Kis széljegyzet a szabadságról és a normalitásról

A kolozsvári könyvhét legfőbb hozadékát nem a meghívottak vagy a rendezvények jelentették, még csak nem is maguk a könyvek – hanem az, hogy sikerült megtörnie egy közel másfél éve tartó pszichózist. Kellett ehhez természetesen egy olyan atmoszféra, amely a közeledő nyár hangulatából és az elmúlt hetek hatósági engedékenysége miatti felszabadultság-érzésből tevődik össze. A veszteségek visszavonhatatlanok, a sebek még nem hegedtek be egészen, de egy társadalom közösségi immunrendszerének ellenállóképessége legalább annyira mentális és lélektani kérdés, mint egészségügyi és fizikai. Az elmúlt négy-öt napban eszembe sem jutott a járvány, és tudom, hogy nagyon sokan ugyanígy voltak ezzel. Rég esedékes találkozások történtek, kézfogások, ölelkezések, nagy beszélgetések, koccintások, kötelező távolságtartás és gyanakvás nélkül. Olyan volt az egész, mintha élet lenne, mintha újraszövődni kezdett volna valamilyen társadalmi szövet. Életszerű napokon vagyunk túl, és ez jelentékenyebb fejlemény, mint gondolnánk. Az emberek, pedig sokan gyűltek egybe, nem féltek egymástól többé, és amikor egymás szemébe néztek, nem a poklot látták. Az apokalipszis fejben kezdődik, és ott is ér véget.