gyengeség következménye volt a német vagy szovjet totalitárius hegemónia. Mert mi, európaiak – talán politikailag nem korrekt, amit mondok – képtelenek magunk megőriznünk a békét e nemzetek és kimondottan az amerikai nemzet jelenléte nélkül.

Amerika elengedhetetlen Európa létezéséhez,

olyan mértékben, melyet mi nem szűnünk meg ismételgetni. A Brexit után pedig létfontosságú Nagy-Britannia jelenléte az európai összhangzatban, legalábbis a biztonsági egyezmények szempontjából. A románok talán tudják, talán nem, a légterünket amerikai és brit gépek védik az oroszoktól.

Különben Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is nagyon hangsúlyozták az euro-atlanti diskurzust, pontosan a Brexit kapcsán.

Igen, mert az atlanti irányvonal nem szeszély. Az atlanti irányvonal teszi lehetővé számunkra, hogy egy olyan identitás részének tudjuk magunkat, mely túllép Európán. Ez olyan identitás, mely még az atlanti közösségen is túlmutat és olyan országokkal egyesít minket, mint Ausztrália, Új-Zéland, Japán, Dél-Korea vagy Tajvan.

Voltaképpen az összes demokratikus ország ott van, ahol ez a közösség létezik, és azért, mert van egy nagy közös barátunk, az Egyesült Államok.

Ez a nemzet az, melytől függünk, hogy függetlenek lehessünk.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió között az utóbbi időben kialakult feszültségek ellenére ön derűlátó.

Vannak bizonyos világos irányvonalak, és az atlanti irány az, melyet nekünk támogatnunk kell. Az euro-atlanti családhoz való tartozás az a dolog, amit a románoknak sohasem szabad megkérdőjelezniük. Ha megkérdőjelezzük ezt a kapcsolatot, nem teszünk egyebet, mint eláruljuk az összes múltbéli áldozatunkat.

Egy újabb elpuskázott lehetőség lenne.

Nem hiszem, hogy ez megtörténik, a románok ezúttal tudatosak. Augusztus 10-e erősen megmutatta, hogy a románok tudatában vannak jogaiknak, bárhol is élnek. Van egy rendkívül erős diaszpóránk Európában, egy jelentős diaszpóránk Amerikában és Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon is vannak románok és bárhol máshol, ahol létezik a civilizáció, ott románok is vannak. És azt hiszem, hogy a „románoknak ez a globalizálódása” vezet oda, hogy többé már nem lehetséges az elszakadás az európai és atlanti modelltől.

Egy zárójelhez érkeztünk. Ma, amikor ezt a beszélgetést folytatjuk, megjelent az Európai Parlament Eurobarométere, mely az EU-hoz való tartozás iránti bizalom drámai csökkenését mutatja. Szeptemberben 10 százalékkal kevesebb, mint amennyi 2018 áprilisában volt. Miként értelmezzük ezt? Pont az Eurobarométer említi az augusztus 10-i tüntetést.

Egyértelmű, hogy Románia gondját a románoknak kell megoldaniuk.

Bármennyire is próbálnánk az európai intézményekre hivatkozni, a románok szavazatának a következménye az, hogy egy bűnöző áll az ország élén. Sajnálom, hogy ki kell mondanom, de technikailag ez az igazság. Mint ahogy a bukaresti hatalom elleni tüntetéseket is románok hajtották végre. Az európaiak és az amerikaiak annyit tehetnek, hogy emlékeztetnek bennünket azokra a standardokra, melyeket meg kell valósítanunk, és hogy mellettünk állnak.

Néha úgy érzi az ember, hogy az Európai Parlamentben inkább a politikai családi érdekek élveznek elsőbbséget, a jog és a jogállamiság uralmával kapcsolatos érdekek rovására. Az európai szocialisták nagy mértékben hibásak amiatt az elfogadhatatlan mód miatt, ahogy ez a bukaresti kommunisztoid párt viselkedik.

Nevüket adják ehhez azzal, hogy nem büntetik?

Gyakorlatilag itt egy lehetetlen párbeszédről van szó, párbeszéd azokkal, akik programszerűen nem akarják betartani az ígéreteiket.

Lehetséges volt a párbeszéd Nicolae Ceauşescuval?

Lehetetlen volt, mert Nicolae Ceauşescu kijelentette: be fogjuk tartani a helsinki szerződést, az EBESZ-megállapodást. Majd elnyomta a disszidenseket és még jobban megerősítette a diktatúrát.

Következésképpen párbeszédet folytatni az alapvetően rosszhiszeműekkel, ehhez olyan erkölcsi erő kell, amellyel az európai vezetők – sajnálom – nem rendelkeznek.

Tehát azt mondja, hogy nem euroszkepticizmussal van dolgunk, ez az én fordításom, hanem inkább egy csalódottság eredményével.

Az euroszkepticizmus más dolog. Sokkal összetettebb és másfajta tapasztalatokat feltételez. Egy bizonyos eltávolodást feltételez attól, amit Európa népei a brüsszeli steril bürokráciának tekintenek. Ami nem áll messze az igazságtól, hiszen úgy tűnik, ez a bürokrácia papírokat termel, de képtelen elérni, hogy egy EU-tagállamban betartsák a jogállamiságot. Ez egy valós gond.

A könyvhöz visszatérve, tehát áttekintettük az első elpuskázott lehetőséget, az alapítás momentumát. Elpuskáztuk a lehetőséget, hogy igazán alapító momentumként használjuk ki. Melyik lenne a második?

Sajnos, a XX. században nem kaptunk túl sok esélyt. A második világháború semmilyen esélyt sem kínálhatott nekünk, országként csaknem egész maradtunk, de szovjet rabszolgaság alatt. És ami ezt követte, az egy példátlan méretű kataklizma volt, miután a román állam azt megelőzően genocídiumot okozó állam volt és a náci Németországgal együtt részt vett a Holokausztban.

Elképzelheti,

micsoda rémületes sorozat volt, micsoda ingamozgás a legionáriusoktól és Antonescutól a kommunistákig.

Nehéz elképzelni a diktatúrák ennél vérfagyasztóbb egymásutániságát. A világnak ez a része, sajnos, mindet megtapasztalta, mindenen keresztülment.

Ha van még egy lehetőség, melyet elpuskáztunk, akkor az az 1989 utáni lehetőség volt, amikor emancipálódhattunk a kommunista-fészénista gyámság alól. De itt megjelenik egy újabb név, Ion Iliescué, aki végső soron Románia egyik szimbóluma volt. Ez az a Románia, mely Liviu Dragneát támogatja, ez az a Románia, mely Adrian Năstasét vagy Victor Pontát is támogatta. Ez a fészénés Románia, a Nicolae Ceauşescu által felépített Románia, mely cinkosságokon, alkalmatlanságon, fejletlenségen, a normalitás látszatain alapul.

Ha létezik a XX. században olyan politikus, akiről elmondhatjuk, hogy Románia megalkotója, Románia teremtője, felépítője, akkor ő Nicolae Ceauşescu. Neki köszönhető mindaz, ami ma Romániában létezik és ha ma harcolunk valami ellen, akkor a ceauşizmus örökségével harcolunk.

Tehát 90-ben elpuskáztuk az elszakadást a ceauşizmustól.

Lehetetlen volt, mert

a román társadalmat annyira átitatta a ceauşizmus, hogy lehetetlenség volt Ion Raţiut megszavazni, például.

Meg kell értenie, hogy a Ion Raţiu, Corneliu Coposu vagy Ion Diaconescu típusú emberek erkölcsi lehetetlenségek voltak azok számára, akik a ceauşizmusban nevelkedtek.

Egy másik momentum, mely alapító lehetett volna, a két évvel ezelőtti volt, a Colectiv tragédiája.

A Colectiv tragédiája egy újabb példa volt arra, hogy a románok óriási életerővel rendelkeznek, de egy óriási feladási képességgel is. Szinte teljesen megfeledkeztünk a Colectiv áldozatairól és azt is kezdjük elfelejteni, ami augusztus 10-én történt, mert már senki sem emlékezik arra, hogy néhány órára egy diktatúrába vetettük magunkat.

Mi az oka annak, hogy a román társadalom képtelen felépíteni magának egy társadalmi emlékezetet?

Ez az intézményekkel, a neveléssel, a szolidaritásokkal kapcsolatos.

És miként jutunk el ezekhez, miként alakítjuk ki ezeket?

Általában egy csomó személyes példával és csökönyösséggel. De ez nem könnyű, mert

a románok néha hajlamosak ilyenfajta hősies gesztusokra, teátrális gesztusokra, majd passzivitásba vonulnak.

És nem annyira passzivitásba, mint inkább érdektelenségbe.

Azt is megemlíti, hogy a kommunizmusban egyéni példákról volt szó.

Sokkal többről van szó, mint egyéni példákról. Több ezer, több tízezer, több százezer emberről van szó, akik elutasították a kommunizmust. Nem annyira egy egyéni döntésről van szó. Néhány egyén, néhány személyiség jelképpé válik. De több százezer, több millió ember volt, akik elutasították a kommunizmust. Elsősorban annak első, deji (Gheorghe Gheorghiu-Dej-ről van szó – a szerk.) szakaszában. A ceauşiszta korszak sokkal bonyolultabb.

A hegyi ellenállásról is megfeledkezünk, amikor arra panaszkodunk, hogy Romániában nem volt antikommunista ellenállás.

Persze, a hegyi ellenállás egy aspektus, de itt is nagyon oda kell figyelnünk azok ideológiai hozzáállására, akik ott harcoltak és nem szabad figyelmen kívül hagyni egy részük totalitárius elkötelezettségeit.

Mert rögtön a legionarizmusból léptünk át a kommunizmusba.

Nyilvánvalóan az olyan példamutató emberek ellenállása, mint amilyen az Arsenescu–Arnătoiu csoporthoz tartozóké volt, akik közé Elisabeta Rizea is tartozott, a román bátorság egyik fejezete, ami ugyanolyan jelentős, mint amilyen a múltbéli románok bátorsága is volt. Ez azt bizonyította, hogy sohasem tűnt el a bátorság fonala. Ugyanilyen bátrak voltak azok is, akik bár nem fogtak fegyvert, a saját gondolataikkal álltak ellen, vagy börtönbe vonulva, vagy hallgatva. A belső száműzetés a hősiesség egyik formája volt. Egyesek a belső száműzetésből börtönbe vonultak, mint Nicolae Steinhardt, vagy Vasile Voiculescu. Ezeket ne felejtsük el.

Ezért mondom, hogy óvatlanság egy társadalom megbélyegzése, de

meg kell értenünk, hogy a dolgok 1965 után bonyolulttá váltak, a kommunista rezsim fennmaradt,

sokak számára ez volt az egyetlen elképzelhető jövőkép, a ceauşizmus pedig rendkívül ügyesen manipulálta a hagyományt, játszotta meg a Szovjetunióval szembeni függetlenséget, sajátította ki a nemzeti jelképeket. A társadalmat végül megfertőzte a ceauşizmus.

Behatolt a társadalom szövetébe.

Véleményem szerint, a ceauşizmus hatolt a legmélyebbre. A dejizmus vérfagyasztó és iszonyatos volt az elnyomás méretével, a vad elnyomással, melyről sohasem szabad megfeledkezni, vagy melyet nem szabad mentegetni, a ceauşizmus azonban az „új ember” megszületését hozta.

Tehát ma továbbra is az örök román paradoxon korában vagyunk.

A valósággal való szembesülésünk korában vagyunk. Honfitársaink egy része képtelen elszakadni attól a világtól, ahonnan jönnek, a FSN, illetve a PSD pedig ezt a kontinuitást kínálja nekik. Egyértelmű, hogy ők egy világ foglyai.

A múltban ez a világ termelte ki a nomenklatúrát, most pedig a PSD nomenklatúráját hozza létre.

Ha alaposan megnézi, viselkedésük nem nagyon különbözik attól. Akkor is voltak kiváltságok, most is vannak kiváltságok, csakhogy ezúttal nyilvánosan is kimondhatjuk, hogy Dragnea úr egy potentát, jobban hasonlít egy orosz oligarchára, mint egy európai politikusra.

Kimondhatjuk, de Liviu Dragneát megválasztották, és két évnyi kormányzás után, amelyről tudjuk, hogy milyen, még mindig a kezében tartja a hatalom eszközeit.

Mert honfitársaink jelentős része nem látja a büntetőügyben – ne feledjük, hogy jogerősen elítélték, és van még egy elsőfokú ítélet is – elítélt minőség és Románia de facto vezetője minőség közötti összeférhetetlenséget.

Rendben, de felmerül bennem a kérdés, hogy a rendellenesség a szemlélők, a szavazók szemében van-e.

Nem, azt hiszem, hogy ez egy alapvető gond, mely a kiválasztással és az elitnek azzal a típusával kapcsolatos, melyet ebben az országban képesek vagyunk generálni. Jelen pillanatban az Románia tragédiája, hogy – sajnos –

egy kommunisztoid és kleptokrata kormánypártja és egy tunya ellenzéke van.

Mit menthetünk meg a Centenáriumra? Ezt a szót amúgy is annyira kisajátította a PSD diskurzusa, annyira elorozta és eltorzította az eredeti jelentéséhez képest, hogy már nem igazán tudjuk, mit jelent.

A Centenárium egyfajta közpénzből megvalósított Megéneklünk Romániává vált (a Ceauşescu-korszak vége felé zajlott, a diktátor személyi kultuszát erősítő kulturális rendezvénysorozat volt – a szerk.). Azt hiszem, hogy Dăncilă asszonnyal a kormány élén bármiféle utalás a Centenárium fenségességére a tiszteletlenség jele.

Lejáratnak bennünket azok az emberek, akik az ország élén állnak, mert lejáratják az európaiságunkat. Azoknak az értékeknek az ellentétei, melyeket nekünk meg kellene védenünk. Korruptak, alkalmatlanok, mohók és – mindenekelőtt – képtelenek igazi hazafiságra, az eszmél és az ország iránti elkötelezettség értelmében.

Józan hazafiságról beszél, de nehéz megtalálni a teret, ahol ez a józan hazafiság megjelenhetne.

Azt hiszem, sok helyen létezik ez a józan hazafiság. Ha nem létezett volna a hazafiság valamilyen formája, akkor az emberek nem gyűltek volna össze augusztus 10-én. Végső soron ez a hazafiság, de a kétségbeesés formája is: az emberek kétségbe vannak esve, hogy ez a rezsim lerombolja az általuk szeretett országot.

Az egyes egyénekre ruházza át a felelősséget.

Végső soron a közösségek egyénekből születnek meg, az egyének alakítanak ki közösségeket.

Vegyünk egy konkrét példát: az igazságszolgáltatással kapcsolatos törvényeket módosító rendelet, melynek az lehet a maximális következménye, hogy gyakorlatilag megtizedeli az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság intézményét. Ebben az esetben kiknek kellene talpra állniuk?

Elsősorban az érintetteknek és nem utolsó sorban a köztársaság elnökének. Úgy hiszem,

Románia elnökének vannak bizonyos kötelezettségei, melyeket nem teljesít,

megfeledkezik azok áldozatáról, akik megszavazták, mert a Iohannis elnökre adott szavazatok nagymértékben nem a képességeinek szóltak, hanem annak a projektnek, melyet ő képviselt. Elődeihez hasonlóan Iohannis úrnak is azon értékek szintjén kell élnie, melyeket a románok fontosnak tartanak.

Nehogy azt a benyomást keltsük, hogy a könyve kimondottan borúlátó hangulatú, azt fogom kérdezni, hogy mi a kiút, mi a megoldás.

Semmiképpen sem Liviu Dragnea. Nehogy az a kép alakuljon ki, hogy a nap 24 órájából 24-ben Liviu Dragneára gondolva rágódom. Ebben a kötetben egy évszázad junimista (a Junimea kulturális folyóirat körül XIX. század végén kialakult és a XX. elejéig tartó konzervatív kulturális mozgalom – a szerk.) szemléletű látleletét kívántam megfogalmazni. Konzervatívnak, junimistának tartom magam, Iuliu Maniu keresztény demokráciája, Edmund Burke konzervativizmusa követőjének tartom magam és így

a derűlátásom nem lehet a progresszívek derűlátása,

akik azt állítják, hogy ha a birtokodban van a varázspálca, akkor bármilyen társadalmat olyanná változtathatsz, amilyenné csak akarsz.

A társadalmak átalakulnak, azzal a feltétellel, hogy párbeszédet kezdjünk a tagjaikkal. Mindenkinek kötelessége arról beszélni és azt magyarázni – bármiféle habozás nélkül –, hogy hisz bizonyos értékekben. Ez azt jelenti, hogy nem lehetünk gyávák, mert az 1930-as vagy 1950-es évekkel ellentétben már nem lehetünk politikai elnyomás alanyai, de hajlamosak lehetünk cinkosságokra és gyávaságra.

Vannak múltbéli etikai modelljeink, ők pedig bátorságról beszélnek nekünk. Ha olyan embereink voltak száműzetésben, mint Monica Lovinescu vagy Virgil Ierunca – hogy csak két kiemelt nevet említsek –, ha olyan méltósággal rendelkező embereink voltak, mint I. Mihály király, akinek halála – mindennek a tetejében – alkalmat adott néhány képmutatónak arra, hogy azt dicséjék, akit egy életen keresztül elnyomtak, akkor ez az ország még nem veszett el.

Egy olyan országban, melyben gerinces emberek születnek, nem lehet azt mondani, hogy alapvetően sérült az erkölcsi fonalunk. Ez nem olyan, mintha egy rákbetegséggel küzdenénk, mely úgy rombolja a szervezetünket, hogy képtelenek vagyunk szembeszegülni vele.

Azt mondta, hogy nem gondol egész nap Liviu Dragneára, ami természetes. Akkor az is az egyik megoldás, hogy témát váltunk, mert valóban, a témák sokszor a PSD boszorkánykonyhájából érkeznek.

A témaváltás – elsősorban – olyan dolgokra való összpontosítást jelent, melyek ezt az országot tisztességes országgá változtatják, továbbá az ország felkészítését az ezután következő kihívásokra. Mert

előbb-utóbb tényleg lesznek bevándorlással, az identitásunkkal kapcsolatos gondok.

Ahhoz, hogy meg tudjuk védeni az értékeinket, tudnunk kell, mik ezek az értékek.

Mi magunk kell meghatároznunk ezeket.

Pontosan, nagyon fontos az önmeghatározási folyamat, mert a szabadság ellenségeivel folytatott párbeszédben tudnunk kell, hogy mi a szabadság. Az iszlámistákkal, a Putyinnal folytatott párbeszédben tudnunk kell, mi határoz meg minket.

Bennünket nem a pánszlávizmus határoz meg.

Bennünket nem az ortodoxista legionarizmus határoz meg. Bennünket nem a filetizmus határoz meg. Egy részünket meghatározza az ortodox kereszténységhez való tartozás, de ahogy az az új egyházszakadásból látszik, az orosz egyház számára az Orosz Föderáció fontosabb az ortodox hitnél.

Itt Ukrajna Egyházáról beszélünk.

Ukrajna Egyházáról beszélünk és arról, hogy Oroszország imperialista egyháza elutasítja az ukránok autokefáliára vonatkozó akaratát. Ez az ukrán nemzet létezésének elutasításával egyenértékű. Ha történelmileg helyesen akarunk fogalmazni, az orosz egyházba való besorolásuk az ukrán területek Cári Birodalomba történt beolvasztásának következménye.

Ma pedig Putyinnak ez az új nacionalizmusa nagyon nagy mértékben támaszkodik az ortodoxizmus kiaknázásán.

Bizonyos legitim érzelmek manipulálásán és bemocskolásán. Ezért úgy hiszem, hogy nyugodtaknak kell maradnunk, nem szabad kijönnünk a sodrunkból, ne szégyelljük azt, amik vagyunk.

Románia változatos ország volt és maradt, melyben különféle vallási örökségeink vannak,

vannak templomaink, zsinagógáink, mecsetjeink, melyeket azok építették, akik ennek az országnak a területén éltek.

Nem szabad szégyellnünk a sokszínűséget. Ne feledkezzünk meg a dobrudzsai modellről, amely azért annyira fontos, mert tiszteleten és az ebben az országban élő muzulmán identitás tiszteletben tartásán alapul.

Mindig Dobrudzsa példáját hozom fel, mert létezik egy muzulmán lakosság, van egy főmufti és a főmuftival folytatott párbeszéd során sohasem kérdőjeleződnek meg Románia alkotmányos elvei. Következésképpen a vallási felekezetek nem az ellenségeink, partnerekre van szükségünk, mert a hívő emberek nem helyezik magukat a nemzeten kívülre. A hívők részei a nemzetnek, a hívők állampolgárok.

Különben az egyik intézmény, mely fennmaradt e 100 év alatt, az Ortodox Egyház volt, mely most elég sebezhető időszakon megy keresztül. Önmagát tette sebezhetővé.

Az Ortodox Egyháznak meg kell tanulnia, hogy az elvek védelme az állammal való konfrontálódást is jelenti, Liviu Dragnea állama pedig semmit sem tud kínálni a saját képmutatásán kívül. Liviu Dragnea és társai nem hívők, hanem kleptokraták. Sajnálattal mondom,

nem lehet az ember egyszerre hívő és kleptokrata, ezek kölcsönösen kizárják egymást.

Ha egy kicsit is ismerjük az összes vallás elveit, mindegyik kötelezettségként írja elő, hogy ne lopj és ne űz gúnyt a felebarátaidból.

Az Ortodox Egyház, másokkal együtt, nemzetünk e szellemi törzsének része és nagyon ügyelnünk kell, hogy elkerüljük a szélsőségességeket. Egyrészről a legionarizmust és putyinizmust, másrészt azokat a militantizmusokat, melyek sérthetik a hívőket. Pontosan azt a helyzetet kell elkerülnünk, ami a népszavazás alkalmával alakult ki, amikor kataklizmikus méreteket öltött a széthúzásunk.

A népszavazás példája még egyszer arról győzött meg engem, hogy az agresszív leegyszerűsítések jelentik a biztos utat a fanatizmus felé.

Próbáljunk meg levonni egy következtetést – e száz év végén mi marad Romániából?

Nehéz megmondani. Egyesek azt mondanák, az a tény marad, hogy továbbra is létezünk, de a túlélés nem elegendő. Sok nemzet képes túlélni, kevés nemzet létezik. Azt hiszem,

át kell lépnünk a túlélési fázisból a létezésibe,

és meg kell értenünk, hogy ma olyan lehetőségeink vannak, melyekről a hajdaniak csak álmodni tudtak. Tagjai vagyunk a NATO-nak, az EU-nak, modern történelmünkben ez az első alkalom, amikor eltűnik minden – oly szörnyű – kisebbségi komplexusunk.

Ez a forma.

Bizonyos értelemben ez a tartalom is, mert történelmünkben ez az alkalom, amikor képviselőink egy asztalnál ülhetnek azon országok képviselőivel, melyek modellként szolgáltak nekünk és együtt lehetünk Nagy-Britanniával, Franciaországgal, Németországgal, Olaszországgal vagy az Egyesült Államokkal.

Tőlünk függ, hogy az asztalnál maradjunk.

A történelem nyújtotta nekünk ezt az egyedülálló esélyt, nem ajándékként, a 60 évnyi diktatúrák alatt óriási áldozatok voltak. Tartozunk azzal a kötelezettséggel, hogy megvédjük európai és atlanti identitásunkat, mely az emberi méltósági álmok beteljesülése. Mindazok, akiket a legionáriusok, az antonescusok, a kommunisták meggyilkoltak, a FSN-sek megvertek, egyetlen dolgot kívántak, akárcsak mi: hogy emberek legyenek, tiszteljék őket, vallásuk, etnicitásuk, politikai hitük sohase legyen diszkrimináció alapja.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.