Mi köze a román himnusznak az olvasás öröméhez?

Emlékeznek még arra, kedves Olvasók, amikor 2020 márciusának második felében, röviddel a pandémiás szükségállapot bevezetése után – országos riadalom, bizonytalanság, kétség közepette – Marcel Vela akkori belügyminiszter kiadott egy parancsot rendeletet: minden szombaton és vasárnap délután öt, illetve este kilenc órakor az ország összes terepen lévő rendőr- és csendőrautójának hangosbemondóiból a román himnusznak kell felharsannia. Hogy miért, máig rejtély. Egyetlen olyan tudós sem jelentkezett, aki bizonyította volna, hogy a román himnusz vírusölő hatású. Amint hogy arról sem születtek kutatási eredmények, hogy a himnusz keltette nemzeti büszkeség felpezsdítette volna a honpolgárok immunválaszát. Na, és akkor ugorjunk egyet, 2022 februárjába. Mint tudjuk (vagy nem, bár a tanári közösség biztos tudja már, papírt is kapott róla), Romániának az idei évtől van olyanja, hogy az Olvasás Nemzeti Napja. Én ugyan nem értem, miért nincs 365 nemzeti napja az olvasásnak, viszont azt értem, hogy ez egy jelképes üzenet, amely arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy az olvasás fontos. A törvény nevében ezen a napon (február 15., idén keddre esik) az iskolák különböző, a könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódó tevékenységeket szervezhetnek. Ismétlem, szervezhetnek! Oké. Na de ami ezután következett, az hirtelen előrántotta Vela úr ámokfutó parancsát rendeletét az emlékeim meszesgödréből. Jött ugyanis az egyik „kedvenc” miniszterem, ez a Sorin Cîmpeanu nevezetű tanügyér és szélnek eresztett egy közleményt, amelyben többek között ez áll: „Oktatási miniszteri minőségemben eldöntöttem, hogy 2022. február 15-én, kedden az összes iskola úgy módosítja a programját, hogy – az órarendben szereplő tantárgytól függetlenül – 11 és 14 órától az oktató olvasási tevékenységeket szervez, amelyekben minden óvodás és iskolás részt vesz.” Pont. Tetszik érteni? A korábbi „szervezhetnek” kifejezéshez képest „eldöntöttem”, „módosítja a programját”, „olvasási tevékenységet szervez”, „minden óvodás és iskolás részt vesz”. Hát könyörgöm, mi köze a kötelező olvasásnak, olvastatásnak ahhoz az örömhöz, amelyet az olvasás adott esetben okoz? Minden iskolai nap vannak kötelező olvasmányok, nem? De nem is az olvasásra való biztatás módozatai körüli kétség a legnagyobb baj ezzel a paranccsal kapcsolatosan. Hanem az a szelídnek szánt, ám otrombán tahó direktivizmus, amellyel ez a jóember közli döntését a tanári karral és egyben az ország népével. Tudjuk: szükségállapot lehet egyoldalúan kihirdetni, karantént lehet egyoldalúan rátolni a lakosságra, zöld igazolványt lehet egyoldalúan követelni, sok mindent lehet egyoldalúan tenni, kérni, parancsolni stb. De azt, hogy valaki örömmel olvasson, nem lehet ilyen direktívákkal elérni. Ahogy a száz sebből vérző hazai közoktatási rendszert sem lehet hülye döntésekkel megreformálni. Üzenem hát „kedvenc” miniszteremnek: jóember, a maga parancsa körülbelül annyit ér, mint a papír, amelyre szavait vetette. És ja, részemről kitörölheti vele a seggét.