Ha a sztárcsapatok nem akarnak focizni a Nemzetek Ligájában, mi a nyavalyának mímelik?

Szeptemberig csend van a Nemzetek Ligájában. Legalábbis a pályán. Mert a mindenféle betű-, hang- és képhordozó felületeken továbbra is áll a bál. Hogy „rasszista” magyar gyerekek vajákhada vuduzta meg a világklasszis angol válogatottat a Puskás Arénában. Hogy magyar „rasszisták” térdre kényszerítették (négyszer!) ugyanazt az angol válogatottat (miután az magától letérdelt, ugye, a meccs elején), ezúttal a foci őshazájában. Hát szabad ilyet? Még szerencse, hogy ezeken a fórumokon ünnepelni is lehetett kicsit: az olasz-magyaron a nemzetközi morál győzött.

Értem én az indulatokat. Értem én, hogy illik, illetve muszáj ismételgetni: ha a magyarok állnak pályára, minden fontosabb, mint a játék maga. Azt is érteni vélem, amikor véleményalkotók vállalják a félpályás lest is, például ilyen kijelentésekkel: a magyaroknak a rasszisták szurkolnak, az ellenfélnek a világ többi része. Értsd: a jók. Mindent értek: ha a jó oldalon állsz, bátran elguríthatod a gyógyszered, mert rögtön nehéz kővé válik, repülni kezd s ki tudja, hol áll meg (a rossz térfélen!), kit hogyan talál meg (a rosszakat!).

Amit nem értek, az a legtöbbet hangoztatott „szakmai” érv: a Nemzetek Ligája nem is fontos, kit érdekel, aki igazán labdarúg, az ebbe a ligába legfeljebb belerúg, odébb pöccinti sarokkal, rüszttel, aktív pihenésként fogja fel a játékot a grundon, tulajdonképpen meditál egyet arról, milyen is lesz majd Katarban égnek emelni a világbajnoki kupát, vagy esetleg az esélyegyenlőségről mereng lótusztérdelő-ülésben, amíg letelik az a 90+ perc.

De üsse kő, elfogadom: a futballvilág Olümposzán heverésző istencsapatok a lábujjukat sem mozdítják meg az oviligában, nehogy véletlenül valami ambiciózus kiscsapat kisjátékosa kicsit szétlapítsa. De akkor könyörgöm, nem lehetne ezt egyszerűbben elintézni? A hegyteteji istenek szépen jelentsék be: nem játszunk, kicsi barátom! A hivatalos eredmény ezzel 3:0 a kicsi, adott esetben „rasszista” csapat javára, és ezzel mehet mindenki poszthumanistán feltöltődni. Ja, és adott esetben nem is gyepálja el senki a dollármilliókat érő versenylovakból álló isteni istállót négy–nullára. Ugye, a három kevesebb, mint a négy.

Persze, ott van a másik, a valósághoz picit közelebb álló forgatókönyv is. A németekkel és az angolokkal ellentétben az olaszok például nem akartak istent játszani, nem tipegtek a pályán arra hivatkozva, hogy izé, tán megreped a körömlakk a lábujjukon, ha véletlenül odateszik a lábukat, ahol helyzet van. Bele is fájdult a fejünk. Szóval, lehet focizni is a pályán. Aki viszont nem focizik, csak mímeli, az inkább vásároljon mosómedvét. Megérdemli.