Az Isteni Finánc

A nevem Kovács Pál. Mindennapi ember vagyok. Jedermann. Felkelek. Dolgozom. Eszem. Iszom. Ürítek. Alszom. Utódokat nemzek. Élek, mondják erre.

Életemben vannak pirosbetűs ünnepek is. Ilyen az újév. A karácsony. A húsvét. A fizetésnap.

És a hivatali kanosszajárás.

A minap bementem a bankba. Részletet fizetnék, jó kispolgár gyanánt. Kedves szilikonlány ül a pult mögött. Nézi a monitor kék egét. Aztán felhő suhan el homloka előtt. Nem lehet, közli, árnyalatnyi szürkét keverve mosolyába. Miért nem? Jogom van hozzá. Letiltották a számláját. Megfagy bennem a vér. Bankszámla nélkül félember vagyok. Kik, kérdem remegve. Közelebb hajol, szinte feláll, s át a pult fölött, a bőrömig. A finánc, suttogja. Hirtelen csend. Leállnak a gépek, a riasztó, megdermednek az órák is. Mit tegyek, kérdem rémülten. Menjen el hozzájuk, sóhajtja a lány, és lemondóan legyint.

Kilépek a bankból. Szédülök. Megbecsült kispolgárból páriává lettem, egyik percről a másikra. És feloldozást csak a hivatalok legrettenetesebbikében, a fináncnál kaphatok. Nekivágok hát.

A pénzügyi terror házában az ember megszűnik embernek lenni.

Bűnös. Ab ovo. Belépek a külső szentélybe. Az ablak mögött egy párka ül. Életem fonalát szövögető pókasszony. Lábai elé kúszom, jelentem, bűnös vagyok, 181 lejnyi tartozás perzselő keresztje nyomja vállam. Rám néz. És csoda történik. Mosolyog. Aztán még egy csoda. Istenem, rossz helyen járok? Ne álljak sorba, kinyomtatja nekem a bűnbocsátó cédulát. És megteszi. Állok, kezemben a papír. Mi ez? Fata morgana játszadozik velem?

A közbülső szentélyben újabb csoda. Azonnal sorra kerülök. A második párka méri az életfonalam. Ennyi, nem több. Nyújtom a cédulát. Megadással várom az ítéletet. A párka néz, mosolyog. Uram, ön csak 10 lejt tartozik fizetni. Micsoda? Így rendelkezett az állami Sors. A negyedik csoda hatására pattogzani kezd arcomról a rettegés vakolata. A hit aprócska lángja megnő szememben. Nem igazak a legendák. Nem sütögetnek itt senkit forró olajban. Nem herélik ki az eredendő pénzügyi bűnben fetrengő adófizető disznót. Nem és nem. Odaadom a bankót. Megkapom az újabb cédulát. Látom, amint életem fonala nyúlik a párka kezében, mint a befőttesgumi.

A harmadik szentélyben a legszörnyűbb párka ül, kezében fonalam, s valami ollóhoz hasonló tárgy. De most már bátran járulok terebélyes színe elé. Van hitem. Átnyújtom a cédulát. Ringva-rengve vizsgálja. És dübörögve érkezik az ötödik csoda.

Önnek nincs tartozása.

Térdre rogyok. Vérkönnyek hullnak a párka szeméből. Köszönöm néked, Világ királynője. Ne köszönd, Kovács Pál, édes fiam. Az a helyzet, hogy a szokásos rovancsolás után maradt neked nálunk 287 lejed. Ebből lejön a 181 lej, marad 86 lej. Így van, vagy így van? Bólintok. Tagadhatatlan. Különben is, ki merne ellenkezni a csodatévő párkával? Te, fiam, fizettél még 10 lejt. Tehát van összesen 96 lejed. Holnap jöhetsz a bűnbocsátó céduládért, amit elviszel a bankba. Ja, és ha kitöltesz egy kérvényt, 45 nap múlva a 96 lejedet is megkapod...

A hangot még hallottam egy ideig. Az épület eltűnt. Kint álltam egy réten, virágok ármádiája között. Odébb egy farkas szeretkezett egy őzzel. Sült galambok burukkoltak a közeli fákon.

Jézus törökülésben lebegett a tisztás felett,

és saját magával sakkozott. Zuhogott rám a fény. Csak egy dolgot magyarázzon meg valaki, suttogtam a boldogságtól fulladozva: ha nekem ennyi pénzem volt az Isteni Fináncnál letétben, mi a bogos lófaszért tiltotta le a bankszámlámat? Nem válaszolt senki. A harmónia nem olyan dolog, ami meg szokott törni. Ámen.