Miért is kéne odaadni a Nagy Károly-díjat az álkisebbségi román államelnöknek?
Nem mi kérdezzük. Az igazi német sajtó. Mégpedig annak kapcsán, ahogy Klaus Iohannis a járvány-sárbirkózás idején a magyarok ellen uszított.
Klaus Ionopot Iohannis álkisebbségi államelnökről úgy tűnik, az Isten se mossa le a magyarellenes uszító jelzőt. A vérugató performanszát jól ismerjük,
" target="_blank" rel="noopener noreferrer">mémvideó is lett belőle.
Oké, hát a magyarok elleni gyűlöletkeltés szabad, szuverén, egységes és oszthatatlan nemzeti belügy, mi a fenét kellene ezen annyit rugózni, Ionopot úr és az álliberális válságkormány rúgott egyet a PSD-n, oszt kész. Az igazi német sajtó azonban valamiért nem pont így gondolta. Elsőként az egyik legolvasottabb német hetilap, a Der Spiegel szántotta fel Ionopot úrral az anyaföldet: Ceaușescu-diktatúrát, sötét nacionalizmust és az 1990-es marosvásárhelyi fekete márciust emlegetett, amikor hasonló magyarellenes uszítást követően szinte polgárháború robbant ki Romániában.
Aztán a Deutsche Welle és a svájci német Neue Zürcher Zeitung következett, legutóbb pedig egy másik igen rangos német lap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírói dobták a nackóbombát a korábban minden fórumon az Európai Unió afféle Lancelotjaként pajzsra emelt Ionopot úrra.
Mégpedig annak kapcsán, hogy a román államelnök május 21-én, csütörtökön kellett volna átvegye az EU egységéért kiemelkedő módon tevékenykedőknek járó Nagy Károly-díjat, amelyet többek között Winston Churchill, François Mitterrand, Helmut Kohl, Angela Merkel, Emmanuel Macron, II. János Pál pápa, Bill Clinton (valamiért Horn Gyula) is átvett korábban. A díjátadó a járvány miatt elmarad. Na és az újságírók felteszik a költői kérdést:
Mikor kéne Iohannis megkapja a Nagy Károly-díjat? Hát, soha.
Mert nem méltó erre a tisztességre. Az elnöki imázsra oly rossz fényt vető ügy messziről bűzlik: a székely autonómiat-tervezetből nem lett volna hét határra szóló botrány, ha Ionopot elnök nem gondolja, hogy Vadim Tudorékhoz hasonlóan politikai tőkét kovácsolhat belőle. De úgy gondolta. És szívás lett a vége. Mert oké, hogy a politikai csatározások nem mindig az etika mennyei régióiban zajlanak, de azért nem kellett volna a PSD-nek bevitt övön aluli ütést a romániai magyar közösségre kenni.
A cikkben van egy (Ionopot úrra nézve elég botrányos) összehasonlítás is. A vérgőzös performanszt az újságírók ahhoz a teljes mértékben képzeletbeli helyzethez viszonyítják, amikor a német államelnök azzal vádolja a német szociáldemokratákat (SPD), hogy összeálltak a németországi törökökkel, hogy lehasítsanak egy országrészt és odaadják a kontyosoknak. A szerzők persze sietnek hozzátenni: a törökökkel ellentétben a magyar közösség őshonos a mai Románia területén, a német SPD pedig nem a szocdem gúnyába öltözött román kleptokraták klubja.
A cikk végén a szerzők ismét eltöprengenek azon, hogy vajon megérdemli-e Ionopot úr a Nagy Károly-díjat, hiszen az odaítélés egyik feltétele éppen az, hogy a jelölt a kisebbségvédelem európai bajnoka legyen. Ez különösen abban a fényben vicces, hogy maga Ionopot úr is szeret kitüntetéseket visszavonni. Például Tőkés Lászlótól.
A radikalizálódott elitek populizmusáról
Fall Sándor
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Visszatérés önmagunkhoz – mit tanulhatunk Erdélyben egy amazóniai kultúrától?
Sánta Miriám
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
Ilyen volt jezsuitának lenni a 20. századi Romániában
Sólyom István
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A kozmosz megállt a Bánffy-kastélyban és kilökte magából az ősmagyar sámánpunkot
Szántai János
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.
